... ahol senki sem lát
Mostanában gyakran sírok. Ahol senki sem lát. Ez nem önsajnálat, amint régen talán az lett volna. Hanem gátszakadás...
Vendégszerzőnk rövid, tömör jegyzetei - nálunk közölt eddigi írásai: a Ne legyen részetek ilyesmiben..., az Éjféli számvetés, a Már egy sóhajtásnyi szellő - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorol. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk: egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai. Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.
Mostanában gyakran sírok. Ahol senki sem lát. Ez nem önsajnálat, amint régen talán az lett volna. Hanem gátszakadás...Lelkemben felemelek egy zsilipet, és árad a... Na micsoda? Valami biztosan árad. Talán az a bizonyos “csi”, ahogyan a keletiek az életerőt - vagy mit? - nevezik.
Vajon sírtam, amikor egy decemberi fázós reggelen, szinte hajnalban, a kórházból közölték, hogy meghalt a Szentem? Nem, azt hiszem nem sírtam. Vagy mégis? Nem emlékszem. De hogy ordenáré módon káromkodtam, mint egy kocsis - így mondják! -, az biztos. Utáltam az egész világot, amiért megfosztott felemtől. Addig én voltam a boldog FELESÉG, s maradtam a hanyatló FÉLSÉG. Azóta is...
Sírtam, amikor egy rideg, februári hajnalon közölték az idősek otthonából, hogy a 99 éves Édesanyám elhunyt? Nem emlékszem. Úgy tűnik, nem sírtam, nem káromkodtam akkor. Megállt bennem a szusz. Tényleg, mintha más időszámítás kezdődött volna. Még nem az elárvulás érzése hasított belém, hanem inkább az, hogy “eznemlehetigaz”, “eznemtörténhetmeg”.
Mostanában gyakran sírok. Filmektől, könyvektől, barátaim, kortársaim halálhírétől, de leginkább a gyönyörűségtől.
A minap a MEZZO egy páréves felvételt közvetített a berlini opera előtti térről. Bent, az épületben az európai egyesített ifjúsági kórus Beethoven örömódáját adta elő, de nem is ez volt a felvétel különlegessége, hanem az, hogy óriáskivetítő képernyők segítségével az impozáns téren emberek százai követték az előadást.
Ahogy sötétedett, lassan gyülekeztek, ámultak-bámultak az emberek, gondolom, spontánul verődtek össze, a tér nem volt bekerítve, a nagyon különböző korú, hangulatú, bőrszínű nézők lassan összehangolódtak, közös kultúrafogyasztó közösséggé váltak, fokozatosan átszellemültek, egyre lelkesebbek, meghatódottabbak lettek, s mire a végén felcsendült a tulajdonképpeni örömóda-rész, a finálé, nagyon sokan együtt énekelték a dalt; a szervezők jóvoltából az óda szövege a kezekben volt, és a tekintetekben megcsillantak a műélvezet, az együtt éneklés lélek felszabadító könnyei... A libabőr most is kiütközik rajtam, ahogy ezt leírom, igaz, ez is egyike a soha vissza nem térő, leírhatatlan élményeknek...
A fájdalmas nekem az egészben az volt, hogy a kamerák külön-külön fókuszáltak az összeölelkezett, a műélvezetben összeforrt fiatal és idős párokra, és én tudva tudtam, hogy ha történetesen ott lettem volna azon a varázslatos helyen, abban a felemelő hangulatban, akkor is, ott is egymagam álltam, sírtam volna az immár örökké tartó magamra maradásomban... EZ VAN!!!
Régebben, harcos újságíró, kemény anyuka és feleség koromban szégyelltem sírni. Egyáltalán nem voltam pityergős fajta. Sem dühömben, sem bánatomban, sem örömömben nem könnyeztem. Talán kellett volna? Talán ha gyakran megteszem, nem csusszantam volna bele az idegkimerülés iszapos hínáros tavába? Ki tudja? Gondolom, parancsra nem lehet sem sírni, sem nemsírni. Ki tudja?
Vélem, ez, a gyakori könnyezés még nem a vénség jele, de lehet, hogy igen. Viszont tény, hogy nem a halál félése nyitja meg a csatornákat, hanem a pillanat, a tökély, az élmény, a varázslat.
Várom a következőt!