Ne legyen részetek ilyesmiben...
Vendégoldalán a Tükör által... időről időre helyet ad olyan szerzőknek, akik sajátos, egyedi mondanivalóval rendelkeznek, ám sokunk érdeklődésére is számot tarthatnak. Mert hogy rólunk is szólnak...
Rövid tömör írásai - egy füzért szeretnénk ezekből a jövőben itt közreadni - az első nálunk közölt írása az Éjféli számvetés volt, ezt követte a Már egy sóhajtásnyi szellő is... - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan borzalmas korszakról, amely így vagy úgy, de akkor mindenkire maradandó, mély hatást gyakorolt. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai. Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.
Motto: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" (József Attila)
Nemzedékem, jómagam nem éltünk át háborúkat. Az ágyúlövedék robbanás, puskaropogás hangját szerencsére csak filmekből ismerjük. A jelenlegi háború is (még) határainkon kívül zajlik. Kicsi bátyám, Béla a hajdani budapesti bombázás zajában, rettenetében jött a világra. Négy napot élt. Fogalmam sincs hogyan, hová hantolták el pici testét. Tehát a háború, mint olyan, mégsem esik messze a családi legendáriumtól. Einstein írta egykor: "Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel." Nos a saját, szűkebben értelmezett családom szavakkal, kérvényekkel, füstbe ment érvelésekkel vívta meg a maga háborúját egy eszement rendszer ellen a múlt század nyolcvanas éveinek a vége felé...
Milyen társadalom az, amely megtiltja egy embernek, hogy a saját szüleivel azonos településen éljen, hogy öregségükre közeli támaszuk legyen? És milyen rendszer az, mely megtiltja az unokáknak, hogy nagyszüleik lakásába, közelébe költözzenek? Csakis eszement lehet.
Amikor Bukarestben végleg világossá vált, hogy élelem, fűtés nincs, és még sokáig nem is lesz, ugyanakkor jómagam nem tudok megszabadulni a földrengés rettenetétől, elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad, 17 évnyi fővárosi lét után visszaköltözünk szülővárosunkba, fiaim szülőhelyére, Marosvásárhelyre. (Ekkor már fővárosi személyazonossági igazolványunk volt, buletinünk, mert másképpen nem vásárolhattunk volna lakást - állami kölcsönből, részletre. Nem volt egyszerű, de kibírtuk.) És elkezdődött a kálvária.
Gondolom, kortársaim ismerik Joseph Heller világhírű regényét, a 22-es csapdáját. (Elhunyt párom kedvenc könyve volt!) Fiatalabb olvasóim kedvéért részletezem a regénybeli elvet. Háború idején az örülteket le kell szerelni. Viszont ha valaki kéri a leszerelését, az nem őrült. Tehát nem kell leszerelni! Persze Heller ezt frappánsabban és bővebben fejtette ki, de talán így is érthető. A Ceaușescu-rezsim zárt városokra vonatkozó rendelete ugyanilyen logikával így szólt: ha nincs zártvárosi személyazonosságid, nem vállalhatsz munkát az adott településen. Ha pedig nincs munkahelyed, akkor nem kapsz buletint. És ezzel a bűvös kör bezárult.
Elkezdtem meghallgatásokra járni. Gyönyörű palotánkban, a régi, tornyos városháza épületében a mai elvtársak úgy trónoltak, mintha oda teremtette volna őket a Jóisten.
A megyei pártbizottság propaganda osztályának a helyettes vezetője, az igen mutatós Isăroiu elvtársnő beszélgetésünk végén kijelentette: amíg ő a helyén marad, a mi családunknak semmi keresnivalója nincs Marosvásárhelyen. (Ekkor 1988-at írtunk, persze nem sejtette, hogy már csak másfél éve van hátra a regnálásból.) Közben elkezdődött titokban az aknamunka azok részéről, aki segíteni akartak nekünk. A Vörös Zászló akkori főszerkesztőjéhez, Gidófalvi Ildikóhoz vezetett az első utam, amikor Isăroiu elvtársnő kirúgott az irodájából. Ildikó elhűlve hallgatta beszámolómat, s kijelentette: márpedig neki szüksége van rám, segíteni akar, fel is vesz a szerkesztőségbe... Beszélt Isăroiu elvtársnővel, aki hallani sem akart erről, de Ildikó nekem elmondta: nem fog betojni, és hamarosan aláírjuk majd a szerződést.
1988 őszén édesanyámék kétszobás, szűkös lakásában húztuk meg magukat két fiammal, ők a Bolyai líceumban elkezdték a tanévet, a tanulást. Korábban azt kértem a "szervektől", engedjék meg, hogy szüleim lakásába bejelentkezzünk, és akkor legalább félhivatalosan vásárhelyi állampolgárokká válhatunk, de ezt a megoldást is elutasították. Én szorgalmasan tovább kilincseltem a különböző irodákban, míg a néhai Walter elvtárs, aki már akkor igazi úriember volt, a vásárhelyi néptanács alelnökeként kiutalt néhány állami lakást a kutatóintézetnek, ahová a férjemet befogadták, és abból ez egyiket nekünk ígérték - a Tudor negyedben, ahol ma is élek. Csakhogy ez ideiglenes intézkedés volt, várni kellett még a felettes fórumok (a Párt) rábólintására.
Férjem közben Bukarestben egyedül mindent összepakolt, szállítókocsit fogadott, a konténert megpakolták, a Gara de Nordra (északi pályaudvar) szállították, és egy Vásárhelyre tartó tehervonathoz kapcsolták. Annak rendje és módja szerint a szállítmány pár nap alatt meg is érkezett. Csakhogy a lakás még nem volt a miénk. Ismét a pártnál kilincseltem, de úgy néztek rám, mint borjú az új kapura. Ekkor már a megyei első titkárnál, Viorel Igreț elvtársnál is kopogtattam, de nem nyertem bebocsátást. Az óra viszont ketyegett! A vasúti fekbér naponta ijesztő összeget tett ki. Közben dolgoznom kellett. Valamelyik vásárhelyi vállalat, talán a Metalotechnica, de lehet, hogy a Prodcomplex közgyűlésére voltam hivatalos, hogy megírjam, milyen lelkes a munkaközösség, és mennyire imádja Ceaușescu elvtársat! (Valahogy így...) Idegességemben már sem nem láttam, sem nem hallottam... A gyűlésen az első titkár, Igreț elvtárs elnökölt. Mikor véget ért volna a összejövetel, hirtelen felálltam, szót kértem. Nagy volt a megrökönyödés! Elmondtam ott, mindenki előtt a kálváriánkat, és immár zokogva felszólítottam Igreț elvtársat, hogy azonnal intézkedjen, vágja el a gordiuszi csomót. Persze nem történt semmi ezek után...
Ismét Walter úrhoz mentem panaszra, mindez pár nap leforgása alatt történt, ő pedig azt tanácsolta: menjek el az építőtelepre, ahol éppen a végső simításokat végzik a tömbházon, leendő lakhelyünkön, keressem meg a munkatelepet vezető mestert, nála vannak a kulcsok, kérjem el a 14-es lakás kulcsát, menjünk be, majd az üres kéglibe pakoljuk ki a vasúti konténerben levő bútorainkat, összes cuccunkat. És lőn: Bogdan mester jóvoltából (áldom őt azóta is!) lakástulajdonosokká váltunk, persze még mindig illegálisan. Aztán vártunk és vártunk, lényegében a csodára...
A csodát pedig forradalomnak nevezik. 1989. decemberének a végén feje tetejére állt Románia. Viszont mi januárban még mindig ott álltunk, ahol a part szakad. Párom január közepén elment a rendőrségre kérdezősködni, hogy mégis mi lesz velünk? A zártvárosi rendelet még mindig érvényben volt. Egy fiatal rendőr fogadta őt, hümmögött-hammogott, a feje búbját vakarta, majd úgy döntött: ő megoldja a helyzetet. (Sajnos a nevét elfeledtem, ha tudnám, ide írnám!) Kiállított két személyazonosságit a férjem és az én nevemre. Emiatt aztán napokon belül a lakáskiutalást is megkaphattuk.
Nos kibuggyant belőlem ezt az emlék , de nem biztos, hogy aki olvassa, átérzi, min mentünk keresztül. Kívánom, hogy ne legyen részetek ilyen rémmesében!
A ma Marosvásárhelyen élő szerző, Máthé Éva korábbi újságíró, tévészerkesztő, riporter, tanár a kolozsvári BBTE - Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzése után kilenc éven át volt a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, műsorvezetője, riportere. 1979−1989 között a bukaresti Munkásélet című hetilapnál szerkesztőként, riporterként dolgozott. 1991−1992-ben a bukaresti Valóság című hetilap munkatársa, majd annak megszűnte után a marosvásárhelyi Népújság napilap szerkesztője, rovatvezetője, riportere (1992−1999). 1999 és 2006 között a bukaresti Romániai Magyar Szó című napilap marosvásárhelyi tudósítója. Számos cikke jelent meg a magyarországi sajtóban (Magyar Hírlap, Délmagyarország, Hajdú-Bihari Napló, Világgazdaság), ezekért az írásokért 2004-ben Szabad Sajtó-díjban részesült. 2004 és 2008 között rendszeresen dolgozott a Duna Televízió és a Magyar Televízió számára. 2007-ben és 2008-ban a marosvásárhelyi Központ című hetilap munkatársa, majd főszerkesztője. 2008 és 2010 között a Krónika című kolozsvári napilap tudósítója. Mélyinterjúi jelentek meg a Székelyföld folyóiratban, amelyekért elnyerte a lap nívódíját. Négy interjúkötet szerzője.