Vallásos nacionalizmus és nacionalista vallásosság
Lehet, hogy tán abszurdnak tűnik, de ez az a helyzet, amiben senki nem nyer, csak veszít. Sokat.
Szinte minden világvallás egyértelműen univerzális gondolatban fogant: az emberről, az emberi közösségekről, az emberiségről formál hitbeli képet, transzcendens alapokon. Ez az univerzális, egyetemes jelleg a kereszténységnek is fontos eleme: minden, ami ezt korlátozza – pl. a nemzeti korlátok közé szorítása – olyan szűkítés, ami teljes egészében ellenkezik esetében a bibliai gondolkodásmóddal. Mégis: gyakorta halljuk szekuláris (olykor állami) forrásokból, hogy a hit mennyire összefügg a nemzettel. Sőt: a nemzet és a vallás, a nemzet és a (keresztény) hit egymás természetes kiegészítői. Valóban így van ez? Vannak teológiai tételek (pl. a kereszténység és magának a keresztény egyháznak univerzális természetéről) és vannak olyan események, folyamatok, amelyek ismeretében nem éppen erre a következtetésre jutunk.
Hol csúsznak félre a dolgok?
Stephen Wolfe, aki maga is tudatos keresztény nacionalistának vallja magát,
úgy határozta meg mozgalmának, mert hogy már ilyen is van, a Keresztény Nacionalizmus célját, mint „a nemzeti cselekvés összességét, amely polgári törvényekből és társadalmi szokásokból áll, és amelyet egy keresztény nemzet keresztény nemzetként hajt végre annak érdekében, hogy a földi és a mennyei javakat is megszerezze magának. Krisztusban." Röviden: a keresztény nacionalizmus az államot a vallási értékek érvényesítésére használná fel. (Ezzel szemben – itt csak éppen megjegyezzük a teljesség kedvéért - a tulajdonképpen fundamentalista „keresztény anarchizmus” viszont elutasítja az államot és a halálos erő minden alkalmazását. Hívószava: „Nincs király, csak Krisztus”.)
A keresztény nacionalizmus gyökerei akkor kezdődtek, amikor Konstantin római császár Kr. u. 312-ben áttért a keresztény hitre – bár ez megelőzte a modern nemzetállamot, tehát nem keresztény nacionalizmusról van szó, mint ahogy ma általában gondoljuk. A nemzetállam – írja elemző cikkében a Time - később hozzájárult a teonómia térnyeréséhez, a kálvinista ideológiához, amely szerint az államnak érvényre kell juttatnia Isten törvényének bizonyos megértését. A dominionizmus, egy tágabb értelemben vett evangéliumi meggyőződés, hogy a keresztényeknek uralniuk kell a hatalmi és befolyási központokat, később jelent meg.
EXCURSUS
Teonómia. A görög theos "Isten" és a nomos "törvény" szóból ered. Egy hipotetikus keresztény kormányforma, amelyben a társadalmat isteni törvények irányítják. A teonomisták úgy vélik, hogy a modern társadalmaknak be kell tartaniuk az isteni törvényeket, különösen az Ószövetség igazságszolgáltatási törvényeit. Az elmélet szerint minden polgári kormánynak tartózkodnia kell a kényszertől, ha a Szentírás nem írja elő beavatkozásukat (az „állam szabályozó elve”). A keresztény rekonstrukcióban a teonómia az az elképzelés, hogy Isten a személyes és a társadalmi etika alapját is megadja a Bibliában. A teonómiai etika azt állítja, hogy a Bibliát minden emberi kormányzat (egyéni, családi, egyházi és polgári) kormányzatának betartandó mércéjeként adták meg, és hogy a bibliai törvényt be kell építeni a bibliai etika keresztény elméletébe. A teonómiai etika leegyszerűsítve a Szentírás szükségessége, elégségessége és egysége iránti elkötelezettséget képviseli. A megfelelő és valóban keresztény etikához szükségünk van Isten szavára, csak Isten szavára, és Isten minden szavára. A teonómiai etika szinte minden kritikusa valamilyen módon tagadja e premisszák közül egyet vagy többet. Néhány kritikus a teonomiát az uralmi teológia egyik jelentős formájának tekinti, amelyet a teokrácia egy típusaként határoz meg. A teonómia azt állítja, hogy a bibliai törvény alkalmazható a polgári jogra, a teonómusok pedig a bibliai törvényt javasolják mércének, amellyel a nemzetek törvényei mérhetők, és amelyhez igazodni kell.
Dominionizmus. Az uralmi teológia a keresztény politikai ideológiák csoportja , amely egy keresztények által irányított nemzetet kíván létrehozni, és a bibliai törvények felfogásán alapul . A szabályozás terjedelme és az irányító hatalom megszerzésének módjai változatosak. Például az uralmi teológia magában foglalhatja a teonómiát , de nem feltétlenül foglalja magában a mózesi törvényhez való ragaszkodást, mint a kormányzás alapját. Ezen ideológiák kiemelkedő hívei közé tartozik a kálvinista keresztény rekonstrukció , a karizmatikus és pünkösdi Királyság Most teológia és az új apostoli reformáció. A legtöbb kortárs, uralmi teológiának nevezett mozgalom az 1970-es években a keresztény nacionalizmus szempontjait érvényesítő vallási mozgalmakból alakult ki . A római katolikus integralizmust is néha a dominionista ernyő alá tartozónak tartják, de a katolikus integralista mozgalom sokkal régebbi és teológiailag markánsan különbözik a protestáns dominionizmustól, mivel a római katolikus egyház kizárólag önmagát tekinti az igaz egyháznak . A dominionista megkülönböztető jellemzője az az elkötelezettség, hogy olyan öntudatos, kizárólag kereszténykén társadalomépítési megközelítést határozzon és valósítson meg, amely kifejezetten a keresztények munkájától függ, nem szélesebb körű konszenzuson alapszik. (További részletek: wikipedia.com)
A világ széles közvéleménye legnyilvánvalóbban és leglátványosabban 2021. január 6-án találkozhatott ezzel a régi-új jelenséggel. Amikor is bárki a televízió képernyőjén élő közvetítésben majd riportfilmekben kísérhette figyelemmel az Egyesült Államok washingtoni Capitoliuma elleni támadást.
Sok kereszténynek – és nem kereszténynek is, nyilván - azonnal feltűnt a keresztény vallási szimbólumok jelenlétét a tömegben. A tüntetők nagy kereszteket cipeltek a Capitolium felé vonultukban; zászlókon, ruhákon nyakláncokon ugyancsak a jól ismert keresztény azonosító szimbólum, a kereszt volt látható. A demonstrálók Bibliákat emeltek magasba, transzparenseket tartottak fel az ehhez hasonló feliratokkal: „Istenben bízunk”, „Jézus a megváltóm, Trump az elnököm”.
Mint emlékezetes, aznap az ott tartózkodók közül sokan támadást intéztek a Capitolium ellen , hogy megállítsák a 2020-as választást, amit a jó és a rossz bibliai harcának minősítettek.
A keresztény nacionalizmus, az újjáéledő ideológia, amely saját országát keresztény országnak tekinti, és amelynek hívei nagyrészt az adott ország többségét határozzák meg keresztényként, az adott országhoz való állampolgári tartozást a keresztény identitással azonosítja, „vallási hevülettel árasztja el a politikai ügyeket… A keresztény nacionalizmus (...) a kulturális összetartozás érzését teremti meg és tartja fenn, amely (...) csak bizonyos emberekre korlátozódik...”
És a fordítottja
És akkor emlékeztessünk arra, hogy mindezt tetézheti egy másik irányzat is, amit jobb híján nevezzünk nacionalista kereszténységnek. A fenti fordítottjáról van szó.
Amikor is egy adott politikai közeg, egy ország, annak hivatásos politikusai rendszeresen országuk keresztény jellegét tekintik olyan adottságnak, amely egyben politikai tevékenységüknek – ország kormányzásuknak – is egyik alapelve. Ilyenkor szokott előfordulni az is, amikor a keresztény nacionalizmus nyelvével kacérkodó politikai szereplők (számukra ismeretlen területre tévedve, sokszor hajmeresztő tájékozatlansággal, ebből fakadóan olykor már-már a blaszfémia kereteit feszegetve, egyfajta erőltetett neofita igyekezettel) egyesíteni igyekeznek politikai tekintélyüket a (vélt-valós?) vallási tekintéllyel, és a keresztény nacionalizmusnak ezt a dagályossá konvertált nyelvezetét használják ilyen-olyan politikai álláspontjuk igazolására. Mindez a jelenég addig is elmegy, hogy egy adott állam többségi vallásához való tartozást azonosítják az adott nemzethez való tartozással. Kizárva informálisan ezzel a nemzet testéből az esetleg más valláshoz-vallásokhoz tartozókat és a vallásokhoz nem tartozókat (nem hívőket, agnosztikusokat, horribile dictu: ateistákat).
Legyen ez a törekvés akár szívből fakadó, őszinte meggyőződés késztette elv, vagy merő hatalomtechnikai eszköz és politikai árucikk, az eredmény ugyanaz: a világ mai értelmezése szerinti ideológia-világnézeti különbözőségeken felülemelkedő demokrácia helyett egyfajta egyirányú, következetes következményként – minő abszurditás még csak a feltételezés is – teokratikus állam-berendezkedés. Nem kell szörnyülködnünk: van már (több is) ilyen. Irán immár leplezetlenül Iszlám Köztársaságnak tartja magát, az országot egy tipikus vallási képződmény, iszlám vallási testület irányítja. És most a tálibok Afganisztánjának abszurditásairól ne is szóljunk.
Ami a keresztény nacionalizmust illeti, egy találó meghatározás szerint ezzel elferdítik az evangéliumot: hamisan messiási identitást adnak egy nemzetállamnak. A nemzetállamot és a nemzetállam érdekeit az emberi történelem, az adott ország „megmentése” elsődleges eszközének tekintik.
Csak a rend kedvéért
A vallásoknak a bevezetőnkben említett univerzális jellegére visszatérve, íme lássunk a Biblia Újszövetségéből néhány olyan részletet, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a Krisztus-követés, a kereszténység az egész emberiségre kiterjedő, nemzeti, nemzetiségi korlátokat nem ismerő, azokat felülíró gondolkodás:
“Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket” (Jn 12:32).
“Mármost, ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává. Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egynek engedelmessége által is sokan lettek igazakká” (Róm 5:18-19).
“Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön” (Róm 11:32).
“Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek” (1Kor 15:22).
“Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2:9-11).
“Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2:3-4).
“…mert az élő Istenben reménykedünk, aki üdvözítője minden embernek, de leginkább a hívőknek” (1Tim 4:9).
“Mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is” (1Jn 2:2).
Kísértések, csapdák
E hosszúra sikeredett bevezető után térjünk jelen írásunk lényegére. Próbáljuk meg a jó Tacitus bölcs intelme szerint sine ira et studio rendszerezve áttekinteni milyen nyomot hagy a vallás – mondhatni, sajnos szinte minden világvallás - életén a nacionalizmus?
Ha a legnagyobb világvallásokat vesszük alapul, napjainkban (is) a nacionalizmus hatása rendkívül összetett és változó lehet a különböző országokban és régiókban. Persze ezzel az általánossággal még semmit nem mondtunk. Határozzuk hát meg, miről is beszélünk konkrétan: jelen összefüggésben a nacionalizmus olyan politikai ideológia és mozgalom, amely a nemzetállamok és a nemzeti identitás erősítésére törekszik. Ez önmagában félig-meddig talán nem is elmarasztalandó. Ugyanakkor ennek hatása a vallásra az alábbi módon jelentkezhet:
1. Konfliktusok és feszültségek keletkeznek. A nacionalizmus felerősödése, vagy éppen politikai megfontolásokból mesterséges állami felerősítése néha konfliktusokat és feszültségeket okozhat a vallások között, különösen olyan országokban, ahol több vallási közösség él együtt, és az állam hivatalosan vagy nem hivatalosan támogatja a nemzeti identitás erősítését történetesen az egyik vallás túlsúlyos támogatásával a másikakkal szemben. Így a nemzeti identitás és a vallási identitás gyakran összekapcsolódik egy adott vallással, ami táptalaja lehet az adott ország vallásai között, konfliktusokra és rivalizálásra, illetve elveik (bizonyos fokú) feladására késztetheti őket az adott állam hasonló kedvezményeinek elérése érdekében, vagy éppen élesen szembe fordíthatja őket saját államukkal.
2. Vallási identitás és kohézió – identifikációs határok feloldódása. A nacionalizmus erősítése vagy éppen mesterséges erőltetése egy adott állam részéről a nemzeti identitásra való összpontosítást idézhet elő a vallási közösségek körében oly módon is, hogy egyidejűleg a vallási és a nemzeti identitás összemosódik, mindeközben az eredeti vallási identitás gyengül, adott esetben fel is oldódhat a nemzeti identitás elköteleződésében.
3. Politikai befolyás(olás). A nacionalizmus politikai prioritások felállítására késztetheti a vallási intézményeket és a vallási vezetőket. Az állam a nemzeti identitás és az általa meghatározott nemzeti érdekek előmozdítására összpontosíthat, ami befolyásolhatja, a status quo szándékai szerinti mértékben növelheti a vallási intézmények és vezetők (látszólagos) szerepét a társadalomban, ugyanakkor a vallás (a hitélet) integritását, politikamentességét priortásnak tekintők szemében zavarólag hathat, elégedetlenséget, adott esetben belső vagy nyílt ellenállást kelthet.
4. Az állam szerepe és a szekularizáció. A nacionalizmus összekapcsolása az állam és a nemzeti identitás erősítésével magával hozhatja azt is, hogy miközben az állam a vallás szerepét hangsúlyozza, egyre szekulárisabbá válik, a vallási intézmények közéleti, politikai és társadalmi szerepe, befolyása: konkrétan társadalomkritikai, azaz biblikus nyelven kifejezve „prófétai szerepe” pedig - amit, tegyük hozzá: az állam sosem lát szívesen -az elvárható szint alá csökken.
5. Kisebbségek jogai és szabadsága. A nacionalizmus gyakran hangsúlyozza a többségi nemzet jelentőségét, és néha háttérbe szoríthatja a kisebbségi vallási csoportok jogait és szabadságát. Ez a kisebbségeknek megnehezítheti a vallásgyakorlatot és vallási identitásuk megőrzését.
6. Kulturális asszimiláció és változás. A nacionalizmus ideológiájának néha kulturális asszimiláció a következménye, amikor a nemzeti kultúra és identitás dominál a vallási kultúra és hagyományok felett. Ez nyilvánvalóan konfliktusterhes változást hozhat a vallási gyakorlatokban és hagyományokban.
Felelősség
Összességében a nacionalizmus hatása a vallásokra szerteágazó és bonyolult. Sem a nacionalista vallásosság (adott esetben kereszténység), sem pedig annak tükörképe: a vallásos (keresztény) nacionalizmus nem alkalmas semelyik emberi társadalom békés fejlődésének biztosítására. Visszaélni vele azonban rém könnyű, és nagy is a kísértés erre minden oldalon. Ezért igen nagy a felelőssége minden vallási(egyházi) vezetőnek, vezető testületnek és minden államnak, kormányának, vezetőjének, hogy elkerüljék a csábító, bibliai kifejezéssel élve „széles útra” való tévedés kísértését. A történelem számtalan példát adott már arra, hogy csak gond és baj jár vele, amit aztán - generációkon átívelően is - nagyon nehéz lesz orvosolni.