A XI. posztulátum és a fordítók gyötrelmei
A Krasznahorkai László inspirálta cikkek tovább gondolása
Nagy-nagy örömmel és a szerző iránti mély tisztelettel olvastam a Krasznahorkai Nobel-díja okán és ürügyén előállt és ítt, a Tükör által… oldalain megjelent két rendhagyó opust (Rálátás a világmindenségre és Hogy mitől lesz világhírű egy író?). A szerző, Hanusovszky Katalin a két írást, amely nem méltat és tesz hitet újra és sokadikként még egyszer, hanem amely két új és nagyon fontos körülményre - Krasznai világlátásának, emberábrázolásának újszerűségére, illetve a fordítás, a “világirodalomba” való bevezetés boldogan vállalt “nyomorúságára” - hívja fel a figyelmet. Ilyenkor a racionális agyam és a szövegalkotó lelkem egyaránt felhorgad, és nem elégszik meg az elismerő csettintéssel, de reakcióra késztet, kiegészítő megjegyzéseimmel.
Rálátás a világmindenségre
Jogos, innovatív és megalapozott a párhuzam Bolyai János úttörő tudományos munkássága és Krasznahorkai teljesen újszerű emberlátása és emberábrázolása között. Az egyik a tudományban, a másik az irodalomban hódította meg azt a csúcsot, amelyről Szentágothai János azt írta: „A magyar nép géniusza a tudomány területén legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet.” Egy hasonló kvalitású irodalomtudós ennek nyomán azt írhatná: “A magyar nyelvű, a magyar történelemből, rögvalóságból, fantáziából és keserűségből fakadó géniusz az irodalom területén legmagasabb fokon Krasznahorkai László életművében öltött testet”. Már ha egyáltalán vannak legek, abszolút legek akár a tudományban, akár az irodalomban. Mert alighanem a legek a befogadók elismerésében nyilvánulnak meg. Tehát sem Móricz Zsigmondot, sem Déry Tibort, de Esterházyt vagy Nádast sem kell direktben összemérnünk Krasznahorkaival, el kell fogadnunk büszkén és minden fanyalgás nélkül, hogy egy adott pillanatban, egy adott értékrendben és versenyző mezőnyben (ha Bolyaira is visszatekintünk: koordinátarendszerben) Krasznahorkai bizonyult a legméltóbbnak.
Ezután viszont azon kell eltöprengenem, hogy az újszerű, valóban innovatív és helyénvaló párhuzam ad-e okot valóban a Bolyai-életmű (és annak tudományos mibenléte, hasznossága) ilyen mélységű bemutatására - hiszen mégiscsak Krasznahorkairól ír. Igen, egyszakos, speciális matematika tagozatos gimnazistaként magam is eljutottam arra szintre, hogy megértsem a nem euklidészi geometria különböző változatainak világlátás-formáló forradalmiságát. Tizenhét év moszkvai lét nyomán azt is megértettem, hogy az orosz gondolkodásban miért csak (a Bolyaitól valóban függetlenül, de szűkebb gondolati terrénumon hasonló következtetésre jutó) Lobacsevszkij maradt az új geometria atyja. De téma-e ez a Krasznahorkai Nobel-díja kapcsán kifejtendő gondolatok szempontjából?
Az átlagolvasónak talán elég is párhuzamként annyit tudni mindebből, amennyit atyjához, Farkashoz írt leveléből Jánostól tudunk (leginkább Babits Mihály gyönyörű verse nyomán): “Semmiből egy uj, más világot teremtettem”.
Krasznahorkai, ha írt volna bárkihez is hasonló kvalitású és üzeneterejű levelet, azt írhatta volna (Hanusovszky Katalin angyal-hasonlatát megtartva): “Angyallá válván új szemeimmel úgy kell és tudom bemutatni az embert, amilyenné erényei és bűnei, fegyverei által a maga harcaiban vált, nem pedig úgy, ahogy és amilyennek teremtetett.”
Mondom én, a teológia iránt megbocsátó, annak létjogosultságát elfogadni hajlandó megrögződéses ateista.
Mert vannak pillanatok, amikor az isteni és a racionális örök versengését nem kell bíráskodással eldönteni. A Krasznahorkai megdicsőülésének pillanata és oka ilyen helyzet. Angyal, ördög, sátán, gyarló ember megfér ebben a nem euklideszi teremtett, vagy csak létrejött és leírt univerzumban.
Hogy mitől lesz világhírű egy író? – A műfordítók dicsérete
Igen, és persze, és többszörösen is: a balatonfüredi ház önmagában is csoda. Mert az ott folyó, az oda visszavezethető munka csodákat teremt. A szerző alapgondolatával, hogy tudniillik a fordítók, a nyelvi korlátokat áttörők áldozatos, többnyire hálátlanul és többnyire észrevétlenül elvégzett munkája nélkül nincs “világhírnév” egy kis nyelv bármennyire is zseniális alkotója számára, nincs miért vitatkozni.
Hanusovszky Katalin írása önmagában is értékes és hiánypótló a Krasznahorkai-mű világra való kibontóinak számbavétele és felsorolása révén.
Amit a lényeghez még hozzátennék: a nyelvi lelemények, hangulatok, állandósult szókapcsolatok, innovatív gondolatok sokasága és addig soha máshol meg nem jelentetett világlátás vagy emberábrázolás hogyan ültethető át egy másik, szerkezetében, eszközeiben, szintaxisában idiómáiban és még sok más eszközében “idegen” nyelvre?
A felsorolásban szereplő fordítók némelyikét valamelyest ismerem, kit személyesen, kit csupán a munkássága révén. Némelyiküket a barátomnak is mondhatom - elsősorban az oroszokat -, sőt, olyikkal találkoztam is a házban, ott Füreden, amikor oda szólította őket a munkájuk.
Ahogy én látom, a fordítót két dolog mozgatja. Vagy az, hogy meggyőződése: ha az alapmű általa jut el a megcélzott nyelvi közönséghez, az őt magát is megemeli, vagyis neki is hírnevet ad, vagy az, hogy a potenciális, megrendelő kiadó üzleti sikert lát a munkában, vagyis kéri a fordítást. A kettő leginkább nem kizárja, hanem erősíti egymást.
Szerzőnk a technikai oldalról, a háttérből, a biztosított lehetőségek oldaláról közelíti meg a fordítók és a fordítás munkáját. Emellett
rendkívül fontosnak tartom a fordítás nyelvi gyötrelmeinek bemutatását is. Igen, olykor elég, ha a fordító kiválóan ismeri a világviszonylatban lélekszámban kevesek által beszélt alapnyelvet (esetünkben a magyart), viszont anyanyelvi szinten tudja a befogadói nyelvet. Ilyenkor lényegében versenytárs nélkül marad, igazán nagy a fordítói szabadsága.
Mindamellett, hogy kalapot emelek maga a vállalás, a küldetés előtt, mindazonáltal úgy vélem, hogy akkor érdekes és izgalmas igazán a helyzet, amikor sokan versenyeznek a “kinek jó és alaposabb a fordítása” elv alapján.
Nem dicsekvés, tény: nekem könnyű. Hat-nyolc nyelven tudok eredetiben olvasni. A hétköznapokban persze ezt csak három-négy nyelven teszem. A finnhez például nincs közöm, így nem tudom megítélni, hogy Vikár Béla Kalevala-fordítása mennyire a csúcs. Szöllősi Klárával viszont már van vitám (ő a Mester és Margarita legendás és utánozhatatlannak tartott fordítója). Amikor - ebből szállóige lett - azt mondja, hogy másodlagos frissességű hal, akkor nekem ott van a fülemben, hogy “oszetrina vtoroj szvezsesztyi”. A kolbasza vtorogo szorta pontosan azt jelenti, hogy másodosztályú felvágott. Tehát a vtoroj szvezsesztyi itt nem másodlagos, hanem csupán másod volna, így: másodfrissességű hal.
Vagy vegyük James Joyce műveit. Pfisterer tanár úr, alias Szentkuthy Miklós zseniálisan lefordította a Ulyssest. Ha csak a két némber, Bronzavonz és Kéjarany megnevezésére gondolok, már lengetem a kalapom, miközben tudom, hogy más nyelvek esetében hasonló bravúr nem született. Viszont a Finnegans Wake tudtommal nincs amúgy istenigazából lefordítva a világ egyetlen más nyelvére sem (van persze kísérlet, részlet meg fordításnak látszó tárgy vagy 7-8 nyelven). Szentkuthy sem tudta befejezni. Pedig nagyon fontos lenne. Az egész emberi tudomány szempontjából. Van ugyanis benne egy jelenet, amikor ketten Triesztben (vigyázat, Joyce nagyon ismerte a magyar kultúrát, Leopold Bloom még Virágként született Szombathelyen) rendelnek valamit a pincértől. Nos ez a valami two quart, negyed pint (a monarchiában, és nem az angol mértékegységek szerint majdnem négy deci) sör, vagy two quark, aminek angolul semmi értelme, de a monarchiában két túró (talán körözött, túróalapú tatárbifsztek). Mivel a regényben sohasem derül ki, hogy miről is van szó valójában, egy nagy fantáziájú atomfizikus Joyce nyomán quarknak nevezte el az “isteni részecskét”, ami “vagy valami, vagy egészen más, és nem is tudjuk, hogy micsoda”.
A hétköznapok fordításai egészen más közegben mozognak
Az “Áll egy ifjú nyírfa a réten” teljes csőd. Gorkij Viharmadara tökéletes félreértés. (Mert most csak magyar példákat hozok.) És hogy a sportriporterek (akik a nyelv magyarításának legnagyobb bajnokai voltak alig száz évvel ezelőtt) hogyan nem találnak kifejezést olyanokra, mint a rekk, a frame, az inning és a hasonlók, az legyen az ő bajuk. De hogy a filmek címét magyarosítók nem tudnak meglenni a halálos, gyilkos és hasonlóan rikító szavak nélkül, az botrány. Elképzelem, hogy milyenek a gyilkos sorok. Meg a gyilkos elmék. De ne menjünk ilyen mélyre.
Az, hogy az amúgy nehezen fordítható, de lefordítható vintage szót egyes “fordítók” magyar szóként használják, az meg egyenesen botrány.
A fordítás csapdái, napi példa: malac, disznó, birka – avagy jelentéktelen ember?
Kis kitérő: hogy milyen bonyolult dolog a helyes fordítás, álljon itt egy hétköznapi példa napjainkból, amely persze meg sem közelíti a műfordítás ezer összetevőből álló nyelvi kihívásait. Ám mégis ad valami jelzést a nyelvi-fordítási problémákról, nem utolsó sorban - adott esetben - súlyos következményeiről.
Vlagyimir Putyin egyik minapi beszédében a podszvínok (a hosszú “í” itt csak a hangsúlyt jelzi, amúgy a helyes átírás rövid “i”) подсвинок kifejezést használta - természetesen többes számban - az európai vezetőkre.
Ezt a világsajtó rögtön a szó eredeti értelmében süldő(malacnak), növendék disznónak stb. fordította. Persze, a Dal-féle értelmező szótártól Ozsegovon, Sevcován és a többi szótárszerkesztőig a kifejezés direkt jelentése 4-8, illetve 4-10 hónapos disznónak van megadva. A magyarban a malac, aztán a süldő majd a hízó szavakat használjuk. Ezeket levágásra tenyésztik. A tenyésztésre szánt felnőtt hímdisznó, a kan, ha pedig levágás előtt a “kanszagot”, vadízt elkerülendő kiherélik, akkor a neve: ártány. A fiatal, de már ivarérett nősténydisznó az emse, a lefialt a göbe. Csakhogy a beszédét tekintve Putyinnak ehhez semmi köze.
A podszvinki kifejezést Medvegyev, a sokszor durván, már-már “őrült beszéd használatával” fogalmazó politikus használta, tudomásom szerint kétszer is, egyszer egyenesen a podszvinki szatani, vagyis a sátán mijei/kijei is? formában. Ebből sok mém is született orosz nyelvterületen.
Igen ám, de akkor kik azok a podszvinki? Mert ha emberre vonatkoztatjuk, akkor van egy másik - a disznóhoz csak nagyon közvetve kapcsolódó - jelentése a szónak.
A podszvinok (ember) ugyanis éretlen, önállótlan, saját döntésekre képtelen, a csordaszellemet elfogadó, akarattalan, tapasztalatlan személy.
Nyilvánvaló, hogy Putyin is, Medvegyev is ebben az értelemben használta a kifejezést az európai vezetőkre: Trump kicsiny birkái. Olyanok, akikre nem kell odafigyelni. Sokan vannak, de ártalmatlanok. Nem egyenrangú résztvevői a játszmának. Vagyis lesajnálta őket, jelezte, hogy kuss nekik, nem osztott nekik lapot, ők neki nem számítanak a játszmában. Vajon felvilágosítja az érintetteket valaki…?
Persze mind erről sem a guggolva szürcsölés, sem az AI-tatoskodás nem tájékoztat.
Az orosz nyelv kellő mélységű ismerete, ha lett volna, segíthetett volna.
Szegény európai vezetők, höröghetnek (röföghetnek), hogy őket most bizony lesüldőmalacozták.
Pedig sokkal gonoszabbat tettek velük: semmibe vették őket.
Hogy Krasznahorkai László fordítói nem süllyedtek ilyen mélységekbe, nos, ez az ő igazi érdemük, és így mindenképpen igaz, hogy
az ő tehetségük, műfordítói munkásságuk alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy immáron a második magyar irodalmi Nobel-díjnak örvendhetünk.
Itt van a Tükör által… idézett szerzőjének, Hanusovszky Katalinnak a második nagy-nagy igazsága.