Miért nevezik „karmelita kolostornak” azt, ami már 1784 óta nem az, hanem manapság a miniszterelnök munkahelye?
Hamis képet sugall az akarva akaratlan használt pontatlanság
Napjainkban egyre több politikai tüntetés, megmozdulás helyszíne a budai királyi vár. Pontosabban annak egyik különösen is fontos területe, a miniszterelnök hivatalának környéke. Miután a különböző tüntetések szervezői – más eszköz híján – a legközvetlenebb módon, a kormány vezetőjének hivatali épületéül szolgáló, hajdan volt karmelita szerzetesi kolostor ajtaja előtt kívánják mondanivalójukat a címzetthez eljuttatni, ország világ előtt nyilvánvalóvá tenni. Mi most itt nem a napi politikai jelenséggel kívánunk foglalkozni. Mármint, hogy ennek az épületnek a közelébe sem nagyon tudnak odamenni panaszukkal az emberek, mivel honunk rendőrsége törvényekre hivatkozva, valamiféle biztonsági okokból vaskorlátokkal (kordonokkal) tartja távol ezen panaszos honfitársainkat a miniszterelnök hivatalától. Ezt viszont meg a tüntető emberek tartják törvényellenesnek... Amin most fennakadunk, az az, hogy részben feltehetően a jóhangzás kedvéért nem kis nyelvi-stiláris felszínességnek használt téves megfogalmazás vagy éppen csúsztatásos technikával használt lapos nyelvi trükközés segédletével milyen tartalmi módosulásokon, sőt tartalomtorzuláson tud átmenni egy épület megnevezése és a köztudatba beépülése. Vagy tán ez nem is véletlen, hanem már maga a politika, illetve annak propagandaeszköze? Akár így van akár úgy, sehogy nem stimmel a dolog...
Arról van ugyanis szó, hogy a hírekben (legyen azok forrása az ún. közmédium, kormányközeli médium vagy akár az ún. ellenzéki hangokat megszólaltató médium, az unos-untalan „karmelita kolostornak” nevezett épület nem az, aminek mondják: nem „karmelita kolostor”, már 1784 óta, hanem egy a jelenlegi használója által már miniszterelnökként a közelmúltban felújíttatott, hivatali munkahelyéül szolgáló helyszín: „miniszterelnökség” a történelmi várnegyednek egy kiemelt szegletében.
Részben érthető törekvés a napi hírek szövegeinek írásakor, hogy a szerkesztőségek, újságírók kerülni akarják ugyanannak a fogalomnak a gyakori szóbeli megjelenítését. Így lett például unásig használt szinonimája az alkotmánybíróságnak a „taláros testület”. Ezzel nincs is baj, mert semmi olyan mögöttes tartalmat nem sugall, sem szándékosan sem anélkül, amely valamiféle esetleges sanda propaganda üzenetet (is) hordozna.
Nem így állunk azonban a „karmelita kolostor” megnevezéssel.
De miért is?
A „karmelita kolostor” megnevezés édes anyanyelvünk logikája szerint, mivel hogy nem szerepel előtte legalább az egyetlen magyarázó kis szócska, hogy „egykori”, elvben azt engedi feltételezni a tájékozatlan hallgatóságban-olvasókban hogy a nevezetes épület ma is egyházi intézmény: a karmelita szerzetesrend tulajdona, ami ráadásul akár – legalább is egyik részében még mindig - aktív is lehet (legalább is a jelenidejűséget feltételező szóösszetétel erre utalhat). Szerzetesek is élhetnek benne, meg a miniszterelnök is ott dolgozik. Milyen szép szimbiózis... Vagy ha már nem is aktív egyházi intézmény, nyilván az volt s az „egyház” átadta használatra az „államnak”, valahogy mégis fenntartva annak potenciális kolostor jellegét..
Akár hogyan is vesszük, keltheti azt a hangulatot, hogy ímé, mily ékes békességben leledzik minálunk az állam és egyház. És keltheti azt a képzetet is, hogy nálunk egykor is, íme ma is, mily szervesen egybefonódik a kereszténység (keresztény egyház) annak múltja, jelene, jövője… Ha éppen ezt az üzenetet akarnák közvetíteni, semmiképpen nem ezzel az ingatag megoldással kellene operálniuk az erre hivatott aktoroknak.
Persze mondhatnánk: ez a képzelgés kapitális ostobaság. Ennyire azért nem lehet tájékozatlan a honi közönség...
Legyünk azonban azért kicsit óvatosak, hiszen gyakorta láthatjuk, hogy a médiumok világában agymosás-szerűen „nyomatott” (politikai) hirdetések bizony, milyen kapitális ostobaságok, s megint csak volens-nolens milyen hatékony vélemény(de)formálást (rombolást) képesek elérni.
Na jó, akkor induljunk ki abból az aufklérista feltételezésből, hogy kis hazánkban a valamennyire is tájékozottabb hírfogyasztó honfitársunk feltételezhetően tudja, hogy a „karmelita kolostor” valójában nem az, aminek mondva van, azaz napjainkban már nem „karmelita kolostor”. Ám bennük is felvetődhet a kérdés: akkor vajon mi a csudáért hívjuk így, ha nem az?
Ha netán mégis lennének kevésbé tájékozottak közöttünk, gyorsan tekintsük át ezt a kis lentebb olvasható történelmi kitérőt: kik a „karmeliták”? Mi is a budavári karmelita kolostor története? És miért félrevezető az épület, a miniszterelnök hivatalának ilyetén téves megnevezése?
Mint majd az alábbiakból egyértelmű lesz:
az épület valóban 1784-ig volt „karmelita kolostor”, aztán lett egyebek mellett színház, aztán kaszinó meg tekepálya, megint (vár)színház, táncszínház, majd újabban, napjainkban miniszterelnökség.
És akkor itt van az eredeti (ál)kérdésünk: a hírek mai világában ugyan vajon miért nem azt olvassuk, hogy például:
a miniszterelnök magas külföldi vendégeket fogadott / újabb kordonbontás
a színházban / a színháznál,
a kaszinóban / a kaszinónál,
a tekepályán / a tekepályánál,
a várszínházban / a várszínháznál,
a táncszínházban / a táncszínháznál?
Vajon miért éppen a „karmelita kolostor” a nyertes?
TÖRTÉNELEMÓRA – kíváncsi érdeklődőknek
A karmelita rend vagy Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendje (latinul Ordo fratrum Beatæ Virginis Mariæ de monte Carmelo) a XII. században alapított katolikus szerzetesrend. Az 1185 után elhunyt keresztes lovag Kalábriai Bertold vezetésével alapították a Kármel-hegyen, amely a mai Izrael északi részén helyezkedik el. A rend a hegyről kapta a nevét. Berthold utódja, Brocard a jeruzsálemi patriárkától, Alberttől szabályokat nyert a kolostor számára, amelyeket III. Honoriusz pápa erősített meg 1226-ban. A szerzetesek sokat szenvedtek a szaracénok támadásától, ezért előbb Ciprus szigetére, majd onnan Európába költöztek át. Ekkor enyhébb szabályokat vettek fel, s mindinkább eltávolodtak az eredeti szigorú reguláktól.
A rend spirituális irányultsága a szemlélődő imádság. A szemlélődő rend napirendjében a múló időt az imádság, zsoltárok imádkozása, szemlélődés, a Szentírás tanulmányozása, olvasása teszi ki. A rend Szűz Mária különleges védelme alatt áll, ezért a Mária-kultusz a renden belül erős. Mint a legtöbb középkori eredetű rend esetében, a karmelitáknál is a férfiág az Első Rend (ők aktívak, illetve szemlélődők), a Második Rend a női ág (ők szemlélődők és kolostorokban élnek), a Harmadik Rend pedig a karmeliták körüli világiaké, akik házasodhatnak, de a liturgikus imagyakorlatokon és intézményeken keresztül kapcsolódnak a karmelitákhoz. Vannak egyéb ágak is, mint az aktív karmelita nővéreké. Libanonban élnek bizánci rítusú karmeliták, akik rácsokon keresztül érintkeznek a külvilággal.
A karmelita hagyomány a Kármel-hegy remetéiig vezeti vissza a rend eredetét, akik az ókori Izrael prófétáinak örökségét folytatták, bár nincsenek biztosra vehető feljegyzések arról, hogy a XII. század kilencedik évtizede előtt szerzetesek éltek volna a hegyen. Ekkor az Illés prófétát követő férfiak gyűltek össze a hegyen, akik vagy zarándokokként, vagy a keresztesekkel érkeztek Illés forrásához a Kármel-hegyen, amely a próféta lakhelye volt. A zarándokok folyama szinte azonnal megindult a hegyre és 1206 és 1214 között az itt élő szerzetesek rendi szabályzatot kaptak Jeruzsálemi Albert pápai legátustól és pátriárkától.
Szent Albert Karmelita Szabályzata egy bizonyos priorhoz (korábbi, első, elöljáró) szól, akit csak „B.” néven említ. A későbbiekben őt „Szent Bertold” néven emlegették és életéről részleteket is elbeszéltek, vagy a belső hagyomány alapján, vagy a középkori kolduló rendek előképet követelő nyomására.
A szabályzat 16 cikkelyből állt, amelyek szigorú engedelmességet követeltek meg a prior irányában, magáncellákban való lakást, állandó imádkozást, mindennapos részvételt a misén a közösségben, vállalt szegénységet és munkát, vállalt csöndet a vecsernye és a másnap reggeli tercia imájáig, a húsevéstől való tartózkodást (kivéve betegség esetét) és a böjtölést a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepétől (szeptember közepe) a következő év húsvétjáig.
Szent Albert rendje 1226-ban kapott működéséhez pápai hozzájárulást, III. Honoriusztól. Miután egyre mélyültek a Nyugat és Kelet közti ellentétek, a karmeliták jobbnak látták, ha elhagyják eredeti otthonukat, és 1238-ban Ciprus szigetén, illetve Szicíliában telepedtek le.
A rend folytatta a terjeszkedést és nyugatabbra húzódást. 1240-ben már jelen voltak az angliai Kentben lévő Aylesfordban is, négy évvel később pedig Dél-Franciaországban is megjelentek. 1245-re számuk olyan nagyra nőtt, hogy megtartották első általános káptalanjukat. Aylesfordban Simon Stockot, az akkor 80 éves szerzetest választották meg a rend generálisának. A hagyomány szerint ő vette át a Szűz Máriától a barna skapulárét. A katolikus egyház a szentek közé sorolta. Húszéves vezetése alatt a rend erősödött, különösen miután 1259-ben IX. Lajos francia király Párizs mellett kolostort alapított a számukra.
A XIV és XV. században a karmeliták, mint sok más kolostorokhoz kötődő rend, hanyatlásnak indultak és a reformok elkerülhetetlenné váltak.
A protestantizmus térnyerésétől való félelem addig nem ismert mértékű aszkétizmusra és odaadásra vezette a rendet.
A 17. század közepén a karmeliták virágkorukat élték. Éppen ebben az időszakban történt azonban, hogy vitákba keveredtek más rendekkel, elsősorban a jezsuitákkal. 1698-ban maga XII. Ince pápa zárta le végleg az ügyet, amikor a kiközösítés terhe mellett megtiltotta a két rend közti vitát, a rendelkezést sértő műveket pedig indexre tették.
A francia forradalom, a Német-római Birodalom szekularizációja és a vallásos rendek elleni intézkedések az olasz egyesülést követően nagy csapásokat jelentettek a karmeliták számára. A 19. század utolsó évtizedeire már csak 200 karmelita szerzetes maradt. A 20. század elején azonban az új vezetés és a politikai beavatkozások enyhülése a rend újjászületését hozták. A megmaradt rendtartományok újraalapították a megszűnteket, erősítették a rend teológiai felkészültséglét, különösen a párizsi Szent Albert Főiskola megalapításával.
2001-re a Kármel mintegy 2100 szerzetest számlált 25 tartományban, 700 szerzetes nővért 70 kolostorban és 13 kongregációt és intézetet.
Nagy Lajos király édesanyjának gyóntatói karmeliták voltak. A rendet a király telepítette le Magyarországon. Budán az egykor Taschentalnak nevezett részen, a mai Kapás-Csapláros-Erőd utcák által határolt területen. A Három Mária, vagy más néven Irgalmasság anyja tiszteletére szentelt rendház alapítását 1372. július 28-án kelt levelében rendelte el XI. Gergely pápa.
A budai kolostoron kívül a középkorban csupán három másik kolostoruk volt: Eperjesen (1388 táján alapították a Szentháromság tiszteletére), Pécsett (1372-ben alapította Vilmos püspök Szent László tiszteletére, de a kolostor csak 1436-tól volt lakható) és Privigyén (a husziták elől menekülő szerzetesek 1426-ban kapták meg az addigra elhagyott bencés apátság épületeit).
1697-ben Szelepcsényi György esztergomi érsek támogatásával sarutlan karmelita atyák telepedtek le Győrött.
1769-re felépítették székesfehérvári templomukat.
Budán a ferencesek Szent János templomának romjaira a török időkben mecsetet építettek, amely Buda 1686-os ostromakor dőlt romba. A telket 1693-ban adták át a Karmelitáknak, akik templomuk alapkövét 1725-ben rakták le, amelynek építése 1736-ra fejeződött be, de csupán 1763-ban került sor a felszentelésére.
II. József 1784-ben a rendet feloszlatta. 1786-os budai látogatásának alkalmával személyesen intézkedett arról, hogy színházat alakítsanak ki a karmelita templomból az 1784-ben Budára telepített központi kormányhivatalok tisztviselői karának szórakoztatására. A Karmeliták templomának átalakításához Kempelen Farkas készítette a terveket.
Kerepesi úti temetőben az 1857-ben épült temetőkápolnába, a bajorországi Straubingból négy karmelita szerzetest rendeltek, hogy a halottakat végtisztességben részesítsék. A hercegprímás a terület köztemetővé minősítésével egyidőben a papok további, temetői szolgálatát 1861-ben beszüntette.
A Magyar Sarutlan Karmelita Rend szerzetesei 1942-ben telepedtek le Miskolcon, egy ideiglenes épületben és a Karmelita kápolnában működtek. A felavatást és litániát Pálvölgyi Ignác rendtartományi főnök végezte. 1949-es feloszlatást követően a szerzetesrendi élet 1991-ben indult újra (addig csak a plébánia működött).
A budavári karmelita kolostor tömörített története
1784-ig kolostor, aztán színház, aztán kaszinó meg tekepálya, megint színház, majd újabban, napjainkban miniszterelnökség.
A Miniszterelnökségnek helyet adó – egykori Karmelita kolostor, Budapest I. kerületében, a Budai Várnegyedben található épület. (Színház utca 5–7.) Az épületkomplexum két nagyobb egységből áll: a karmeliták – zárt, belső udvarral rendelkező kétemeletes – korábbi rendházából, valamint az ennek a déli oldala mentén hozzáépített – egyhajós – templomépületéből. Az épületegyüttes 1725 és 1736 között épült késő barokk stílusban. A karmelita rend feloszlatása (1784) után, a templomot átalakították. Tornyát lebontották, és 1787-től színházként működött.
A karmeliták templomából átalakított Várszínház (Színház utca 1–3.) volt az első állandó színház Budán. Ez az egyetlen olyan 18. századi magyarországi színházépület, amely egészen a közelmúltig játszóhely volt.
A templomot és az egykori kolostorépületet, Kempelen Farkas tervezte át. A korábbi rendház 1786-tól kaszinóként funkcionált, három tekepályával. Kempelen a refektóriumot díszteremmé alakította, melyet Gelinek Ferenc copf stílusú virágfüzéres, medalionos falfestményei díszítettek. Az épület Színház utcai, kétemeletes homlokzatát a 19. században klasszicista stílusban átépítették és főbejárattal, kapualjjal és lépcsőházzal bővítették. A második világháborúban, Budapest ostroma alatt romba dőlt épületegyüttest Kékesi László és Mózer Pál tervei szerint építették újjá. Többek között a Színháztörténeti Intézet, a Nemzeti Örökség Intézete, a Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft., a Kormánybiztosi Iroda működött a Karmelita kolostor épületében. (Az épületegyüttes déli oldalán a Várszínház színházként funkcionált, 1978-tól a Népszínház társulatának volt a játszóhelye, illetve a Nemzeti Színház Kamaraszínháza volt itt. Utoljára a Nemzeti Táncszínház otthona volt.)
2019. január 1-től a Miniszterelnökség költözött a felújított épületegyüttesbe. Az építési, átépítési terveket Zoboki Gábor készítette.
(Forrás: wikipedia.org)