Komlós Attila lelkész, újságíró és lapszerkesztő barátomnak egy laikusszínház minőségi produkciójáról, Reginald Rose „Tizenkét Dühös Ember” szegedi előadásáról kilenc és félmillió dühös ember jutott az eszébe “Dühösödő ország” c. esszéjében. M. Lengyel László újságíró Komlós Attila cikke nyomán azt a kérdést tette fel cikkében, hogy „Kinek a kezét vágatná le ma Szent István királyunk?”, azaz képes-e a jog és az igazságszolgáltatás a hatalmi érdekek kordában tartására. Alábbi írásom az említett szerzők gondolatainak egyetértő kiegészítését szolgálja.
Minden bajunk oka a másik magyar?
Mindhárman, sőt mind a kilenc és félmillióan részesei vagyunk a magyar sorsú emberek aggodalmainak. Belűről látjuk a gondokat. Látjuk, hogy nem a hanyatló igazságszolgáltatásunk okozza a feszültségeket, mint ahogyan leépült közellátó rendszereink - közegészségügyünk, közoktatásunk - sem, bár ezek is bőven adnak rá okot. A bajok alapvető oka a polgárok egymással szembeni bizalmatlansága, nemritkán acsarkodása. Nem az intézményeinkben, hanem a másik magyarban látják minden bajunk okát. Nemzetünkre féltő tekintetet vetnek, a szomszédjukra gyanakvót. Hiszik, hogy minden sokkal jobb lenne, ha ő más lenne, netán nem is lenne. És ebben sajnos nincs semmi újszerű. Ez is hungaricum.
A nemzet elvesző egysége
Lehet „gyógyítani” ezt a nemzeti betegséget. Ugyanis lehetne propagálni a szolidaritást, az összefogást, a nemzeti egységet (a nélkül, hogy rendszernek neveznénk).
Erre választjuk azokat, akikről feltételezzük, hogy alkalmasak erre, akik a legjobbat és azt ígérik, hogy mindenük a közérdek. Megválasztjuk őket, hogy ezt helyezzék előtérbe. Tartsák együtt a széttartó társadalmat. Teremtsék meg az együttélés biztonságát. Legyen mindez az elsődleges feladatuk.
Sutba vágott közérdek
De … a választás után jönnek a szürke hétköznapok. A közérdek a sutba kerül. A hatalom nap mint nap a saját konzerválásán dolgozik. Olykor szuperszonikus sebességgel megalkotja az ehhez szükséges szabályokat, megszerzi az ehhez szükséges forrásokat, sajátos külpolitikai manőverekbe kezd, mondván, erre kapott felhatalmazást. És mi csak ekkor szembesülünk azzal, hogy a közérdek önmagukat jelenti, azaz tulajdonképpen erre kértek felhatalmazást.
Értetlenül, csalódva, a legrosszabb esetben közömbösen figyeljük, hogy nem az történik, amit reméltünk. És ez alól még rajongóik sem kivételek. Ők is csak utólag tudhatták meg, hogy mire is adtak „felhatalmazást”.
Hatékony gyűlöletfegyver
Ők azonban kivételezettek. Annyiban biztosan, hogy kedvükre vetik be a többezer éve korszerű gyűlöletfegyvert, mégpedig évről évre, de legalábbis négyévről négyévre változó célpontok ellen. El kell, és sajnos el is lehet terelni a kevésbé éberek figyelmét nem létező vészhelyzettel, gonoszként ábrázolt külföldiekkel, hazaárulónak titulált honfitársaikkal, valamint harcba hívó szlogenekkel. Mivel a hatalom már nem képes leplezni a bajokat, tartalékol félrevezethetőket, és gondoskodik arról, hogy legalább ők elhiggyék, van külső-belső ellenség, és ő a bajok oka. Avatottabb honfitársaink tisztában vannak azzal, hogy akik a történelem során ugyanígy cselekedtek, megbuktak. Igaz, csak azután, hogy sok-sok ártatlan fizetett nagy árat ezért.
Tapasztalhatjuk, hogy ennek a gonosz szerkezetnek a működése számos eszközzel biztosítható. Ezek közül csak az egyik a jog és az igazságszolgáltatás.
Viszaélés a joggal és az igazságszolgáltatással
A jog az írott szabályok hatalmi eszközökkel örökké változtatott rendszere. Az igazságszolgáltatás e szabályok megelevenítése, érvényesítése, többek között számonkérése is.
A jog alkotásában a politika hatalmi eszközei elfogadottak, sőt e nélkül a jogalkotás még a steril demokráciákban is szinte elképzelhetetlen. Az igazságszolágáltatásban azonban mindez ellenjavalt. Ha előfordul, többet nem beszélhetünk az igazság szolgáltatásáról. Az igazság ugyanis a megalkotásuk után kizárólag a bírói hatalomnak alárendelt jogszabályok érvényesülése, adaptálása eseti ügyekre. Egy jogállamban igazságon a jogszabály olyan befolyásmentes alkalmazását értjük, ami a független bírói szervezet dolga, a jog által szabályozott eljárási rendben, mindenkivel szemben azonos módon. Ha ezeknek az ügyeknek az elbírálása nem csak a bírói hatalomnak alárendelt, vagy maga a bírói hatalom alárendelt a politikai és a közhatalomnak, már nem a jog és az igazság érvényesül. Ha a politikai hatalom megkérdőjelezi a jogállamot, például azon az alapon, hogy ezt a fogalmat jogszabály vagy Alaptörvény nem definiálja, amiről egyébként ő maga tehet, nem mást kérdőjelez meg, mint magát a demokratikus jogállamot, és ennek felbecsülhetetlen társadalmi értékét, a jogbiztonságot.
Lebomló jogállamiság
A jogállam és alapvető tartalma, a jogbiztonság nem csak az igazságszolgáltatásban fontos, hanem a szabályok alkotásának és alkalmazásának minden területén, hiszen jogszabályaink alkotása is jogállami és jogbiztonsági keretrendszert igényel. Ha már a jogalkotás sem zajlik a jogállami és jogbiztonsági keretek között, taktikai manővereknek, egyéni szempontoknak és egyéni vagy csoportérdekeknek alárendelt, hiába működik az igazságszolgáltatás törvényesen, működését azok a szabályok torzítják, amelyeket a bíró alkalmazni köteles. A bíró ugyanis ekkor önkéntelenül és tehetetlenül politikai, egyéni vagy csoportérdekek szolgálatába kerül.
Újraépítendő evidencia
Minden, a nemzetünk sorsáért aggódó, azaz felelős magyar kötelessége, hogy a honfitársai megkülönböztetése nélkül, folyamatosan ügyeljen arra, hogy a jogállam és a jogbiztonság magyarázatra nem szoruló evidencia legyen. Ha ezt elhanyagoljuk, ez is vészhelyzet, nem is akármilyen.