Már egy sóhajtásnyi szellő is...
Vendégoldalán a Tükör által... időről időre helyet ad olyan szerzőknek, akik sajátos, egyedi mondanivalóval rendelkeznek, ám sokunk érdeklődésére is számot tarthatnak. Mert hogy rólunk is szólnak...
Rövid tömör írásai - egy füzért szeretnénk ezekből a jövőben itt közreadni - az első nálunk közölt írása az Éjféli számvetés volt - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan borzalmas korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorolt. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai. Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.
Motto: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" (József Attila)
A ma Marosvásárhelyen élő korábbi újságíró, tévészerkesztő, riporter, tanár a kolozsvári BBTE - Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzése után kilenc éven át volt a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, műsorvezetője, riportere. 1979−1989 között a bukaresti Munkásélet című hetilapnál szerkesztőként, riporterként dolgozott. 1991−1992-ben a bukaresti Valóság című hetilap munkatársa, majd annak megszűnte után a marosvásárhelyi Népújság napilap szerkesztője, rovatvezetője, riportere (1992−1999). 1999 és 2006 között a bukaresti Romániai Magyar Szó című napilap marosvásárhelyi tudósítója. Számos cikke jelent meg a magyarországi sajtóban (Magyar Hírlap, Délmagyarország, Hajdú-Bihari Napló, Világgazdaság), ezekért az írásokért 2004-ben Szabad Sajtó-díjban részesült. 2004 és 2008 között rendszeresen dolgozott a Duna Televízió és a Magyar Televízió számára. 2007-ben és 2008-ban a marosvásárhelyi Központ című hetilap munkatársa, majd főszerkesztője. 2008 és 2010 között a Krónika című kolozsvári napilap tudósítója. Mélyinterjúi jelentek meg a Székelyföld folyóiratban, amelyekért elnyerte a lap nívódíját. Négy interjúkötet szerzője.
Nem kell más, csak egy függöny-lebbenés, egy parkettanyikorgás, egy szürkületkor belopódzó, sóhajtásnyi szellő, s máris masíroznak a párommal leélt ötven év jelentős vagy módfelett jelentéktelen, de mostanában valahogy különleges megvilágításba kerülő mozzanatai.
Jut eszembe: annyira átjár az alábbi néhány sor, amikor nemrég újraolvastam, valahogy másképpen érintett meg, mint korábban, mintha most olvasnám először, most taglóz le igazán mélysége, nagyszerűsége:
"Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek! (Tóth Árpád)
Jönnek velem, kísértetiesen libegnek körülöttem a múlt foszlányai. Néha hallucinálok. (Remélem, nem dilizek be!) Hajnalban néha mintha vakkantana halott kutyám, felpattanok, kiengedném a balkonra dolgát végezni, úgy, mint korábban többezerszer, de csak kietlen hiánya néz vissza rám elárvult, csodálatos kiságyából. Nincs lelkierőm elajándékozni. Mint ahogy a megmaradt és szükségtelen kutyatáp, a pár kutyafog tisztító pálcika is visszavárja azt, akiért hozzám kerültek, a félig rágott plüssállatkák hiányzó fülecskéi, orrocskái arról regélnek, hogy létezett egy végtelenül játékos, kópés, elkényeztetett Bogyóm..
A szekrények ajtai néha leheletfinoman résnyire kinyílnak, nyilván a huzattól (vagy mitől?), a férfiingek ujjai szinte integetnek, az ingek , nadrágok, pólók méltatlankodnak: miért nem visel minket senki? Morfondírozok: melyik volt a kedvenc ing? Ha jól emlékszem: egy szürke-zöld kockás, kisfiamtól kapta valamelyik régvoltigazsevolt karácsonykor. A 35-40 éve az uramnak általam kötött barna-drapp pepitás szvetter, a gyönyörű bordó pulóver sem érti, miért lettek kegyvesztettek. A kényes, úri bőrkabátok felettébb gőgösen, sértődötten veszik tudomásul a megváltoztathatatlant...
Párom saját kis, különbejáratú kuckójában a rengeteg nyomtatott áramkör, ilyen-olyan drót, kábel, a miniatűr satupad, a kacifántos kis mérőműszerek, a elektronikai szakkönyvek, a számtalan kis és nagy csavarhúzó, a mindenféle dugaszok, fűrészek, ledek, a több polcot betöltő CD lemezek, a kisebb tengernyi nemtudommirevaló apróságok minden nap, s a nap minden órájában eszembe idézik a hiányt, a nincsséget. Nem tudok megválni tőlük, és nem is akarok. Majd ha én is kimegyek a kapun, egy szemét-tömegsírban, a fölösleges dolgok olvasztókohójában végzik.
Máskor jönnek megállíthatatlanul a fiúk életének mozzanatai... Ahogy kézenfogva szurkoltuk végig az elsőszülött első zongora fellépését, egy bukaresti magánmúzeumban (korábban főúri lakóház volt) ahol a falon - többek között - a fiatal Mihály király fényképe függött. Apácák is voltak a meghallgatáson, mikor fiamat meglátták, nem tudták levenni róla a szemüket, hozzánk léptek, és elrebegték mondandójukat: "Ez a fiú annyira az ifjú Mihály mása, hogy ez csak reinkarnáció lehet." Mi Gézával csak kapaszkodtunk egymásba ebben az idegen, tömjénszagú, dulcsászás (török édesség: sűrű cukoroldatban eltett forrázott gyümölcs - a szerk.) világban, de nem volt kellemetlen ott lenni, csak nagyon izgultunk a fiam miatt.
Milyen ijesztő, jelenség volt az, hogy a kisebbik srácunk hároméves koráig szabályosan (inkább szabálytalanul!) halandzsázott... Csak a hangsúlyokból, gesztusokból, szünetekből sejtettük, hogy mit akar mondani. A tánti, a mi Tántink (románul: néni, rokon néni, nagynéni; a romániai magyarság bizonyos régióinak értelmezésében: háztartáskörüli, gyermekre felvigyázó fizetett segítség - a szerk.), aki Bukovinából származott, egy szót sem tudott magyarul, újsághirdetés folytán került hozzánk, (áldja meg az Isten!). Azt hitte, azért vartyog a pici fiú, mert ő románul beszél hozzá, mi meg magyarul. "Sa zăpăcit săracul" (összezavarodott szegény), sajnálkozott, de aztán kiderült: nem ritka jelenség az ilyesmi. A szelídzöld szemű Tánti végtelenül türelmes és jóindulatú volt, mi mindent elnéztünk neki, azt is, amikor a korábbi napokról megmaradt almalevest összetöltötte a köménymag levessel, mert azt hitte, hogy krumplileves (almaleves? ne már! - gondolhatta, nem illik!).
Kis angyali, szőke csemeténk boldogan bekanalazta, de mi , mikor hazaértünk, azt mondtuk, köszönjük, de nem vagyunk éhesek...
Csak úgy peregnek végeérhetetlenül az emlékek, gátat sem tudok szabni nekik, vagy nem is akarok. Majd ha megint noszogatnak belülről, kicsit fojtogatnak is, akkor ideöntöm őket, az éter elektronikus tározójába.
Addig is legyetek jók!
Nem kerül semmibe!