A reformáció hatásai - Ahogy én látom...
Hozzászólás egy befejezhetetlen disputához
Nagyon fontos témával foglalkozik a Tükör által... a reformációval kapcsolatos írásában. A reformáció olyan mély hatást gyakorolt az európai gondolkodásra, amelynek következményei rendkívül szerteágazóak és végül is az egész emberiség történetére kihatottak és kihatnak mai napig is. Méltatlanul keveset foglalkozunk vele, pedig ha jobban ismernénk, talán mai történéseinket is árnyaltabban tudnánk elemezni. A témafelvetés engem is tovább gondolásra serkentett.
Szerintem a reformáció, miközben megpróbálta helyreállítani a hit, a hivő ember és az Isten, tulajdonképpen az istentudat közötti viszonyt, lehetővé tette, hogy az ember ajándéknak, gazdagságnak és ne fenyegetésnek, korlátnak, rettegésnek érje és élje meg a hitet, korlátba is ütközött.
Már a létrejöttekor érezte, sőt tudta, hogy nem tud egyetemessé, minden, Istennel valamilyen viszonyban álló ember egyetlen üdvözítő útmutatójává válni, ezért kereteket keresett és talált magának.
Elméletileg ilyen volt a nyelv, a bibliafordítás. De azt is láttuk, hogy még a német nyelvterületen is csak egyes vidékeken (egységekben) érvényesült a reformáció törekvése.
A másik, konkrétabb keret így a világi földrajzi egység lett. Ezek - nagyon is világi folyamatok révén - hercegségek, fejedelemségek, államok, akár városok. Ezek a harminc éves vallásháború, és az ezt irányító világi törekvések, végül a leginkább világi vesztfáliai békerendszer révén "nemzetállamokká" alakultak (ezt hangsúlyozottan az egy megformált és cselekvőképes világi hatalom által irányított, konkrét határok között működő modern államként kell felfogni, nem azonos nyelvű, tudatú és vallású emberek közösségeként), és a reformáció is nemzeti (nemzetállami) keretek közé szorult. Cuius regio eius religio – azaz: akié a föld, azé a vallás. Íme egy kis lexikális emlékeztető: A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, határaikon túl élő hittestvéreiket sem védhetik meg, felekezeti indokból nem lehet háborút indítani. Felekezeti kisebbségek csak a birodalmi városokban élhettek. Így a béke a felekezetek területi elkülönülésének folyamatát, a tartományok felekezeti zártságát erősítette. A béke előírásai szerint: ha egy főpap áttért protestáns hitre, akkor ezzel hivatalát, birtokait és rangját is elveszítette. (Ennek a kitételnek a latin megnevezése: reservatum ecclesiasticum.) A Luther Márton által még elfogadott, az egyházi birtokok magántulajdonba vételét jelentő szekularizáció lehetősége az augsburgi vallásbékével megszűnt, ami a főnemesség körében kissé lelassította a protestantizmus terjedését. A vallásbéke csak a katolikus és evangélikus felekezetekre vonatkozott, más irányzatok követői, például a reformátusok nem élveztek hasonló sérthetetlenséget.
Megteremtődött a kereszténység egyetemes jellegét kikezdő nemzeti összetevő.
A római katolikus egyház ezt addig úgy kezelte, hogy a valamely területet birtokló világi urat kvázi lelki hűbéresének tartotta, és mint jó katolikust, a hit védelmezőjét fel is ruházta bizonyos egyházi jogosultságokkal (székesegyházak, kolostorok létesítése, főpapok kiválasztása stb.). Nem hangsúlyozta, de kényszerűen tudomásul vette a világi hatalmak által létrehozott határokat.
Úgy látom, hogy az egységes keresztényi/keresztyéni parancsolatok (hitbéli elvárások és individuálisan, meggyőződésből fogant egyben az egyház által megszabott kötelezettségek) azóta - a történeti tudat jobbára nemzeti vonatkozású ápolása mellett - nemigen érvényesülnek konfliktushelyzetekben.
Bármennyire is büszkék vagyunk arra, amit a magyar protestáns, legközismertebben a református egyház a nemzeti öntudat, a magyar nyelv és a magyar politikai függetlenség érdekében egykor tettek, lényegében nem feloldható, hogy félő: ezt valamely keresztény gondolat ellenében és kárára tették. Nevezetesen: a nemzeti tudat és értékrendszer bizonyos mértékben felülírta az univerzális keresztaén értékrendszert. Ugyanakkor az is igaz, hogy a népiség, a felvilágosítás, a plebejus sorsvállalás ennek az egyháznak kétségtelenül elidegeníthetetlen érdeme.
Végül a katolicizmus (a római katolikus egyház), de valamelyest a reformáció is fellélegezve vehette tudomásul, hogy egy bizonyos Hugo Grotius (1583-1645) működővé alakította az addig bizonytalan nemzetközi jogot, így a keresztyénség ledobta magáról az egyetemesség kontra nemzeti keretek terhét, és a világi hatalmakra bízta ezt az erkölcsi dilemmát. Tette ezt szerintem egyszerűen azért, mert így könnyebb volt a gyakorlatban működnie, szót értenie a Krisztus tanait követő hívő emberekkel, közel maradnia a közösségekhez.
Hogy közben hatalmas európai, majd világháborúk robbantak ki, amiket nekik is át kellett élniük, egyben értelmezniük is kellett a történéseket meg a következményeket is, ez megint egy másik, nem kevésbé fontos kérdés.
Vajon – vetődik fel a kérdés – tudtak-e, tudnak-e élni azzal a reformáció által kiérlelt egyik legfontosabb felismeréssel, miszerint az egyháznak folyamatosan meg kell tudni újítania önmagát. Már nem abban, ami a reábízott biblikus üzenet örökérvényűnek felfogott jelentőségét illeti, hanem abban, hogy figyeljék, felfogják az idők szavát és hitelesen közvetítsék az önmagukra értelmezett küldetést jelen – sok bajjal küzdő - világunkban.
Úgy tűnik, e téren maguk az egyházak is, ha nem akarnak történelmi zárvánnyá válni, komoly – egyebek mellett például önértelmezési –nehézségekkel kell hogy szembenézzenek.
x x x
A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.