Krasznahorkai László írásaira nem most csodálkoztam rá, amikor a szenzáció rohamra indult. A balatonfüredi Fordítóházban többen is fordították már évekkel ezelőtt. Egyik ottjártamkor, egy este leemeltem a polcról, nem a Sátántangót, nem is Az ellenállás melankóliáját, hanem az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó kötetet. Mert egy pillanatig elgondoltam, hogy a házam éppen ennek megfelelően helyezkedik el, vajon mit tudhat még KL erről a keleti bölcsességről. Hajnalig olvastam kényelmetlen székeken, földön ülve, mindenhogy…
Még egy személyes élmény az előttről, hogy még a jól, de mégsem eléggé tájékozott értelmiség is, hirtelen felindulásból akarta egyszerre utolérni saját magát, hiszen egy Nobel díj jelöltség volt a tét, egy olyan írónál, akiről sokan még csak nem is hallottak.
Egy szárnyatlan angyal, a gyűrött kalapjával
A Járási Hivatal Okmányirodájában üldögéltem a zsúfolásig tele várakozóban, az itt átélhető reménytelen időtlenség ködében. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy magas, hosszú ősz hajú férfi lépett be. Levette fejéről gyűrött kalapját és tétován megállt. Úristen, de hiszen ez itt maga Krasznahorkai László, az író, döbbentem rá és azonnal körülnéztem, hogy rajtam kívül van-e másoknak is a tekintetében egy, akár alsópolcos celebnek kijáró érdeklődés. De semmi. Közben KL az egyik nagy információs doboz felé indult … a pult mögül kipattanva akkor már ott állt a nő, aki azonnal látta, hogy itt neki tennivalója lesz ezzel a rossz gombokat nyomkodó tétova alakkal. Még mindig reménykedtem, hogy talán így közelről …vagy ránézve… vagy az arcába tekintve… mégis eljön a felismerés pillanata, de nem. Csak pattogtak a rendteremtő kérdések: mit tetszik keresni, milyen ügyben…stb. A nyugodt, magas idős férfi most már a megfelelő sorszámmal a kezében, elindult egy üres szék felé és leült, két székre tőlem. Az ember nem bámulhat valakit (senkit), pedig de. A világító aura úgy sugárzott körülötte, hogy szinte sütött, muszáj volt bámulni csendben. A telefonjukat nyomkodók az informatikai páncéljukkal körbevéve semmit nem éreztek ebből, pedig egy szárnyatlan angyal a gyűrött kalapjával és a kényszerű, hétköznapi ügyeivel ott volt velünk.
Maga tett tanúbizonyságot
Amikor megszületett a régen várt döntés a Díjról, rettegve kezdtem figyelni, hogy a világhír, a sznob és nem sznob őrült érdeklődés ketrecben tartott farkasai, hiénái, sakáljai, melyeknek ketrecajtói most kinyíltak, vajon szétszaggatják-e őt is, vagy reményeim szerint, ellen tud állni mind ennek. Vajon lesz-e belső erősítése, kellő bibliai védelme, mint Dánielnek az oroszlánok vermében.
Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. KL-t nem változtatta meg a dolgok ilyetén fordulata és hogy ez biztosan így van, ő maga tett tanúbizonyságot azon a decemberi napon, amikor elmondta beszédét a Nobel díj átadása előtt. Továbbra is rótta köreit a fenyőfából ácsolt tornyában és bárhol jelent meg, a paparazzik mindig csak ugyanazt az arcot tudták lefényképezni, amin a mindenséget megjárt ember nyugalma és fájdalmas tudása van jelen.
Miért ő lett a kiválasztott?
Sok beszéd tárgya volt a kortárs olvasói kultúrában, hogy miért éppen ő a kiválasztott, hiszen még a mélyen érdeklődők is nehezen álltak rá arra az útra, ami a könyveiben elénk tárult. Miért is ő, mikor ott vannak a világ közelmúltbéli és nem múló megosztottságát sebészkéssel feltáró nagyszerű írók, hogy csak a közvetlen közelünkben nézzünk körül, Ulickaja, Nádas, Esterházy ….és persze a Nobel díj alapelvei szerint, az egész világ hatalmas irodalmi tengerébe merített hálóban lévők, Ázsiától Dél-Amerikáig és Japántól Kínáig minden zugból.
A miérthez egy kicsit messzebbről kell elindulni. Ebben is magyarok szerepelnek, Bolyai Farkas és Bolyai János matematikusok, akik váratlanul egy teljesen más helyzetet tártak fel az addigi tudásunkhoz képest, az univerzumban való elhelyezkedésünk mikéntjében.
Kétely a lehetetlenben
Az egész világot korábban meghatározó euklideszi geometriának van egy axiómája, a XI., nevezetesen az, hogy egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül csupán egy párhuzamos vonható. Ez a két párhuzamos soha sehol sem találkozik, viszont ettől eltérő bármely másik egyenes, ami ezen a ponton áthalad, a végtelenben metszi az alapegyenest. Kétezer éven át próbálták matematikusok bizonyítani ezt a tételt, hiába. A két matematikai zseni Bolyai Farkas az apa és fia János is ezen az úton indult el. János volt az, aki először gondolt arra, hogy a bizonyosság forrása lehet esetleg az is, ha a tétel egyszerűen nem igaz. Ekkor valami ellentmondásnak kell jelentkeznie, valami képtelen eredménynek, ami közvetett bizonyítékul szolgálna. Nagy meglepetésére ilyet nem talált, a geometria épülete megállt a XI. tétel nélkül is. Más felől próbált közelíteni, vajon a tér a valóságban tényleg olyan-e, mint ahogy azt mi, a szűk földi méretek között látjuk, amilyennek az euklideszi geometria elénk állítja vagy más, attól eltérő. Olyan geometriai rendszert dolgozott tehát ki, amely érvényes, bármilyen természetű is a tér. Ez az abszolút geometria. Benne az addig kőbevésett, mint egyetlen, az euklideszi geometria is, csak az egyik különleges eset.
Visszatérve az axiómára, Bolyai felfedezése, hogy finom lehajlása van a térnek, a másodpercnek egy milliárdnyi részével jellemezhető kis hajlásszög, ami még ennél is tovább osztható és bár az egyenesek mind közelítenek az adott alap egyeneshez, az adott pontunkon keresztül nem egy, hanem végtelen számú egyenes húzható, ami nem metszi az adott egyenesünket egy definiálható távolságon belül.
Embermivoltunk - nem a megszokott szemszögből
Most, ebben a században, egy íróban, Krasznahorkai Lászlóban született meg az az ember, aki az emberi létezés eme hasonló axiómáját felismerte, kilépett az euklideszi térből és ezt az irodalom eszközeivel közvetíteni tudta felénk. Ezért övé a Díj.
A Bolyai Appendix megjelenésekor senki sem tudta elképzelni, hogy más tér is lehetséges, mint amilyennek Euklidész elgondolta. Hogy a fénysugár, ami akadálytalanul tud haladni a térben, bizonyos körülmények között nem egyenes vonalat ír le, hanem elhajlik az irányától. Ez az elhajlás olyan kicsi, hogy sokáig erre nem voltak mérőeszközök, csak sejtették sokan, hogy ez így van. Mai tudásunk és ismereteink már igazolták a feltevést.
Krasznahorkai László életműve az ő világirodalmi Appendixe, amiben ráláthatunk a világmindenségre ezzel a tudással, ahol a jó, az alapegyenes és a rossz, az adott ponton állított bármely egyenes valami végtelen kicsiny mértékben közelít egymáshoz, a végtelen számú, az adott pontunkon áthúzott egyenesek révén mindig.
Ez a felismerés egyben a remény, hogy a jó és a rossz soha nem metszik egymást emberi dimenzióink szerint, de a reménytelenség is, hogy végül is közelítenek egymáshoz.
Már közhely, de a mindenkori közhely igazsága, hogy jó volt látni Krasznahorkai Lászlót, az embert, az írót, ahogy ott állt nyugodt méltóságában, ebből a hazából, hogy valamiért szerethessük továbbra is a helyet, ahová születtünk.