Hogyan lehetne egyensúlyt teremteni az egyház és állam kapcsolatában?

Önértelmezése szerint a keresztyén egyház ebben a világban él, de nem ebből a világból való. Ennek az örök feszültségekkel teli viszonynak mai fájdalmas anomáliáival küzd a hazai református egyház.

Bevezető gondolatok

Nehéz időszakot él meg napjainkban a Magyarországi Református Egyház. Ma már minden valamennyire is tájékozott honfitársunk hallott az egész hazai társadalmat, egyben a politikai közéletet is felforgató szövevényes pedofil-ügyhöz kapcsolódó úgynevezett kegyelem-botrányról: a köztársasági elnök asszony, az igazságügyi miniszter asszony és a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének, az egyház dunamelléki kerülete püspökének a lényegi elemeket ma sem tisztázott históriájáról.  És értesült annak legsúlyosabb személyi következményeiről, tisztségükről való lemondásukról is. (Balog Zoltán a Zsinat lelkészi elnökségéről mondott le, püspökségéről nem.)

Hogyan jutottunk el eddig? Megpróbáljuk áttekinteni ennek a bonyolult egyházi-társadalmi-politikai jelenségnek az egyik fontos összetevőjét, amellyel kapcsolatban ma súlyos hibákat, hiányoságokat vélünk felfedezni.

Ami a református egyházat különösen is érinti: a dolog Balog Zoltán lelkész korábbi kormánypárti pártpolitikusi, miniszteri, majd a dunamelléki egyházkerületben bekövetkezett tisztújítás során a püspöki tisztségre bejelentkező, a reá szabott egyházi törvénymódosítás után a tisztséget választás során elnyerő szerepvállalásával kezdődött, mivel személyében sokan az egyház és a kormány(párt)-közeli egyoldalú politizálás, mi több, az egyház és állam nem kívánatos összefonódásának aktorát látták. Mások viszont éppen ezen „adottságát” vélték éppen reménytelinek. Az ő szemükben valószínűleg helytálló a püspök érvelése a napjainkban őt ért kritikákkal szemben, miszerint püspökségének eddig eltelt (hatéves ciklusa felénél) három éve alatt eddig sosem látott állami (= adófizetői) támogatásokhoz segítette hozzá felekezetét. Azaz értelmezésében: „építette egyházát”. Ez a logika - még ha elfogadnánk is - nem válasz a súlyos etikai kérdéseket felvető kegyelem-botrányt kiváltó konkrét alaphelyzet, benne a református püspök szerepének magyarázatára. Amire mindmáig joggal vár magyarázatot a társadalom nyilvánossága, benne főként a reformátusság.

Az ügy nyomasztó részleteivel nem kívánunk itt foglalkozni, feltételezzük, olvasóink kedvük-ízlésük szerint nyomon követhették eddig is a fejleményeket, s olvashatták, miként vergődik felelős vezető és intézmény is ennek a gubancos történetnek a következményeit szenvedve. A Zsinat újonnan választott elnöke, Steinbach József dunántúli egyházkerület püspöke a nyilvánosságot tájékoztatva egyebek mellett arról is szólt, hogy „Megújításra vár az egyház. Az elmúlt időszakban több kérdés felmerült: például, hogy miként vehet részt az egyház a közéletben úgy, hogy hiteles és egyetemes szolgálata ne sérüljön”. Igen, a tanulságokat nekik, minden érintettnek - egyháznak, egyházi vezető(k)nek - le kell vonniuk és mielőbb meg kell találniuk a megfelelő megoldást a továbblépéshez, mielőtt kritikus mértéket öltene az általuk a világ és az egyház népe körében előidézett aggasztó méretű hitelvesztés folyamata.

Miután a jelenlegi zilált helyzetben az egyház-állam kapcsolatrendszerében való tisztánlátást rendkívül fontosnak tartjuk, egy alább közölt sillabuszban áttekintést adunk arról, mik azok a teológiai alappillérek, amelyeket érdemes megismerni, hogy valamennyire is tisztán lássunk. Főként azoknak próbálunk egyfajta iránytűt adni, akik nem feltétlen járatosok a teológia zegzugaiban, viszont érdeklődéssel tekintenek az egyházra, mint egy sajátos képződményre, jelenségre, amely úgy értelmezi önmagát, hogy bár nem ebből a világból való (mivel entitásának gyökerei a transzcendessel kapcsolatos hit világában erednek), ugyanakkor természetszerűleg ebben a világban él. Amely világnak megvannak a maga törvényei és törvényszerűségei. Miként az egyháznak is megvan a maga önképe és önértékelése. E két világ egymás mellett élése, ha lehet: egymás érdekeinek és értékeinek kölcsönös fel- és elismerése a mindenkori egyház-állam kapcsolatának nélkülözhetetlen eleme. Az egymástól való függetlenség és szétválasztottság egyik alapköve. A társadalom egészségesen működésének egyik záloga.

“Nagy tisztelettel tekintek Amerika népének arra a törvényére, amely kimondta, hogy a törvényhozás ‘nem hozhat törvényt a vallásalapításról és nem tilthatja a szabad vallásgyakorlást’, és ezzel létrehozta az állam és az egyház szétválasztásának falát. - Az egyház és az állam közötti elválasztó fal elengedhetetlenül fontos alkotóeleme a szabad társadalomnak.” Thomas Jefferson (1743. április 13. – 1826. július 4.) az Egyesült Államok harmadik elnöke.

Kísértések és csapdák az egymásrautaltságban

Keresztyén (református) teológiai áttekintés az egyház-állam (továbbá az engedelmesség és engedetlenség) témakörről

I. Dogmatikai megfontolások

Szempontok az állam teológiai meghatározásához

Mai helyzet: az államnak, mint az isteni gondviseléstől eredeztetett rendnek az értelme a köztudatból szinte teljesen kiveszett.

Korábbi nézetek:

Az őskereszténység a gondviselés, azaz Isten rendező művét látja benne. Az ókori ember tudatában az állam vallási megalapozású rend. A középkor az államot az egyházból eredezteti. A reformáció feleleveníti az őskereszténység biblikus államfelfogását. A reneszánsz és a felvilágosodás az előbbiekkel ellentétben kinyilvánítja az államnak nemcsak az egyháztól, hanem a vallástól, sőt Istentől való függetlenségét, egyúttal a saját teljes autonómiáját. Ennek kettős következménye lesz: az anarchia illetve a tirannizmus kísértése.

A világi hatalom és az állam teológiai értelmezése során sosem annak szükségessége a vitás, hanem annak értelme, illetve az emberi életre gyakorolt jelentősége.

A magyar reformátusság egyik leginkább ikonikus temploma a debreceni református Nagytemplom: 1849. április 14-én Kossuth Lajos itt olvasta fel a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ekkor használt széke a Nagytemplom féltve őrzött ereklyéje.

A teológiai gondolkodás két államelméletet tekint vitaalapnak:

Realista értelmezés: eszerint az állam természeti tény, egymással küzdő hatalmi erők egyensúlyba jutásának eredménye (kivéve az autoriter, vagy éppen zsarnoki háttérrel létrejött államalakulat). Az államban a hatalmi erők pillanatnyi nyugalomban vannak. A realista megközelítés szerint az állam működtetéséhez - és így megértéséhez - semmiféle ideológia nem szükséges, mert elég ismerni azokat az emberi ösztönöket, és politikai erőviszonyokat, amelyek testet öltenek az államban.

Idealista értelmezés: az államot nem az okból, hanem a célból, nem a kezdetből, hanem a végből, nem a tényekből, hanem az eszmékből kiindulva magyarázza. E megközelítés szerint az állam a szellemi tevékenységeket egybefogó kulturális és civilizációs életének az objektíválódása.

Az állam kettős teológiai értelmezése

Teológiailag az állam egyfelől emberi, másfelől isteni mivoltában közelíthető meg.

Mint intézmény az állam egyfelől az emberi elkötelezés és felelősség tere és kifejezője. Másfelől pedig mint rendeltetés és tényleges rend, az isteni gondviselés műve, mert Isten akarata az, hogy a korok és a népek sokféleségében állami rendnek kell lennie. A teológia felől nézve csak hitben lehet bármely konkrét államrendet, mint itt és most érvényben lévőt, de azért mégis csak mint átmeneti jellegű isteni berendezkedést elfogadnunk. Csak hitbéli meggyőződés által veheti úgy az ember (a hívő ember) az állami feladatokban való közreműködést, mint Isten akaratából eredő kötelezettséget.

Az állam isteni jellege

Teológiai értelemben az állam: a bűnnel szemben emelt gát. Bűn léte nélkül az állam nem lenne sem szükséges, sem lehetséges, ugyanis a kényszer és ezzel együtt maga a bűn az állam lényegéhez tartozik, mivel a bűn élet- és közösségromboló hatását az állam a kényszer erejével ellensúlyozza. Azzal a céllal teszi ezt, hogy hogy így lehetővé tegye az emberies élet alapját. Az állam megszervezett "embertelensége", az organizált kényszer az emberiesség megtartásának eszköze.

Az állam letéteményesei, felelős (választott) vezetői Istentől vannak felruházva tekintélye és az emberek feletti hatalom gyakorlásával. A Deus Omnipotens-től, a mindenható Istentől, azaz minden hatalom birtokosától kapott rész szerinti, más emberek feletti hatalommal kell gazdálkodniuk. A rész szerint hatalommal való helyes éléssel Isten tervét hajtják végre. E tekintetben tehát az állam már több, mint "bűnfékező" intézmény, hanem inkább az egyetemes felebaráti szeretet színtere, ahol nemcsak egymás mellett (coexsistentia), hanem egymásért (proexsistentia) is vannak az emberek; amely közösségben az egyén a közösségért és ugyanakkor a közösség az egyénért felelős Isten színe előtt.

A reá ruházott isteni hatalomnál fogva tehát az államnak igen nagy a felelőssége, mivel az államhatalom képviselői - ha tudatában vannak ennek ha nem, ha vállalják szerepük eme gyökerét, ha nem - Isten eszközei. Íly módon aztán ha hibáznak, nem csak az emberekkel szemben igazságtalanok, hanem Isten szentsége ellen is vétkeznek, s így - nolens-volens, visszaélnek az Istentől nyert hatalommal.

A magyar miniszterelnöki hivatal épülete a budai várban: karmelita kolostornak (“karmelitának”) nevezik következetesen, miközben a szerzetesrendnek az épület alig néhány évig adott otthont pontosan: 1763-tól 1784-ig, fennálásának évszázadai alatt aztán volt itt sokminden (egyebek között kaszinó tekepálya), legújabb kori állami funkciója előtt hosszú évtizedeken át éppen (Vár)színházként, táncszínházként funkcionált. Az állam-egyház kapcsolatát összefűző nyelvhasználati csúsztatásról lásd korábbi írásunkat ide kattintva.

Az állam emberi jellege

Szerkezetét tekintve az állam emberi mű is. Részes az ember elesettségében. Ebben a megközelítésben tehát: az emberek nem egymásért élnek benne, hanem - lényegével és rendeltetésével ellentétben - csak egymás mellett, illetve egymás ellen.

Az állam a létért való küzdelem színtere. Ezért alkalmaz az állam kényszert (ez nem lényegi vonása, sőt lényegével éppen ellentétben - mint korábban utaltunk erre - a bűn miatt kénytelen a kényszerhez folyamodni. Így lesz a büntetés az állam létezésének fundamentális eszköze.

Az állam minden tevékenysége kifejezetten az igazságot, az igazságosságot és a rendet kell hogy szolgálja.A kérdés az, hogy tudja-e az állam, illetve az államalkotó-működtető ember, hogy mi az igazság, mi az igazságosság, mi a megkívánt rend (lásd: Pilátusnak, a római állam helytartójának kérdését a kritikus történelmi pillanatban: "Micsoda az igazság?").

Krisztus Pilátus előtt. Munkácsy Mihály festménye (1880)

Az alapvető bizonytalanság miatt az állam csak töredékes módon és relatív értelemben oszt igazságot és teremt rendet. A viszonylag "legjobb" államrend is tehát csak jelképe csupán az igazi rendnek. Az ilyen viszonylagos értékű államrend építése és fenntartása nem nevezhető közvetlen értelemben felebaráti szolgálatnak. Felebaráti szolgáltatássá csakis a bűnbánat és a hit, a kegyelem és a megigazulás útján válhat.

Ha a hit megerőtlenül, az állam mintegy "istennek" - azaz: minden hatalom birtokosának, s nem csak az Istentől rész szerint kapott hatalom birtokosának - képzelheti magát az elfeledett Isten helyett. Ez minden államberendezkedés örök kísértése. Az állam, mint a legfőbb (evilági) hatalom birtokosa, adott pillanatban valamilyen történelmi ürüggyel könnyen vissza is élhet kiváltságos hatalmával: abszolutisztikusan léphet fel: az állam "totális állammá" válik, azaz minden hatalom forrását önmagából (ideológiájából, önnön hatalmi érdekeiből stb.) eredezteti. E kísértések figyelembevételével is, a keresztyén teológiának az az álláspontja, hogy nem az állam váltja meg az embert a nyomorúságból, hanem a Megváltó, Jézus Krisztus. Az állam nem a végső menedék és az igazság letéteményese, hanem az ember földi útjának szükségszerű velejárója. Ez a tudat minden államértékelésnek határt szab, s ez az elhatárolás minden biblikus államelmélet integráns része.

A Magyar Evangéliumi Testvérközösség (methodista protestáns felekezet, amely a református hitelvekhez áll legközelebb) az egyébként Iványi Gábor vezető lelkész (képünkön) tájékoztatásai szerint nekik járó állami támogatás önkényes megvonása és ezzel egyidejűleg adóhatósági vegzatúrák miatt évek óta a lét-nemlét határán egyensúlyoz. Az egyház Oltalom Alapítványa a társadalom perifériájára szorult, legelesettebb embereket, családokat gyerekeket támogatja.

Államformák

Az államforma a vezetők és vezetettek viszonya. A keresztyén gondolkodás - eltekintve most a theokráciára vonatkozó bonyolult teológiai elméletrendszertől - két nagy típust különböztet meg: az autokráciát és a demokráciát.

Az autokratikus államformák csekély előnyei mellett a történelem főleg annak csapdáit ismeri: az abszolutizálódást, a személyi kultuszt, a zsarnokságot, a diktatúrát.

A demokratikus berendezkedés nyilvánvaló előnyei: az állam (a társadalom) ügyeinek intézésébe való állampolgári beleszólás és felelős részesvállalás kiteljesedése. Így lesz az állam a kisebbséget is tiszteletben tartó többség akaratának érvényesülési színtere. Ez a szabad ember legméltóbb államformája. Kísértései és veszélyei közismertek: a többség akaratának érvényesülése nem jelenti automatikusan a döntés helyességét. A többség hangulatának változékonysága - amelyet mag az állam is manipulálhat - káros döntésekhez vezethet. A demagógia a felelőtlenség tág terévé válhat a társadalom élete az állam figyelmetlensége, vagy éppen szándékolt machinációi révén. Mindez pedig a lappangó anarchia vagy éppen egy általános társadalmi elégedetlenség, rossz esetben polgárháborús helyzet veszélyét hordozza magában. A demokrácia tehát feltételezi: az egyre fejlődő - és az állam által tudatosan fejlesztendő - műveltséget, tájékozottságot, az önfegyelmet és az az önkorlátozásara való készséget, a toleranciát és a belátást. Ezért a demokrácia nélkülözhetetlen, szerves része kell hogy legyen az erre való nevelés. Erre a legalkalmasabb eszköz - a megfelelő iskolai rendszer és oktatás kialakítása, működtetése mellett: az önszerveződő kisközösségek hálózata. A másik feltétel: a szociális igazságosság. A proklamált szabadság ugyanis csak ott válhat valósággá ahol anyagilag független emberek vannak. A demokráciának tehát egyszerre kell politikai és szociális síkon megvalósulnia, különben nem teljesedhet ki. A demokratikus jogállamban egyensúlyban kell lennie a szabadságnak a renddel és a hatalomnak a felelősséggel.

Az egyház és az állam egymáshoz való viszonyulása

E kapcsolat örök jellemzői: a kölcsönös bizalmatlanság és a kölcsönös féltékenység, egyúttal a a kölcsönös hatalomra való törekvés (lásd: az ecclesia triumphans, ecclesia militans gondolata: az egyháznak a világi-állami hatalomban való megjelenésére való törekvés), valamint az igazság (és a hatalom) megjelenítésében való kizárólagossági igény kísértése. Az ellentét feloldhatatlannak tűnik.

Balog Zoltán református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke liturgikus kézrátétellel megáldja Novák Katalint, köztársasági elnökké történt hivatalos állami beiktatását megelőzően, a Budapest Kálvin téri református templomban tartott ökumenikus istentiszteleten 2022. május 14-én. Szószéki beszédében Balog Zoltán egyebek mellet azt mondta: ez az első alkalom, hogy katolikusok, reformátusok, evangélikusok „a zsidó felekezet szombati imájától kísérve”, a hívők közösségében kérik Isten áldását az ország első polgárára. Egyben azt kérte, hogy legyen ez egy új „magától értetődőség” Magyarországon, ahol az Alaptörvény kimondja a magyar állam keresztény megalapozottságát, és az állam minden szervének kötelességévé teszi az ország keresztény kultúrájának védelmét. (hirado.hu) A Duna Tv által egyenesben közvetített esemény teljes egészében itt tekinthető meg: https://www.facebook.com/magyarorszagireformatusegyhaz/videos/1251352782072851

A kapcsolat rendezésének az alapja és eszköze csak az időről időre szóló kölcsönös megegyezés rendszere lehet.

A világi hatalom, az állam Isten által mintegy "pórázra van kötve", amin lehet engedni és lehet rövidebbre fogni. Az egyház előtt álló örök kérdés e téren: vajon elég erős-e a hite abban, Aki (Isten) a "pórázt" kézben tartja? Ezen múlik ugyanis, hogy istentiszteletté válik-e az egyház (és benne a hívő ember) politikai forgolódása, vagy egyszerű, intézmények közötti érdek-egyeztetéssé korcsosul.

Hogyan viszonyul egymáshoz az állam és az egyház, ha mindkettő Isten uralma alá tartozik, mindamellett, hogy küldetése - hatásköre - és az ahhoz rendelt eszközrendszerek merőben különböznek?

A rendezett kapcsolat alapfeltétele az önös hatalmi szempontok elutasítása, bármely oldalról. Semmiféle alá és fölérendeltséget nem szabad keresnie vagy feltételeznie egyik félnek sem. Az állam és az egyház ugyanis egymás mellé van rendelve. Teologiailag fogalmazva: mindkettő a történelem Urának a területe; az egyház az ő uralmának belső, az állam pedig a külső területe. Az egyház a történelemben Istent megjelenítő "Krisztus teste", az állam pedig nem "Krisztus teste". Az egyház hisz Isten szabadító erejében, az állam nem; lehet, tudomása sincs róla (szekularizált, ill. ateista állam). Az egyház e világban él, de nem e világból való; az állam e világból való és küldetését ebben a világban tölti be.

Az egyház és állam eme kettőssége a keresztény teológia szerint Krisztus visszajöveteléig megmarad. Sem bárminemű fejlődés, sem a nevelés nem teheti feleslegessé egyiket sem. Az államot nem lehet (nem szabad) "egyháziasítani" (mondjuk: Isten kijelentése interpretálójának vélve, neki efféle szerepet vindikálni), de az egyházat sem lehet (nem szabad) állami jegyekkel felruházni. Egyik sem oldódhat fel a másikban, mert egyik sem pótolja a másikat. Viszont: minden különbségük, sőt ellentétük-ellenségeskedésük ellenére nem szabadulhatnak egymástól. Még a teljes szeparáció esetén sem.

A politikai felelősség kérdése

A keresztyén ember biblikus felelősségtudata korántsem jelenik meg általános érvénnyel a történelemben (példák sora igazolja ezt: az apokaliptikus mozgalmak jellemzői, a befele fordulás tünetei, vagy Tertullianus: "Semmi sincsen tőlem távolabb, mint a respublika" - ezek nem biblikus szempontok).

A keresztyén ember számára mindazonáltal a hazaszeretet az ember istentiszteletének része:

a. Mivel az állam is Isten uralma alá tartozik, a keresztyén ember politikailag soha nem lehet közömbös (apolitikus magatartás - hitetlenség - a politikai démonizmus előretörése). Politikán itt most minden olyan cselekedetet értünk, amely embertársainkkal való viszonyunkra kihat, valamely közösség életét meghatározza, vagy befolyásolja. Keresztyén értelemben tehát tehetetlen és beteg a politikai élet ott, ahol csupán a (napi párt)politikára vagy a törvényalkotó országgyűlésre korlátozzák a politikai felelősséget.

b. A keresztyén ember szabadnak tekinti magát a politizálásban, az államnak - a világi hatalomnak - való engedelmességben. Ezért ösztönösen ráérez a polgári engedetlenség határaira is, sőt a polgári engedetlenség szigorú követelményei sem szabad, hogy idegenek legyenek tőle (ezzel bővebben az összeállítás II., etikai kérdéseket felvető részében foglalkozunk). A prófétai - az emberiség történelmét, a világi hatalmat kritikailag kezelő - szemléletmód  az egyház számára küldetésének szerves, alkotó része kell hogy legyen.

c. Az egyház politizálásának csúcspontja: Isten kijelentett Igéjének hirdetése. Ebből ki kell tűnni, hogy a politikai hatalom részesei Isten hatalma alatt állnak. Ez az igehirdetés a megbékélést és a megújhodást szolgálja, a reménység erejével nyúl bele a megkötözöttség, a tévhitek és a félelem világába, a gazdasági élet és általában, a politika kérdéseibe, mert rámutat Isten eljövendő országának  realitására és a hívő ember felelősségére a jelenvaló világ formálásában.

A tibeti Dalai láma, a buddhista világ száműzetésben élő első számú vezetője, vallási meggyőződéséből fakadóan emberi jogokért is küzdő személyiség és Desmond Tutu dél-afrikai anglikán püspök, aki ugyancsak vallási, hitbeli elkötelezettségéből fakadóan következetesen és állhatatosan szállt szembe a hatalommal a hátrányos faji megkülönböztetés ellen

A kálvini (református) tradíció szerint az egyház a mindenkori hatalom élő lelkiismerete kell hogy legyen. Közvetlenül ugyan nem tudja befolyásolni - nem szabad befolyásolnia a világi hatalmat, az állam működését, ehhez nincsenek meg az eszközei, ilyenekkel nem is rendelkezhet, ugyanakkor szavát azonban fel kell emelnie, mivel kötelessége a mindenkori hatalmat a szociális igazságosság érvényesítésére emlékeztetni.

A corpus christianum felbomlása, az állam szerepének növekedése

A konstantinusi államegyház Európa történetében kiemelkedő szerepet játszott: az egyházat azonosította az állammal (theokrácia). Amint a keleti orthodoxia kivált, az addigi egyház kompakt egysége megszakadt, megtörtént az egyházszakadás, felbomlott az egységnek ez a képe. A nyugati, a római egyház és a reformáció kibékíthetetlen ellentéte, az ideálisként felfogott  keresztyén egység teljes széthullásához vezetett. A következmény: eredeti elemeire bomlott a corpus christianum:  a corpus Christi-re, az egyházra egyfelől, valamint a világra másfelől. Innentől kezdve nem az egyház az európai egység alapja.

Ezt követően indult sajátos fejlődésnek, növekedésnek Európában a világi felsőbbség és az állami hatalom rendcsináló szerepe. Az egyház helyett az állam lett a rend tulajdonképpeni letéteményese. A császár és a király abszolút uralkodóvá vált a hatalom minden transzcendens vonatkozása nélkül.

A felvilágosodás az általa felejtésre ítélt Isten helyébe a népfelség gondolatát tette. A korábbiakkal ellentétben - amely szerint a népek életében is az a jogos és helyes, ami Isten akaratával megegyezik  - módosult a szemlélet: az állam életében az lett a jogos, igazságos és helyes, ami a  népnek használ. S hogy mi használ neki, azt - ideális esetben - választott vezetői közvetítésével maga a nép mondja meg.

Keresztyén önkritika

Egy olyan történelmi út végén járunk, amelynek mulasztásaiban, bűneiben az institucionalizált egyház (ecclesia visibilis) elsőrenden részes. Belső egyenetlenségeivel, önmeghasonlásaival nem kis részben maga az egyház lett a világ egyenetlenségének és önmeghasonlásának okozója.

Éppen ki, mikor építi vagy éppen bontogatja saját érdekei mentén az egyház és az állam közötti kerítést…

A múlt kísértései ma is jelen vannak az egyház számára: az államvallás státuszának csábítása, az üdvintézmény-szerep kísértése, a teológiai és ideológiai közötti vékony határ elmosódása, az egyház institucionális érdekeinek képviselete, elvi felpuhulás az állammal folytatott folyamatos egyezkedései során a rövid távú érdekek elérése érdekében, történeti hübriszben fogant hamis képzetek: ("az egyház örök, az állam ideiglenes").

II. Etikai megfontolások

Mint láttuk, a világi hatalom és a látható, az intézményeiben testetöltött egyház (ecclesia visibilis) viszonya rendkívül bonyolult: egyfelől az egyház, mint a hívők közössége, a láthatatlan egyház (ecclesia invisibilis) Isten törvényeinek mentén kell hogy engedelmeskedjék. Másfelől pedig hívei, mint állampolgárok a rájuk vonatkozó mindenkori kötelezettségeiknek és kötelességeiknek is eleget kell hogy tegyenek, mivel hogy állampolgárként a politikai hatalommal állnak függőségi viszonyban, sőt: demokratikus társadalmi berendezkedés esetén pedig éppen maguk hozzák létre azt a társadalmi-politikai struktúrát, amellyel szemben azután nekik is kötelezettségeik lesznek. Az állam is és az egyház is - magától értetődően magának tartja fenn a jogot, hogy elsősorban "saját" törvényét tartsák be az emberek. Ez a feszültség végig nyomon követhető a történelemben. Ennek során látható, hogy a kapcsolat változó képet mutat: összefonódások, majd szétválási tendenciák érvényesültek az egyház és a világi hatalom között.

Mi határozza meg, hogy min alapul a keresztyén ember kapcsolata a világi hatalommal, az élet gyakorlati szintjén? Melyek azok az etikai szempontok, amelyek kapaszkodót nyújthatnak e téren?

Biblikus, keresztyén értelmezés szerint az egyházról szóló tanításból kell kiindulni ahhoz, hogy az állammal való kapcsolat kérdéseire helyes  választ tudjunk kapni - mutat rá a kérdés iskolát teremtő mestere, Török István egykori debreceni teológiai professzor. Miként arra jelen összeállításunk I., a dogmatikai megfontolásokat tartalmazó részben bővebben is utaltunk, lényege szerint az egyház, ha rejtetten is, Isten országa, azaz Isten megváltási rendjéhez, üdvtervéhez tartozik. Mint Isten országának letéteményese, a látható egyház, az intézményeiben testet öltött egyház, történeti és természeti alakot ölt magára.

Az állam viszont Isten megtartó kegyelmének eszköze. Az állam, teológiailag, nem a teremtést, nem is a megváltást, hanem a megtartást szolgáló rend. Az állam egyike azoknak az eszközöknek, amellyel Isten a bűneset által a teremtési rendből kizökkent világot az utolsó ítéletig és Isten országa megjelenéséig fenntartja. Az ember bűnbeesése, az isteni akarattal való szembehelyezkedése nélkül nem lehetne, nem kellene állam. Ezért tartozik az állam lényegéhez az erőszak, a kényszer. Az állam ellensúlyozza a bűnnek és a gonosznak az élet- és közösségromboló hatását s így biztosítja az emberhez méltó élet alapfeltételeit. A keresztyén ember is tagja - "óemberi" (hitre jutása előtti) mivoltában a bűnbe esett emberi nemzetségnek, amelynek életfeltétele az állami rend. Ezért a keresztyén embernek is munkálkodnia kell az állam fenntartásán és javán.

Johannes Calvi (Kálvin János genfi reformátor (1549)

Institutio c. alapművében Kálvin - ahogy erre tanulmányában a kitűnő hazai kortárs református teológus, Szűcs Ferenc rámutat -: biblikus alapokon azt vallja, hogy az "alattvalók" első kötelessége "felsőbbségükkel" szemben az, hogy azoknak működését a lehető legnagyobb tiszteletben tartsa, t.i. abban a meggyőződésben, hogy azok Istentől reájuk ruházott hatáskört töltenek be. Ezért úgy becsüljék és tiszteljék őket, mint Istennek szolgáit és megbízottait. Vannak ugyanis emberek, akik felsőbbségeikkel szemben nagyon engedelmesen viselik magukat, és nincs kifogásuk az ellen, hogy legyen kinek engedelmeskedniük, mert tudják, ezt megkívánja tőlük a közjó érdeke; de azért a felsőbbségről úgy vélekednek, mint valami szükséges rosszról. Azonban tőlünk - hangsúlyozza Kálvin - ennél többet kíván Péter apostol (I. Péter 2:17), amikor azt parancsolja, hogy a "királyt tiszteljük", továbá Salamon, (Példabeszédek könyve 24:21), amikor azt mondja: "Féld az Urat és a királyt". Mert az előbbi a tisztelet szóba beleérti az őszinte és benső megbecsülést, az utóbbi pedig, amikor a királyt Istennel állítja kapcsolatba, arra mutat rá, hogy a király bizonyos szent méltóság és fenség hordozója. Pál apostolnak is nagyon jelentős az a megnyilvánulása (Rómaiakhoz írott levél 13:5), hogy "szükség engedelmeskedni nem csak haragért, hanem a lelkiismeretért is". Azt érti ezen, hogy az állampolgároknak nem csak félelemtől vezettetve kell magukat alávetniük az államnak, hanem azért is, mert magának Istennek tartoznak azzal az engedelmességgel, amelyet az állammal szemben tanúsítanak. Ebből adódóan be kell tartani a törvényeket, be kell fizetni az adókat és viselni kell a közterheket továbbá a közösség védelmét szolgáló kötelezettségeket.

Mit ad mindezért "cserébe" az állam, a világi hatalom? A történelem során ez az aktuális helyzetnek megfelelően más és más volt, de bizonyos funkciói, mint pl. a polgárait védő állami kötelezettség, állandó volt.

Korunk dilemmája - hic et nunc

Korunkban a keresztyén embernek azzal kell szembenéznie, hogy a világi hatalom saját magára közel sem abban összefüggésben tekint, mint évszázadokkal ezelőtt. Hatalmát a szekularizált állam egy demokratikus társadalmi berendezkedés esetén választóinak akaratából származtatja, rosszabb esetben a hatalmat gyakorló politikai csoport, még rosszabb esetben egy "vezérré" vált politikai személyiség: önnön forrásából eredezteti. Az a viszonyítási alap, amely a hatalom "világi" jelzőjét feltételezi, megszűnt a modern állam számára. 

A teljes összefonódás: Putyin orosz elnök és Kirill, az Orosz Ortodox Egyház feje, minden oroszok moszkvai pátriárkája. A közös platform: az Orosz Ortodox Egyházat és Putyin Oroszországát egybekovácsoló “russzkíj mir” ideológia és ennek egyik folyománya: a közös egyetértéssel, sőt egyházi támogatással folytatott Ukrajna ellen viselt háború

A bibliai alapokon gondolkodó keresztyén ember számára azonban nem: a teremtésben következetesen Isten munkáját látja, s benne az egyházat és a "világot" két különböző entitásként éli meg. A két kérdés ezek után nyilvánvaló, de a rájuk adandó válasz is:

1. kérdés: Elvárható-e a mai, szekularizált ("elvilágiasodott") világi hatalomtól, s annak szervezett formájától, az államtól, hogy a bibliai, keresztyén szempontok vezéreljék hatalma gyakorlásában?

Válasz: hatalma gyakorlásában (pl. az igazságszolgáltatás rendszerében a vád és az ítélkezés gyakorlatában): nem; a törvényhozásban-törvényalkotásban a törvényalkotó országgyűlési képviselők egyéni lelkiismereti szempontjai szerint: igen.

2. kérdés: Elvárható-e a ma élő, bibliai, keresztyén szempontokat szem előtt tartó embertől/állam-polgártól, hogy a szekuláris világi hatalommal, az állammal szemben a maga részéről, egyoldalúan, ugyanazt a keresztyén erkölcsi hozzáállását gyakorolja az iránta való engedelmesség, illetve engedetlenség tekintetében, mint amit akkor is tenne, ha az állam tudatosan és vállaltan deklarálná az emberek és a teremtett környezet felett gyakorolt evilági hatalmának transzcendens gyökereit? Vagy sajátságos esetben: szimplifikált neofita túlbuzgalomból eredően, és/vagy nem hitbéli, hanem napi (párt)politikai megfontolásokból fakadóan, túlzásokba esve hirdetne meg - biblikus (esetünkben keresztyén) szempontok szerint elfogadhatatlan ideológiai-politikai kurzust?

Válasz: igen.

A polgári engedetlenség meghirdetője a hátrányos faji megkülönböztetés ellen: a néhai Martin Luther King, amerikai baptista lelkipásztor

Az ellentmondás feloldása

A biblikusan gondolkodó, keresztyén ember szemében az állam hatalma akkor is Istentől kapott részhatalom, ha: a) az állam ezt tagadja, nem ismeri el, avagy a kérdésfelvetést eleve idejétmúltnak tartja, b) félreértelmezi saját entitását s (bel)politikai szempontok érvényesítésére használja a vallásos (keresztyén) identitás úgymond felébresztését, ébrentartását, növelését. Ezen esetekben értékelődik fel igazán az egyház prófétai szerepe, amely révén a keresztyén erkölcsi rendszert institucionálisan is képviselni hivatott egyház időről időre jelzi nem csak "belső körben", hanem a legszélesebb nyilvánosság előtt is, hogy az állam mely politikai, társadalmi, szociális kérdésekben tér el attól az értékrendtől, amit a keresztyénség képvisel. S teszi ezt függetlenül attól, hogy ezzel az államnak "tetsző" vagy "nem tetsző" módon cselekszik. Az egyház ugyanis - mint korábban utaltunk a bibliai megállapításra - ebben a világban él, de nem ebből a világból való. Egyszerűsítve: önmagát (a láthatatlan) transzcendens alapokból eredeztető, ám a napi életben (is) tudatosan jelen lévő (látható) entitás.

Az engedelmesség határa

Mindezek után kikerülhetetlen etikai kérdés a keresztyén ember számára: mi a határa a világi hatalomal, az állammal szembeni engedelmességnek? Ki és mi szab határt az engedelmességnek? Feltétlen-e az engedelmesség?

A biblikus keresztyén felfogás szerint miközben az ember állampolgárként tiszteli és betartja az állam törvényeit, ugyanakkor Isten parancsait is szem előtt tartja. Tisztában van azzal, hogy a keresztyén ember élete egyfajta sínpáron fut: egyik ága a földi, amelynek alapja a szervezett társadalom, az állam, a másik ága a lelki, amelynek alapja az ő evangéliumi hite, s ennek támasza a hívők láthatatlan közössége, a láthatatlan egyház és ezzel egyidejűleg az intézményeiben megtestesülő, látható egyház. Ez a két, párt alkotó sín nem ütközhet össze, sem szét nem válhat, hanem párhuzamosan kell hogy haladjon egymás mellett. Ez a helyzet önmagában hordozza az együttmunkálkodás lehetőségét számos etikai területen.

Az engedelmesség határvonalának meghúzásában Pál apostol iránymutatása mérvadó: Krisztus azért váltotta meg kereszthalálával az embert, hogy többé ne adjuk oda magunkat emberek gonosz kívánságainak, még sokkal kevésbé az istentelenségek szolgálatára (I. Korinthusiakhoz írott levél 6:20).

Azaz: alá vagyunk vetve, sőt "alávetjük magunkat" azoknak az embereknek, akik – akár az egyházban, akár a világi életben - fölénk rendeltettek, de csakis annyiban, amennyiben általuk Isten rendelkezik velünk. Ha olyasmit követelnének, tennének tehát, ami ellenkezik a keresztyén erkölccsel, az semmis és érvénytelen a keresztyén ember számára. Ebben az esetben a keresztyén embert nem tartóztathatja fel az a "funkció", amivel az állam vagy éppen maga az institucionált egyház - általunk választott - képviselői fel vannak ruházva. Ugyanis hite szerint és által a keresztyén ember azzal a szabadsággal van felruházva, hogy Isten egyedülálló és legfőbb hatalmára lelkiismerete szerint hagyatkozva a keresztyén erkölccsel szembe haladó esetleges egyházi teológiai-egyházpolitikai döntéseket, jelenségeket  és megnyilvánulásokat, illetve állami ideológiát, végletes esetben (törvényi) kötelezést visszautasítsa. A biblikus tanítás a keresztyén embert arra inti, hogy inkább szenvedje el az elutasítással járó következményeket, mintsem hogy lelépjen az istenfélelem és a keresztyén hitéből fakadó erkölcs útjáról. "Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek" (Apostolok cselekedetei 5:29).

Az ellenreformáció során negyven evangélikus-református lelkipásztort, tanítót ítéltek gályarabságra, mert nem voltak hajlandók megtagadni protestáns meggyőzősésüket, hitüket. A megrendítő történetüket feldolgozó kisfilm ide kattintva tekintehtő meg

Excursus

A helyzet bonyolultságát illusztrálandó, álljon itt egy sokak által ismert - napi életünket kevésbé érintő, de jellegében - érdekes probléma, illetve annak megoldása

A fenti, lelkiismereti okokra hivatkozva sokan megtagadják hitbeli alapon a kötelező katonai szogálatot (már ott, ahol ez kötelező), illetve háborús helyzetben nem hajlandók fegyveres szolgálat végrehajtására, itt húzván meg az állampolgári engedelmesség határát, s inkább vállalják tettüknek az állam általi szankcionálását (pl. börtönbüntetést).

Az ilyen jellegű katonai szolgálatmegtagadás mögött annak a bibliai etikai parancsnak a szószerinti értelmezése húzódik meg, ami a Tízparancsolatban olvasható: Ne ölj! Valamint annak a krisztusi intelemnek a szövegösszefüggésből kiragadott értelmezése áll, hogy t.i. "aki fegyverhez nyúl, fegyver által vész el".

A dilemmát maga Krisztus oldja fel, amikor azt mondja a nagy parancsolatban: "Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat!". Jézus ezekkel a szavakkal nem közömbösíti a Ne ölj! ószövetségi tiltást, hanem viszonylagossá teszi. Azaz: a szeretetet állítja minden törvény fölé. Azaz: a szeretet, amely a felebaráthoz, a másik emberhez fűz - legyen az a családom tagja, vagy a népem, amelynek léte veszélyeztetve van - kritikus helyzetben felold minden más erkölcsi tiltás alól.

A dilemma persze - legyünk őszinték – mégis megmarad, ha a háborúk teológiai értelmezésével próbálkozunk. Sokan megtették, nagy nemzetközi irodalma van a kérdéskörnek, amelyben többen az "igazságos háború" (máig vitatott) fogalmának bevezetésével és értelmezésével próbálkoztak kiutat találni a csapdahelyzetből. A kísérlet azonban - mai ismereteink szerint - a contradictio a se feloldatlansága miatt mindmáig nem hatott meggyőző erővel.

Budapest, 2024. április 29.

A fenti összeállításhoz egyebek között főként az alábbi művek szolgáltak alapul:

1. Kálvin János: Institució 1586 Genf (Bethlen Gábor Rt., Budapest, 1936)

2. Török István: Dogmatika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

3. Török István: Etika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

4. Albert D. Huegli (szerk.): Church and State Under God (Concordia Publishing House, USA, 1964 )

5. Earle E. Cains: The Christian in Society (Moody Press Chicago, USA, 1973)

6. Paul Lehmann: The Transfiguration of Politics - The Presence and Power of Jesus of Nazareth In And Over Human Affairs (Harper and Row, Publishers, New York, 1975)

7. Roswell P. Barnes: Under Orders - The Churches and Public Affairs (Doubleday and Company, Inc. Garden City, New York, 1961

8. Szűcs Ferenc: Kálvin felfogása hatalomról és államról (In: Collegium Doctorum, IV. évfolyam, 1. szám, 2008. augusztus, 19 pp)