Kinek a kezét vágatná le ma Szent István királyunk?
A „Dühösödő ország?” bejegyzés továbbgondolása
Az erkölcs lényegileg konszenzus, a jog viszont (ha betölti a funkcióját, szelíd) erőszak. Viszont a jog alapja (ha az igazi jog) tulajdonképpen az erkölcs.
A „Dühösödő ország?” bejegyzés is utal rá, fura ez az angolszász esküdtszéki joggyakorlás. Általában, ha összejön „tizenkét dühös ember”, és elkezdi a tárgyaláson hallottak, az érvek és ellenérvek alapján vizsgálni, hogy mi is az „igazság”, valahogy és többnyire helyes következtetésre jutnak. De nem mindig és nem feltétlenül.
A drámák mindig a kivételekből fakadnak, és nem a „normális ügymenetből". Az irodalom és az annak nyomán megalkotott hollywoodi filmek mindig és kizárólag a kivételekkel, a téves ítéletekkel foglalkoznak, a rendszer sérülékenységére és nem az amúgy döntően működőképességére hívják fel a figyelmet.
Szálazzuk szét!
Az erkölcs azt mondja, hogy ne lopj. De ha a lopás az egyetlen módja a magam, a családom, a szeretteim fennmaradása biztosításának - és ezt a helyzetet nem én idéztem elő, hanem maga a társadalom - egyetlen módja, akkor is erkölcstelen lopnom? Mert a krisztusi tanításban az is benne van, hogy adj oda mindent, ami a fennmaradásodat nem veszélyezteti azoknak, akik erre jobban rászorulnak, és ha te ezt nem teszed, akkor egyrészt megtagadod az erkölcsöt, másrészt (a jog ellenében) legitimálod a lopást.
Amikor a közkeletű történeti emlékezet szerint Szent István (de akár már Hammurabi) azt rendelte, hogy a tolvajok kezét le kell vágni - helyesebben különböző testi csonkításokat rendel el büntetésként -, akkor nem foglalkozik azzal, hogy azok, akiktől el kell venni, hogyan és miért jutottak a vagyonukhoz, és azzal sem, hogy a tolvaj miért kényszerült a tolvajlásra.
Itt egyértelműen megjelennek már az osztályérdekek: a gazdagnak joga van a gazdagságához, mindegy, hogy hogyan jutott hozzá, milyen kényszereket használt ki, hogyan vette el másoktól azt, ami nekik járt volna, a lényeg, hogy az, amije van, az az övé. Ha ezt a helyzetet használja ki a jog, akkor a kialakult társadalmi-gazdasági viszonyok szolgálójává válik.
Ezzel együtt a jognak mégis van egy potenciálisan nagyon is pozitív szerepe. Kijelöli, hogy a győztesek, tehát az uralkodók meddig és hogyan mehetnek el az erőfölényük alkalmazásában. Vagyis
kijelöl olyan kereteket, amelyek, bármennyire is gúzsba kötik a kiszolgáltatottakat, már nem léphetők át a fölöttük lévők által pusztán azért, mert fölöttük vannak.
Ezért a jog legnagyobb értéke, ha stabil. Ha nem visszamenőleges. Ha az erre (legtöbbször pusztán látszólag) felkentek nem igazítják úgy szíre-szóra, ahogy úri kedvük tartja. A jog addig értelmes, amíg önkorlátozást is elfogad.
Nos, innen kell mérni a mai magyarországi viszonyokat.
A szándék azonnal "joggá", vagyis törvénnyé válik, ha az ezt megtenni tudók érdeke úgy diktálja. Innentől viszont már nincs jog, következésképpen nincs erkölcsi alap sem.
Ha a társadalom ezt felismerné, nyugodtan és bőszen föllázadhatna, hiszen minden "joga" meg lenne rá. Ilyen helyzetben született meg a reformáció, győzött az angol és a francia forradalom, ilyen alapokon ment előrébb a világ, amely eljutott a liberális demokráciához, anélkül, hogy felismerte volna: ez a politika, a népfelség érvényesülésének látszólagos módszere, de egyáltalán semmi köze nincs a gazdasági viszonyok legitimálásához.
Viszont, mivel a politikát mégis csak a gazdaságilag legerősebbek uralják, innentől a jogot a maguk szolgálatába tudják állítani. Az erkölcsöt meg félrelökik. Így aztán lopni (meg nem szolgált javakat elsajátítani a gazdaság működésén belül) szabad, ha olyan törvényt hozok, hogy szabad.
A kígyó a farkába harapott.
Kinek a kezét kell tehát levágni?
A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.