A reformáció, ami soha nem fejeződhet be
Az egyháznak mindig figyelnie kell a megújulás követelményeire - Az evangélium üzenete örök, interpretációjának azonban minden korban hitelesnek kell lennie
Ad fontes! Vissza a forráshoz! Ez volt a reformáció központi célja. A keresztyénség – miként azt a korabeli teológusok értelmezték - a XVI. századra erősen eltorzult. Ez a deformáció a tanúságtételük szerint a kultuszban, a keresztyéni élet mindennapos dolgaiban és magában a tanításban is megmutatkozott. Egész konkrétan a bűnbocsátó cédulák egyház általi árusítása (gyakorlatilag: a pénzért megvehető megváltás) volt az „utolsó csepp a pohárban”: az egyház tanítása eltávolodott attól, amit evangéliuminak és krisztusinak neveznek – vonták le a következtetést. Értelemszerűen: megérett a helyzet a változtatásra, a változásra. Ennek a történelmi fordulatnak lett kiváltó és egyben szimbolikus alakja Luther Márton, aki 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte azon 95 tételét, ami az akkori egyház kritikájaként olyan szellemi-lelki földindulást gerjesztett, ami alapvetően befolyásolta – a vele szinte egy időben Genfben működő Kálvin János reformátor munkásságával kiegészülve – előbb kontinensünk, majd szinte az egész világ történelmét.
A változás lényege
A reformáció egy mélyen meghatározó történelmi és vallási mozgalom volt, amelynek hatása, teológiai, egyházi és társadalmi jelentősége mind a mai napig érezhető.
Teológiai jelentősége
Az öt „sola”
Sola scriptura ("csak az írás"). A német Luther Márton, a francia-svájci Kálvin János és a reformátorok hangoztatták, hogy a Biblia az egyetlen megbízható és hiteles forrása a keresztény hitnek s nem a pápai hatalommal együtt járó kinyilatkoztatás, valamint az egyházi hagyomány.
Sola fide ("csak a hit által"). Azt állították, hogy az emberek kizárólag hit által igazulnak meg (azaz nyerik el üdvösségüket, ami nem más, mint az az állapotot, amire Isten megteremtette az embert: a vele való örökké tartó boldogságot), nem pedig cselekedeteik által.
Sola gratia ("csak a kegyelem által"). Az emberek üdvösségre jutása Isten kegyelme által történik, nem emberi érdemek alapján.
Sola Christus („egyedül Krisztus”). Ez az elv Isten és az ember közötti közbenjárással van összefüggésben, és azt vallja, hogy egyedül Jézus Krisztus a közbenjáró, senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás; a pap sem lehet közbenjáró, a pápa személye sem emelkedik ki a többiek közül; az egyház feje maga Jézus Krisztus, akinek nincs szüksége földi helytartóra. Isten előtt nincs más közbenjáró Jézus Krisztuson kívül.
Soli Deo gloria („egyedül Istené a dicsőség”). Kizárólag az ő akarata és tette által ment végbe a megváltás, abban nem volt emberi érdem. Isten munkája volt a golgotai kereszten bemutatott áldozat és bekövetkezett megváltás. Isten munkája az is, hogy ha az ember ebben hisz. Ezt a hitet is a Szentlélek adja. Mindent Isten tett az emberért, ezért minden dicsőség egyedül Istennek jár.
Néhány fontosabb változás az alap tanításokban
Az úrvacsoratanban
A római katolikus egyház tanítása szerint a mise során a pap az ostyát Krisztus valóságos testévé, a bort pedig Krisztus valóságos vérévé változtatja át. Ezt a tanítást "transzubsztanciáció"-nak nevezik.
Eszerint a mise során, amikor a pap az eucharisztia szavait mondja (az utolsó vacsora során Krisztus által elmondott szavakat: „Ez az én testem…”, „Ez az én vérem…”), a kenyér és bor anyaga (vagyis "szubsztanciája") megváltozik, és Krisztus valóságos testévé és vérévé válik. Ugyanakkor a kenyér és bor külseje (azaz "akcidensei", tehát íze, színe, szaga stb.) nem változik meg, továbbra is kenyérnek és bornak látszik és annak is ízleljük.
Ez a katolikus eucharisztikus teológia központi eleme, és mélyen gyökerezik az egyház hagyományában és Szentírási alapjaiban. Az eucharisztia szent titkának tartják, és azt tanítják, hogy az ebben a sakramentumban jelen lévő Krisztus a katolikusok számára a lelki táplálék forrása és csúcspontja.
A szent jegyekből azonban csak maga a pap részesülhet, a hívők „csak” a Krisztus testévé változtatott ostyát vehetik magukhoz („egy szín alatti áldozás”).
Ezzel ellentétben: a protestáns - református - istentiszteleti gyakorlatban (liturgiában) – bár e téren többféle értelmezés van, de lényegében Krisztus utolsó vacsorán adott útmutatása alapján – a megtört kenyérrel és a pohár borral („két szín alatti úrvacsora”) az ő testi megtöretésére és megváltó áldozatára emlékeznek (“vegyétek és egyétek”, “vegyétek és igyátok az én emlékezetemre”).
A szentségekről szóló tanításban
Míg a római katolikus tanítás szerint a papok hét szentség kiszolgálására jogosultak, a protestáns teológia két, bibliai alapokra, Krisztus szavaira visszaeredeztetett szentséget ismer el: a „két szín alatti úrvacsora kiszolgálását”, valamint a keresztséget.
Egyházszervezeti vonatkozások
A római katolikus egyház mindmáig központilag építkező egyházi, sui generis intézmény. Spirituális képződmény, Krisztus helytartójaként (Pontifex Maximus) értelmezett egyházfővel (a Péter apostol utódának tekintett mindenkori római püspökkel, a pápával). És evilági hatalom, a Szentszék szerepében állami entitásként, élén az államfőként is funkcionáló koronás fővel, a pápával, tulajdonképpen monarchiaként működő evilági állam.
A reformáció ezt a képletet radikálisan akként változtatta meg, hogy az egyházat alulról építkező egyházközségek létrehozásával, rendkívül kiterjedt önkormányzatisággal ruházta fel, a papok, immár lelkipásztorok cölibátusát megszüntette, az egyházközségek önálló döntéshozási lehetőségeit maximálisan kiterjesztette (lásd: a szubszidiaritás elvét), ezzel megalapozta a közösségek ún. demokratizálódásának kifejlődését, kimondta az egyetemes papság elvét, a lelkészeket nem az egyház intézménye (pl. a püspökök) nevezik ki szolgálati helyükre, hanem az egyházközségek hívják meg a szolgálatra és választják meg közösségük lelki vezetőjének.
Egyházi jelentősége
Egyházi struktúra. A reformáció során sok új (a magyar katolikus szóhasználat szerint, amely Krisztus keresztjére utal) keresztény vagy keresztyén (a magyar protestáns szóhasználat szerint Krisztus nevére utal s az őt követők gyűjtőfogalma) felekezet (Krisztus egyháza EGY, amely a történelem során több felekezetre osztódott-szakadt) jött létre, amelyek máig kihívást jelentenek a római katolikus egyház dominanciájára, miután hosszú ideig (az 1960-as években megtartott II. Vatikáni Zsinatig) a katolikus egyház az „elszakadt részeket” nem ismerte el egyháznak, miután önmagát tekintette eme entitás egyetlen és hiteles birtokosának és megjelenítőjének. Ezen az állásponton azóta az ún. ökumenikus törekvések sokat változtattak, komoly elvi erőfeszítéseket tesznek mind a mai napig a keresztény/keresztyén egység megteremtése érdekében, kisebb-nagyobb sikerrel.
Liturgia. A protestáns egyházak egyszerűsítették a liturgiát, a közösségi éneklés nagyobb hangsúlyt kapott.
Társadalmi jelentősége
A nyomtatás elterjedése. A reformáció idején a nyomtatás forradalma lehetővé tette a Biblia és a reformátori írások széles körű terjesztését. Ez radikálisan hozzájárult az olvasás és írás általános elterjedéséhez.
A nemzeti identitás ébredése. Sok országban a reformáció elősegítette a nemzeti identitás kialakulását, ahogy az egyes államok vagy elfogadták, vagy elutasították a reformációt.
Társadalmi változások. A reformáció következményének tartják egyebek között az egyéni felelősség, a munka etikájának és az oktatás fontosságának hangsúlyozottabb előtérbe kerülését.
Politikai változások. A reformáció gyakran összefonódott a politikai hatalmi harcokkal, a „trón és az oltár”, azaz az állami hatalom és az egyház közötti összefonódás lebontásával és megszüntetésével kapcsolatos törekvésekkel, ami súlyos konfliktusokhoz és háborúkhoz vezetett, lokálisan több országban is (Magyarországon is a római katolikus egyházzal szimbiózisban élő Habsburg hatalommal szembeni magyar függetlenségi harcok idején, amelyekben a protestánsok magukat a magyar szabadságküzdelmek elkötelezettjeinek tekintették) de kontinentálisan is, lásd például a harmincéves háborút Európában.
A reformáció tehát nem csupán egy vallási mozgalom volt. Mély hatással volt a teológiára, az egyház struktúrájára és tanításaira, valamint a társadalomra és a politikára. Azóta is érezhetően sokrétű hatása van a modern világra, különösen a keresztény/keresztyén örökségre a világkép alakulásában.
Az előzmények
A reformáció természetesen nem előzmények nélkül való. Jelentősége és irodalma óriási. Előreformátoroknak nevezik azokat a személyeket, akik a középkor második felében az egyházat reformpróbálkozásokkal igyekeztek megújítani, a 16. századi reformációt megelőzően.
Az előreformátorok fontosságát és kiemelkedő személyiségük jelentőségét elismerve, itt csak felsoroljuk közülük a legjelentősebbeket. A négy fő személy a wormsi Luther-emlékmű talapzatán, annak lábainál láthatóak. Mindannyian újítást akartak vinni az egyház életébe, de a tényleges megújításig nem jutottak el: Pierre Valdes (Vald Péter) (1140 k.-1218 előtt) – Franciaország, John Wycliffe (Wycliff János) (1320-1384) – Anglia, Ján Hus (Husz János) (1369-1415) – Csehország, Girolamo Savonarola (1452-1498) – Itália. (A Luther-emlékműn való szereplésével ellentétben előreformációs szerepe vitatott.) Ugyancsak a történelmi hitelesség kedvéért említsünk meg néhány fontosabb előreformációs mozgalmat is annak illusztrálására, hogy a reformáció egy hosszas történelmi vajúdás eredmény: arnoldisták, valdensek, lollardok, husziták, cseh-morva testvérek.
Mi volt Luther Márton jelentősége?
Általában Luther Mártont tartják az előreformátori törekvéseket betetőző reformáció elindítójának. Luther 1517. október 31-én, Wittenbergben, a vártemplom kapujára függesztette ki (hozta nyilvánosságra, mondanánk ma) 95 tételét az egyház teológiájával és napi gyakorlatával kapcsolatos ellenérzéseiről (legalábbis a legenda szerint), ami jelképes cselekedetnek számított az egyház bírálata terén. Ezek a tételek kritizálták a bűnbocsánattal kapcsolatos egyházi gyakorlatot, és gyorsan terjedni kezdtek, részben a nyomtatás új technológiájának köszönhetően.
Miközben Luther tevékenysége és írásai gyorsan terjedtek és hatással voltak Európa számos részére, más régiókban és országokban saját reformátorok és mozgalmak is létrejöttek, amelyek Luther Márton tanításától néha függetlenül vagy csak részben befolyásolva fejlődtek ki és működtek.
Mi volt Kálvin János szerepe a reformációban?
A francia származású Jean Calvin, ismertebb nevén Kálvin János, a reformáció egyik kulcsfigurája volt, és az ő tanításai alapján alakult ki a kálvinizmus, a protestantizmus egyik fő ága.
"Institutio Christianae Religionis". 1536-ban Kálvin ezt a művet írta, amely ismertebb "A keresztény vallás tanítása" címmel. Ez a munka rendszerezte és kifejtette Kálvin teológiai nézeteit, és alapművé vált a reformált keresztény teológiának.
Genf és a teokratikus állam: 1541-től Kálvin Genfben élt és szolgált lelkészként, ahol egy olyan közösséget próbált létrehozni, amely az ő teológiai nézetei szerint működött. Genf Kálvin vezetése mellett vált a reformáció egyik központjává, ahol szigorú erkölcsi kódexet vezettek be.
A predestináció tanítása. Kálvin azonosul a predestináció tanításával , miszerint Isten előre elrendelte az emberek sorsát, függetlenül attól, hogy mit tesznek az életükben. Bár ez a tanítás nem volt kizárólagosan Kálviné, ő rendszerezte és terjesztette azt.
Egyházszervezet. Kálvin egyedülálló egyházkormányzati rendszert hozott létre, amelyben a helyi közösség által választott presbiterek (idősebbek egyháztagok és lelkészek) kormányozták az egyházközséget, összhangban a polgári hatóságokkal. Ez a presbiteriánus egyházkormányzat ma is sok reformált egyház szervezeti alapja (a magyar reformátusságé is).
Missziói tevékenység és terjeszkedés. Kálvin tanításai nem korlátozódtak Genfre vagy Svájcra. Hívei és követői tovább terjesztették tanait Európa-szerte, majd világszerte, és új reformált egyházi közösségeket alapítottak.
Hogyan jelent meg a reformáció Magyarországon?
A reformáció Magyarországon is gyorsan elterjedt. A reformáció jelentős hatással volt a magyar társadalomra, kultúrára és politikára, és mélyen beágyazódott a magyar történelembe. Néhány alapvető információ a reformáció magyarországi történetéről.
A XVI. század elején Luther Márton tanai kezdtek elterjedni Magyarországon, elsősorban a németajkú városi polgárság és a tanultabb rétegek körében. Az első magyarországi protestáns egyházközségek a 1520-as években alakultak.
Központi személyiségek. Olyan emberek, mint például Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János, Méliusz Juhász Péter vagy Károli Gáspár és még sokan mások játszottak kulcsszerepet a reformáció magyarországi elterjesztésében.
A két fő irányzat. A lutheri (evangélikus) és a kálvinista (református) irányzat vált a legmeghatározóbbá Magyarországon. Míg a XVI. század közepén a lutheri tanok voltak a dominánsak, a század második felére a kálvinizmus vált meghatározóbbá, különösen Magyarország észak-keleti, keleti területein.
A Tordai Országgyűlés (1568). A Tordai Országgyűlésen hozott határozatok biztosították a vallási toleranciát Magyarországon. Az országgyűlés elismerte a katolikus, a lutheránus és a kálvinista vallásfelekezeteket, valamint az unitáriust is.
Ellenreformáció. A XVII. században az ellenreformáció idején a római katolikus egyház, valamint a Habsburg uralkodók megpróbálták visszaszorítani a protestantizmust, ami a magyar nemesség és a Habsburgok közötti súlyos konfliktusokhoz vezetett.
A török hódoltság hatása. A török hódítások és az ezt követő török hódoltság szintén befolyásolta a vallási képet. A török hódítók toleránsak voltak a keresztyén felekezetekkel szemben, ami lehetővé tette a protestánsok számára, hogy fennmaradjanak és terjedjenek a hódoltsági területeken.
Békekötések. A XVII. század végén a Habsburgok és a magyar protestánsok között több békekötés (például a linzi béke) is létrejött, amelyek a vallási jogok és szabadságok kérdésében próbáltak kompromisszumot kialakítani.
Összességében elmondható, hogy a reformáció mély nyomot hagyott Magyarországon: hatással volt a nyelvre, kultúrára, művészetre és az oktatásra is (iskolahálózatok, kollégiumok létrejötte). A reformáció és az azt követő vallási megújulás egyik legnagyobb eredménye a magyar nyelvű Biblia-fordítások létrejötte, amelyek közül kiemelkedik a Károli Gáspár fordítása, továbbá a református istentisztelet szerves részévé vált ószövetségi 150 Zsoltárnak Szenczi Molnár Albert lelkész, teológus, műfordító, költő nevéhez fűződő énekelt szövegekké tétele (az ún. genfi zsoltárok), amelyeket a magyar reformátusság mind a mai napig istentiszteleti elemként tartja számon, énekli. Mindezek igen jelentős mértékben hozzájárultak a magyar beszélt és írott nyelv, valamint az irodalom fejlődéséhez.
Hogyan tekint a Vatikán a reformációra?
A római katolikus egyház hozzáállása a reformációhoz az évszázadok során változott. A reformáció kezdeti időszakában az egyház gyakran elutasító és ellenséges volt a reformátorok és tanításaik iránt, és erőteljesen védekezett (az ellenreformáció idején különösen is) a reformátori kihívások ellen. Azonban a XX. század második felében, főként a II. Vatikáni Zsinat után, az egyház hozzáállása mérséklődött, és erőfeszítéseket tett az ökumenikus párbeszéd elősegítésére a keresztény felekezetek között.
Néhány fontosabb pont a Vatikánnak a reformációhoz való hozzáállásával kapcsolatban.
A reformáció korai időszaka. A XVI. században, amikor a reformáció kezdetét vette, a római katolikus egyház ellenségesen reagált a reformátorokra és tanításaikra. Ebben az időszakban az egyház sok reformátort eretneknek nyilvánított, és erőteljesen ellenállt a reformátori változtatásoknak
A Tridenti Zsinat. 1545 és 1563 között az egyház összehívta a Tridenti Zsinatot, hogy válaszoljon a reformátori kihívásokra. A zsinat elutasította a reformátorok legtöbb tanítását, de egyben elismerte az egyházon belüli reform szükségességét is. Az egyház ebben az időszakban erőfeszítéseket tett a belső megújulás és tisztulás irányában.
A XX. század és az ökumenikus mozgalom: A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után a katolikus egyház nyitottabb lett az ökumenikus párbeszéd iránt, és több erőfeszítést tett a kapcsolatok javítására a protestáns egyházakkal. Az egyház ebben az időszakban elismerte, hogy mindkét oldalnak volt felelőssége a reformáció idején történt szakadásban.
II. János Pál pápa Debrecenben
A hazai magyar reformátusság ikonikus központjában, Debrecenben, a Nagytemplomban hatalmas tömeg előtt mondott beszédet Magyarországon tett látogatása során II. János Pál pápa. Beszédében hitet tett a világ előtti közös keresztyén felelősség fontosságáról és arról, hogy meg kell látni az „idők jeleit” az ökumenikus, azaz a keresztyén felekezetek egymásra találásának érdekében. Ezt követően a pápa és az egyházi vezetők a templom mögött lévő, az ellenreformáció idején gályarabságra ítélt református és evangélikus lelkészek emlékére már korábban állított emlékoszlophoz vonult és ott elhelyezte az emlékezés koszorúját.
A reformáció 500. évfordulója. 2017-ben, a reformáció 500. évfordulóján, a Vatikán több ökumenikus eseményt és párbeszédet szervezett a protestáns egyházakkal.
Ferenc pápa, aki 2013-ban lett a katolikus egyház feje, jelentősen elmozdult a korábbi pápák egyes nézeteitől a reformációhoz való hozzáállást illetően. Ferenc pápa minden jel szerint a keresztény egység keresésére és a párbeszédre törekszik. Személyesen részt vett 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójának emlékére rendezett központi ökumenikus eseményen Svédországban, és kijelentette, hogy a keresztényeknek közösen kell ünnepelniük a reformáció emlékét.
Ferenc pápa megnyilvánulásai
Ferenc pápa több alkalommal is nyilatkozott a reformációval kapcsolatban, és egyebek között a következő nézeteket fogalmazta meg.
Elismerés és önvizsgálat. Ferenc pápa a 2017-es emlékünnepségen elismerte, hogy a reformáció korában az egyháznak komoly problémái voltak, és Luther Márton kritikája sok tekintetben jogos volt. Ugyanakkor az egyházat arra hívta, hogy vizsgálja meg önmagát és ismerje el a múltbeli hibákat.
Keresztény egység. Az ökumenikus párbeszéd és a közös cselekvés fontosságát gyakran hangsúlyozza. Bár Ferenc pápa meglévőnek tekinti a teológiai különbségeket a katolikusok és a protestánsok között, hangsúlyozza azonban, hogy a különbözőségek helyet az ugyancsak meglévő nézetazonosságokra kell a hangsúlyt tenni és keresztényeknek közösen kell fellépniük a világban és tanúságot tenniük Krisztusról.
Mélyebb párbeszéd Ferenc pápa arra buzdítja az egyházat, hogy folytasson mélyebb párbeszédet a protestáns testvérekkel, és velük közösen keresse az igazságot. Ezt gyakran a közös imádság, tanulmány és szolgálat keretében képzeli el.
Összességében elmondható, hogy bár a Vatikán a korábbi évszázadokban ellenségesen reagált a reformációra, a modern időkben az egyház hozzáállása – feltehetően Ferenc pápa megnyilatkozásainak is – jelentősen mérséklődött és nyitottabb lett a párbeszédre, valamint a testvéri közösség megélésére.
x x x
És hogy milyen összetett folyamat volt a reformáció, érdemes elolvasni Illyés Gyula nagyívű versét, amit a reformátorok monumentális genfi emlékfala ihletett.
x x x
Kitekintő
Ecclesia semper reformari debet - ecclesia semper transformari debet?
Luther Márton 95 tételei többnyire főként a búcsúcédulák és az azokkal kapcsolatos visszaélések témáját tárgyalták, bírálták. A tételek kiszögelése, a vita elindítása, az előzményeket tekintve továbbvitele, a későbbi évek reformátorainak megújító és megváltoztató szándékai, ezek feszültsége (újítani vagy átalakítani) megérlelte azt a korabeli álláspontot, hogy a reformáció soha nem lehet lezárt esemény. Sokkal inkább egy örök folyamat, amely igyekszik mindig visszavezetni a keresztény gyakorlatot a bibliai alapokhoz. Ecclesia semper reformari debet! Az egyház reformációját mindig tovább kell vinni!
Nehéz és bonyolult helyzetben vannak a ma egyházai is. Persze, vajon mikor nem voltak? Mégis, a ma élő embereknek, számunkra a jelen kihívásai az érdekesek és fontosak. És az, hogy miként reagál rá a kereszténység, függetlenül felekezeti széttagoltságától. Azaz mégsem: igenis, tekintettel arra is, hogy felekezeti széttagoltsága egyben a világ előtti hitelességét is nehéz helyzetbe hozza.
Mutatkoznak napjainkban is elszánások, úgy tűnik, egyelőre elméleti szinten. De legalább mutatkoznak. Így talán reménykedhetünk abban, hogy az elméleti alapok lerakásával megkezdődhet egy hatékony újjáépítés és újraformálás. Ott, azokon a pontokon, ahol arra már igen nagy szükség van.
Álljon itt egy idézet egy református hátterű fontos elmélkedésből:
Az egyháznak
„Új szerepet vállalni és tevékenyen részt venni a társadalom életében (a második parancsolat fontosságának hangsúlyozása a szolidaritás visszaállításának érdekében).
Hangsúlyosabb szerepet kell vállalni a civil kezdeményezésekben, a politikában. Ennek során nem az egyháznak kell politizálnia, mert erre egyébként sem sok tere maradt, de tagjait a közéleti szerepvállalásra kell ösztönöznie.
Fontos feladat az egyház intermediális szerepének megértetése, elfogadtatása mind az állam, mind a társadalom részéről, és fontos e szerepének következetes végigvitele.
Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nemcsak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül.
A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a XXI. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető, reformált földi egyházszervezetben.
Az egyházat újra a közösségre, a gyülekezetre kell építeni az állami gondoskodás kényelme helyett, ami együtt jár a gazdasági önállóság megteremtésével.
Fontos feladatként jelentkezik az egyház szervezetének korszerűsítése, a célok és feladatok által meghatározott hatékony struktúra kialakítása, a hivatástudat, hivatásközpontúság, átláthatóság, finanszírozhatóság, a hirdetett egyházalkotmányi alapelvek nemcsak formális, hanem tartalmi érvényesítése. Ezért újra kell gondolnunk az egyházkormányzati struktúrát: valóban szükségünk van-e a négyszintű kormányzatra.
Sürgető feladat a lelkészképzés megújítása, új oktatási szerkezet, „szakmunkásképzés” és erre épülő tudósképzés, lifelong learning, a nem lelkészi egyháztagság képzése és továbbképzése, majd bevonása az egyházi munkába.”
Ferenc Pápa szerint pedig:
„Az önmagát evangelizáló egyház feladata az, hogy a Szentlélek vezetésével mindig a megtérés és megújulás igényes útján járjon.
Ehhez a világban való evangelizáló jelenléte értelmezésének és megélésének módjait kell megváltoztatni, elkerülve a ’mindig így volt’ szemlélet logikáját, amelyek olyan ’mentsvárak’, amelyek megbetegítik az egyházat.
Az egyház forduljon teljesen Isten felé, vegyen részt az emberiséget üdvözítő tervében, de egyúttal maradjon teljesen nyitott az emberiség felé is.
Folytasson párbeszédet a kortárs világgal, szőjön testvéri kapcsolatokat, melyek megteremtik a találkozás tereit a befogadás, a másik és a másság elismerése és integrációja számára. Vagyis legyen olyan egyház, amely párbeszédet folytat a jelenkori világgal, de minden nap találkozik az Úrral és párbeszédet folytat az Úrral, beengedi a Szentlelket, aki az evangelizáció főszereplője.
A Szentlélek nélkül csak reklámozni tudjuk az egyházat, de nem evangelizálni. A bennünk lakó Szentlélek indít minket az evangelizáció felé és ez Isten gyermekeinek igazi szabadsága”. (Forrás: Vatican News)