Éjféli számvetés
Vendégoldalán a Tükör által... időről időre helyet ad olyan szerzőknek, akik sajátos, egyedi mondanivalóval rendelkeznek, ám sokunk érdeklődésére is számot tarthatnak. Mert hogy rólunk is szólnak...
Mai vendégoldalunk szerzője:
Máthé Éva
Rövid tömör írásai - egy füzért szeretnénk ezekből a jövőben itt közreadni - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan borzalmas korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorolt. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai. Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.
A ma Marosvásárhelyen élő korábbi újságíró, tévészerkesztő, riporter, tanár a kolozsvári BBTE - Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzése után kilenc éven át volt a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, műsorvezetője, riportere. 1979−1989 között a bukaresti Munkásélet című hetilapnál szerkesztőként, riporterként dolgozott. 1991−1992-ben a bukaresti Valóság című hetilap munkatársa, majd annak megszűnte után a marosvásárhelyi Népújság napilap szerkesztője, rovatvezetője, riportere (1992−1999). 1999 és 2006 között a bukaresti Romániai Magyar Szó című napilap marosvásárhelyi tudósítója. Számos cikke jelent meg a magyarországi sajtóban (Magyar Hírlap, Délmagyarország, Hajdú-Bihari Napló, Világgazdaság), ezekért az írásokért 2004-ben Szabad Sajtó-díjban részesült. 2004 és 2008 között rendszeresen dolgozott a Duna Televízió és a Magyar Televízió számára. 2007-ben és 2008-ban a marosvásárhelyi Központ című hetilap munkatársa, majd főszerkesztője. 2008 és 2010 között a Krónika című kolozsvári napilap tudósítója. Mélyinterjúi jelentek meg a Székelyföld folyóiratban, amelyekért elnyerte a lap nívódíját. Négy interjúkötet szerzője.
Motto: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" (József Attila)
Éppen újra olvastam József Attila: Kész a leltár című versét.
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Jó kis vers... Így éjféltájt erről az jutott eszembe: immár nem tartozom senkinek, semmivel. Számba vettem ma, hogy életemben mennyit, de mennyit rohantam. Mint egy kész futóbolond.
De immár nem kell a fiaimat óvodába, iskolába vigyem, nem kell azon agyalnom hogy mit főzzek nekik, és hogy miért nem esznek rendesen, nem kell azon kínlódnom, hogy bedobjam azt a fránya labdát a kosárba, mikor éppen a pályán vagyok, nem kell libabőrösen rettegnem attól, hogy kihív a tanár felelni, és hirtelen mindent elfelejtek, amit tanultam, nem kell kétségbeesnem, ha anyám, apám megbetegszik, nem kell megtanulnom biciklizni, nem kell az agyamat azon törni, hogy mi a fészkes fenéről írok cikket nap mint nap, nem kell lelkifurdalásom legyen amiatt, hogy nem látogatom elég sűrűn a magára maradt nagymamámat, és édesanyámat, nem kell azon törnöm a fejemet, hogy vajon bevettem-e az idegcsillapítómat, és nem kell egy hétre előre főznöm a gyermekeimnek, ha szólít a kötelesség, és elutazom a forgatócsoporttal filmezni, nem kell kétségbeesnem attól, hogy a kiadó nem fogadta el a novelláskötetemet, és nem kell azon sem törnöm a fejemet, hogy regényt kellene írnom, és nem kell izgulnom amiatt, hogy koraszülött lesz a gyermekem (az egyik majdnem az lett!), és nem kell aggódnom amiatt, hogy valami kis cafka elcsavarja a fiaim fejét, és nem kell a kórházba járnom, ahol a drága párom vénájába lassan csöpögve behatol a mások (ki tudja kié?) vére, és nem kell azt figyelnem, hogy a kiskutyám éppen mit lop le a kredencről, és nem kell azon keseregnem, hogy miért nincs testvérem, és nem kell azért sem sírnom már, hogy el kellett adnom a lakást, amiben felnőttem és a kertet, ahol a diófa alatti kisasztalnál annyi magányos órát töltöttem, és nem kell amiatt rettegnem, hogy a szeku engem is be akar szervezni, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy éppen ki és miért jelentett fel, és nem kell rühellnem az agyalágyult diktátort, aki miatt idegszanatóriumba kerültem, és nem kell befeküdnöm az idegklinikára, mert a szanatóriumban agyongyógyszereztek... Nem tartozom senkinek semmivel. Kész a leltár! Persze koránt sem teljes...
A fenti fotó akkor készült, amikor 2004-ben meghívtak a médiahajóra, amikor Magyarország csatlakozott az EU-hoz. Felhajóztunk pontosan a csatlakozás napján Bécsig majd vissza. Hű de fontosak és boldogok voltunk.
Rég volt, talán igaz sem volt.
Szép álmokat!