Nem feltétlenül kell a dolgokat értenünk, ahhoz hogy... VASÁRNAPI JEGYZET
Vasárnap dél. Templom után. Keresztyén protestáns, református istentisztelet (igaz, csak internetes élő adásban…) Puritán célszerűség, egyértelműen túlnyomóan kognitív aktus.
A protestáns, esetünkben éppen református istentisztelet középpontja: a Bibliában összegzett isteni kijelentés, az Ige magyarázata. (Ennek a teológiai elvnek egyik érdekes, példaszerű magyarországi templomépítészeti megoldása a budapesti Szilágyi Dezső téri református templom belseje, ahol is az úrasztala mellett az igehirdetés helye a szószék áll a templom belső térbeli közepében.) Gyakorlatilag: a lelkész felmegy a szószékre és kb. 20-30, rosszabb esetben akár 40 percen át beszél egy általa kiválasztott bibliai idézetről (igéről). Előtte-utána egy-két ének, imádság. Puritán célszerűség, egyértelműen túlnyomóan kognitív aktus.
A kognitív elemre koncentráló korabeli őszinte igyekezet
E módszer magyarázata: a reformáció, amikor a korabeli emberek egy része a számukra már elviselhetetlen hordalékot, ami 1500 év alatt rárakódott az eredeti bibliai-krisztusi-evangéliumi szándékra, mindent, amit fölöslegesnek tartott lehámozott a templomi liturgiáról (istentiszteleti rendtartásról), no meg a templombelsőkről is (főleg a német Luther majd a francia-svájci Calvin teológiai hatása nyomán). A keresztyénség keleti ortodox és római katolikus közösségeiben - időközi kisebb-nagyobb változtatásokkal, de lényegében - megmaradtak a hagyományos liturgiai elemek, ahol az a bizonyos „kognitív” elem, konkrétan a pap homíliája, „szentbeszéde” mondhatni másodlagos szerepet játszik a liturgia egyéb, főleg a szent jegyek átváltoztatása és kiszolgáltatása, valamint összességében: inkább a spirituális élményt előidéző részével szemben.
A kognitív elemre koncentráló eme korabeli őszinte igyekezet egyik mai, sokak szerint negatív következménye, hogy a spiritualitás (egyfajta nehezen meghatározható, a transzcendens entitáshoz - nevezzük Istennek - fűződő személyes kapcsolat utáni vágy, vagy szerencsésebb esetben annak megélése - valahogy elhalványul, mert Isten írásba foglalt üzenetének (biblia) megértésére koncentrál minden, ami a templomi istentisztelet alatt történik. Mindez, amit itt leírtam, közismert probléma főként a keresztyén, azaz a protestáns egyházak körében (folyik is egyfajta igyekezet a liturgiareform név alatt), legfeljebb nem verik nagydobra. Vannak persze érdekes kompenzációk: az úgynevezett entuziazmus, a karizmatikus mozgalmak, a különböző neoprotestáns „kis” egyházak átlendültek a spirituális élmény keresésének-megélésének irányába, rengeteg - szerintem - vadhajtással.
Anélkül, hogy párhuzamot szeretnék vonni a fentiek és minapi élményem között, azért most itt elmondom, remélve, nem leszek félreérthető.
Egy véletlen találkozás ajándékai
Úgy esett a dolog, hogy véletlenszerűen (egy kistelepülésen, történetesen Balatonkeresztúron), összefutottam egy buddhista (később kiderül: tibeti buddhista) szerzetessel az utcán. Mivel öltözéke egyértelműen utalt entitására - bár maga nem volt tibeti, hanem mint később kiderült, német születésű, majd fiatal pedagógusként korábban konvertált, sőt: szerzetessé lett fiatalemberről van szó - megszólítottam, szóba elegyedtem vele. Viszonylag jól beszél magyarul, de angolra váltottunk, ez gördülékenyebbé tette a párbeszédet.
Kiderült: a település határában, egy domboldalon (egy igazi, bukolikus környezetben, gyönyörű rálátással a Balaton nyugati medencéjére, a túloldali hegyekre) van egy ún. „Tibeti Buddhista Kulturális Központnak” elnevezett kis telep, 5-6 elszórt házacska (vendégházak, amiket bérbe is lehet venni), meg egy nagyobbacska egyszerű épület, amit jobb híján magyarul templomnak neveznek, de igazából szentély a becsületes neve, miután templomot leginkább Isten tiszteletére emelnek, ami ugye a buddhizmusban mint olyan, azaz személyes Isten, legalábbis a mi nyugati judeo-keresztyén értelmezésünk szerint: nincs.
Szó szót követett: megtudtam róla sok mindent, meg a „kulturális központról” is (minő fura elnevezés!), egyebek között azt is, hogy ő itt az egyetlen „hivatalos” személy, azaz egy bizonyos tibeti buddhista európai hálózat (központjuk Svájcban van) itteni képviselője. Majdnem azt írtam: misszió vezetője, de hát, mint tudjuk, a buddhizmustól - távol áll a missziói küldetéstudat (látványosan leginkább a hinduista Krisna Tudatú Hívők Közösségével szokták az emberek összekeverni, miután ők tudatosan „mutatják meg magukat” a világnak, olykor látványos utcai felvonulásokkal, nagyünnepek körüli ingyenes ebédosztásokkal, a Somogy-megyei Krisna-völgyi nyilvános rendezvényekkel stb.
Mindez messzire vezet. Most csak azt szeretném elmondani, hogy miután megtudtam, hogy (hétfő kivételével) minden este 6 órakor imaórát (?), meditációt (?), azaz valami számunkra pontosan nehezen definiálható alkalmat tart, hát aznap este el is mentem, hogy részese legyek ennek a számomra csak teológiai tanulmányaimból ismert (az idők során meglehetősen megkopott tartalmú) eseményre. Örömmel fogadta „bejelentkezésemet”.
Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy hosszasan belemerüljek a buddhizmus akár csak lényegi elemeinek felidézésébe, ismertetésébe. Itt most csak erre az eseményre korlátozom magam.
Nem értettem, de átéltem
A „eseményen” - bár az nyilvánosan meghirdetett, a honlapjukon is feltüntetett alkalom - ketten voltunk. Ő tette a dolgát, egyértelműen kötött „liturgiai” rend szerint, a külsőségek egy az egyben autentikus környezetében, mintegy egy órán át „imádkozott”. Pontosabban talán azt mondhatnám, hogy mivel számukra nincs személyes Isten, mint a többi nagy világvallásnak van, inkább egyfajta „párbeszédet”, kívülről figyelve monológot folytatott feltehetően Buddhával, amely párbeszédnek a központi témája (mint később kérdésemre válaszolva elmondta): a tökéletesedés-megvilágosodás (nagyon leegyszerűsítve: a földi létben eleve benne rejlő szenvedéstől való megszabadulás és a nyűgöktől való fellélegzés után a boldogság állapotában való feloldódás keresése). Talán azt is mondhatjuk: a mi hagyományos értelmezésünk szerint a buddhizmus nem vallás, hanem egyfajta életszemlélet, életút-tökéletesedésre törekvés.
Mindezt - előre figyelmeztetett - ugyancsak autentikus módon, azaz tibeti nyelven végezte.
Természetesen az égvilágon semmit nem értettem belőle.
Az első tíz percben csak a nyelv különleges hangzását figyeltem, le is kötött, szeretem az ilyesmit. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a hanglejtésben volt óhatatlanul valamiféle (ismerős) recitáló stílus, nyelvi dallam. De aztán mást is észrevettem: olyan volt az egész, mintha valakit hallanék, aki éppen párbeszédben van másvalakivel, én azonban csak az ő szavait hallom, a másik válaszát azonban nem. (Sánta hasonlat: mint amikor valaki a telefonbeszélgetésének vagyunk akaratlanul is fültanúi: őt halljuk, mert itt beszél mellettünk, kezében telefonnal, de azt, amit ő hall, mi már nem halljuk.)
Aztán az első 10-15 perc után, amikor már mindezzel megbarátkoztam (mert, hogy dicsekedjem: igyekeztem nagyon „nyitott lenni”), mind erre már nem figyeltem, hanem arra, hogy áthatott egyfajta nagyon kellemes, mert megnyugtató, nehezen leírható élmény. Én tudom, adott esetben ezt nyugodtan nevezhetjük egyfajta, vagy akár éppen „A” spirituális élménynek. Csend, nyugalom, a transzcendens közelsége, befogadás, megértés, derű és távlatosság, a lényegtelen és a lényeges, a fontos és a kevésbé fontos szétválása - mindez együtt vett körül, miközben barátunk (mondhatnám: frater noster) tette, amit tennie kellett.
Kiegészítik egymást, de nincsenek egymással függő helyzetben…
Mai, vasárnapi tanulság: ahhoz, hogy spirituális élmény részesei lehessünk, nem feltétlenül kell kognitív élmény. A kettő két különböző felület, amelyek ugyan léphetnek szerves korrelációba, de létük kiteljesedéséhez ez nem feltétlenül szükséges.
Na és akkor most mit tegyünk, atyámfiai? - hangzik a reformáció korabeli, ma is érvényes kérdés.
…és nem lehetnek egymás rovására sem
Hát talán azt, hogy tanuljunk másoktól is, ha érdemes. Nem lettem buddhista, természetesen. Nem fogok vallást váltani. Egy azonban bizonyos, az emberek - már aki erre fogékonyak - keresik az élet értelmét s némelyek a „vallás” közegében találnak megoldásokat. A hit világában. Ahol is az úgynevezett lelki ráhangoltság és az ismeret szépen megfér egymással. Itt is összhangra van szükség, mint szinte mindenben a világon. Egyik sem mehet a másik rovására, mert torzulásokat okozhat. Amit „értek”: boldog vagyok, mert a világ- és benne saját magam - jobb megértéséhez vezet. Amit meg „érzek”: boldog vagyok mert áthat egy kognitív módon felfoghatatlan befogadás mind abban, ahonnan jöttünk és ahova a belénk rekesztett ösztöneink szerint is (vissza)vágyunk.
Végül is
Természetesen ez az én teljesen szubjektív életlátásom.
Az életlátás variánsai feltehetően számtalanok.
Láttam boldog agnosztikusokat is.
Horribile dictu: láttam boldog tudatos ateistákat is.
És vannak olyan emberek is, akik a spirituális élményt – amelyet hiányolnak, keresnek -, számomra zavarba ejtő módon nem feltétlen kötik össze vallással , illetve bármi transzcendens vonatkozással.
És találkoztam olyan emberekkel is, akik bár keresték a spirituális kapcsolatot a Teremtővel, eme igyekezetük azonban sajnos visszhangtalan maradt...