Sziddhárta, akinek a szemében minden jó
Kedvcsináló Hermann Hesse regényéhez – a világ és az önmaguk iránti merész kiváncsiaknak
Ha kellően őszinték tudunk lenni önmagunkhoz önmagunk ismerete mélységeit illetően, bizony be kell látnunk: sokkal összetettebbek vagyunk, mint amilyennek olykor tudni szeretnénk magunkat. Általánosságban az élet összkomfortos oldalát szeretjük: a megbízható életkörülményeket, beleértve lelki egyensúlyunkat, stabilitásunkat. Bonyolódik a helyzet, ha agnosztikusként kell szembenéznünk a lelkünkben fel-fel bukkanó meglehetősen ködös, ám még ha ideiglenesen, de letagadhatatlanul fel-felbukkanó spirituális igényekkel. Vagy ha éppen valamely valláshoz is kötődően, a lelki élet rejtelmes mezőin olyan jelenségekkel, gondolatokkal, érzésekkel találjuk szembe magunkat, amelyek megszokott (vallási, felekezeti) komfortzónánkban is képesek nyugtalanító kérdéseket felvetni.
Nos, Hermann Hesse irodalmi Nobel-díjas író műveinek egyik-másikában fontos elemként bukkan fel az ember spirituális kötődésének különleges ábrázolása. Ezért is volt-van mind a mai napig nagy hatással az úgynevezett „kereső emberekre”. Főként a Sziddhártha című regényére utalhatunk e tekintetben. A könyv érdekessége, hogy hátterét az indiai bölcsességtanok, főként a taoizmus és a keresztény misztika képezi. A regényben megfogalmazott irányzat, amely szerint a bölcsességhez vezető út az egyénen keresztül vezet, jellemzően nyugati világlátás, ami közvetlenül egyik keleti tannak sem felel meg, bár párhuzamba hozható a Théraváda buddhizmussal.
A változatos életet megélt nagyhatású német íróra életére sok történés volt erős befolyással. Ezek közül is meghatározó, negatív élménye volt a nemzetiszocialisták hatalomra jutása a két világháború között Németországban, amit nagy aggodalommal figyelt. A maga módján megpróbált szembeszállni a németországi fejleményekkel: már korábban számos könyvkritikát írt a német sajtótermékekben, ezúttal egyre többször felszólalt a zsidók, illetve más, a nemzetiszocialisták által üldözött, emigráns szerzők érdekében. Az 1930-as évektől már egyik német lap sem vállalta Hesse cikkeinek közlését. 1934-ben belépett a Svájci Írószövetségbe, hogy ezen keresztül több segítséget tudjon nyújtani a száműzetésben élő német íróknak, és házában is számos Németországból kiutasított szerzőt látott vendégül (Thomas Mann, Bertolt Brecht, Kurt Wolff). A II. világháború után nagy szerepe volt a történelmi meghasonláson átesett német értelmiség, különösen is a fiatalság kijózanító, majd később az amerikai beat nemzedék önmagára találásában, önértelmezésében.
Egyszóval: szerzőnk lenti gondolataival ajánljuk ezt a könyvet mindenkinek, aki nemcsak a körülöttünk kavargó világot, hanem a bennünk kavargó rejtelmeket is jobban meg akarja ismerni. A teljes élményhez nem sok kell, ami egyben nem is kevés: nyitott szív és nyitott lélek a gondolatok, impulzusok bátor befogadásához. (A szerkesztő)
Miként a folyó sodrása
„Ez a kő az, ami, de állat is, Isten is, Buddha is, nem azért tisztelem és szeretem, mert egykor ez vagy amaz válik belőle, hanem azért, mert mindez úgy is benne van régtől fogva és örökre” – mondja Sziddhárta Govindának.
Az irodalmi Nobel-díjas német-svájci nemzetiségű író, Hermann Hesse „Hindu rege” alcímű Sziddhártája lenyűgöző szépirodalmi alkotás, egy ifjú bráhmánfi belső útkeresését meséli el.
A szerző hömpölygő természetességgel és lüktető színekkel veti papírra főhősének életszakaszait, vívódásait, lelki fejlődéstörténetét, amely úgy árasztja el érzékeinket és ragadja meg figyelmünket, ahogyan a folyó ömlik a medrében, s sodorja magával az életet.
Sziddhárta számára is meghatározóvá válik e kép, a folyó, amelyben végül szomjazó szellemét és lelkét, örökös elégedetlenségét csillapíthatja. Mint azt gyermekkori barátjának, Govindának mondja: „a legtöbbet azonban ettől a folyótól tanultam itt.”
Útkeresés – a forró és hideg váltakozása
Nem célom kifejteni, hogy a főhős életében mi minden vezet el ehhez a pontig, hiszen akadhatnak olvasóink közt olyanok, akik még nem találkoztak Hesse eme nagyszerű művével. Amit viszont elárulhatok, hogy egy rendkívül művelt, szép és erős karakter áll a regény középpontjában, akit mindenki szeret, önmagának azonban mégsem válik örömére - nyughatatlanság kínozza és szellemi étvágyát a legbölcsebb bölcsek sem képesek enyhíteni.
Sziddhártát vonzzák a szélsőségek, de ezt nem hánynám a szemére, mert talán az „útkeresés” egyik sajátossága épp az, hogy megtapasztaljuk a legforróbbat és a leghidegebbet is. Például, amikor elszegődik a samanákhoz, a szerző így ír: „megölte érzékeit, megölte emlékezetét” vagy éppen beleveszik a szerelmi gyönyörök élvezetébe.
Sziddhárta még magának a Fenségesnek, Buddhának a tanítását sem fogadja el, annak dacára, hogy sosem tisztelt még senkit sem úgy, mint őt, a megvilágosodott embert. Megállapítja: „nem lehet tanítás, amely elcsábítana, ha ennek az embernek a tanítása sem csábított el.” Mi ez? Hübrisz? Talán sokkal többet ad az embernek önmaga megélése, a tapasztalatai? Bár Sziddhárta elég korán arra a következtetésre jut, hogy bizalmatlan legyen minden tanítással és tanítómesterrel szemben, ebben a helyzetben árnyaltabbá válik a kép, ekként szól a Fenségeshez: „ha a tanítványod lennék, ó tiszteletre méltó mester, attól tartok, megtörténhetnék velem, hogy csak látszólag, önáltatással nyugodna meg és lelne megváltást bennem az Én...” Tanítása tehát „nem tartalmazza annak a titkát, amit maga a Fenséges megélt”.
Magam is hajlok arra, hogy egy egészséges mértékű szkepszis, tartózkodás jogosan formálható, sőt kötelező bármely tan, tanító, eszme iránt. Mert a kétely nélküli hit – ahogy Popper Péter is megfogalmazta –, vezet el a fanatizmushoz.
Hogyan ne legyünk idegenek önmagunk számára?
S ha már felemlegettem a nagy tiszteletnek örvendő, egykori pszichológust, hozzáteszem azt is, hogy az általa képviselt tudományterület, a lélektan kiemelt szerephez jut a regényben. (Hesse maga is hónapokig járt Josef Bernhard Lang pszichoanalitikushoz, Carl Gustav Jung tanítványához - szerk.) Sziddhárta képes az önreflexióra, egy ponton ugyanis rájön, hogy azért idegen önmaga számára, mert félt és menekült önmaga elől. Hogy lenne hát így képes eggyé válni a mindenséggel? Hogy lehet elérni a megvilágosodást, ha nem ismeri fel önmagában az embert, sőt: a „gyermekembert”? Ilyen és hasonló kérdésekkel találhatjuk szembe magunkat.
A regény olvasztótégely, amelyben az ázsiai bölcsességtanok és a keresztény misztika találkoznak. Olyan sokrétű alkotás, amely folyton új és új témákat vet fel, és arra készteti az olvasót, hogy ő is megvizsgálja azokat élethelyzeteket, amelyekbe a főhős kerül.
Szárnyaló mű, amelynek komplexitását igencsak nehéz visszaadni, mint ahogy a főhős is látja: „sarkosítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet”.
Így vagyok hát ezzel én is, nem lehetek hiteles szócső. A kedves olvasó csakis akkor ízlelheti meg azt az egységet, amit a Sziddhárta jelent, ha a szerző által életre hívott gondolatok mélységét betűről betűre végig követi a könyvben.