Két világ határán
Nyugat-Balkán, Albánia 2023 nyarán - VENDÉGOLDAL
Újabban kevesebb figyelem terelődik közvetlen déli szomszédságunkra: a Nyugat-Balkánra. Hogy azt ne mondjuk: „érdemtelenül”. Hiszen ez a színes, valójában még ma is hamu alatt parázsló, forrongó világ minden figyelmet megérdemel a maga összetettségében. Ugyanakkor fogva tartja érdeklődésünket sok más napi hír háborúkról, nagyhatalmi törekvésekről, EU-s és általában vett nemzetközi ügyekről, hogy a belpolitikai zavarba ejtő bakugrásairól ne is beszéljünk. És akkor még hol van kedvenc témánk napi nyomon követése: a vallásos világkép jelenléte-nem jelenléte köré csoportosuló kérdéshalmaz... Nos, ezért is örültünk a most Vendégoldalunkon olvasható, lenti, látszólag könnyedebb hangvételre szerelt nyári beszámolónak, amelyet – bár a szövegben, ha áttételesen is, de ott feszülnek a térség napi gondjai – kiegészítettünk közvetlen tényszerűségek mozaikszerű közlésével. Az utibeszámolóból és a szakértői észrevételekből kitűnik: aki erre a tájra vetődik, két világ határmezsgyéjére kerül. Egy részben erősen archaikus gyökerekkel rendelkező és nemzeti érzelmekből táplálkozó, ugyanakkor - sok ellentmondással, aggodalommal, igyekezettel, ám egyértelműen tudatosan a jövő felé tekintő, azaz Európa, jelesül az Európai Unió gazdasági, politikai kulturális védőernyője alá igyekvő társadalmakról van szó. - A szerkesztőség
Elindultunk
Irány Nyugat Balkán színes világa, végcél: Albánia...Tiszaszigetnél keltünk át a magyar-szerb határon. Három órát várakoztunk, ma sem tudjuk, miért. Igaz, a gyalogosok, motorosok, kerékpárosok előzték az autók sorát, mint többnyire mindig, de ez nem magyarázat. Korábbi tapasztalataim szerint általában negyedórában volt mérhető az itteni várakozás.
A nyugat-balkáni térség földrajzi és történelmi megfontolásból politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is egy egységként kezelendő. Az Európai Unió déli és kelet-közép-európai (Olaszország, Szlovénia és Magyarország), valamint délkelet-európai (Görögország, Bulgária és Románia) tagállamai fogják közre. Történelmileg a közös múlt és a hasonló társadalmi fejlődés köti őket össze, amelynek következményei máig hatók. A nyugat-balkáni területen többségében déli szlávok és albánok élnek, akik az elmúlt évszázadok során kénytelenek voltak egymás mellett létezni, hol békében, hol háborúban. (Forrás – miként a további elemzői idézeteké is, ha másként nem jelöljük: Szilvágyi Tibor: A nyugat-balkáni államok európai integrációja és biztonsági helyzete. Biztonságtudományi Szemle, 2019. I. évf. 4. szám.)
Magam viszolygok azoktól az útiriportoktól, amelyek csillogó repülőgépszárnyakkal, kedves vagy éppen undok stewardesekkel, esetleg kanyargó szerpentinutakkal, felelőtlenül előzgető helyi autósokkal kezdődnek, de most nincs más választásom: az odaút része a mondandónak.
Albánia, a tengerparti nyaralóhely, Durres volt az úticélunk. Nem elsőször. Szakmai megbízatásból, háborúk, konfliktusok, átmeneti időszakok, sorsfordító események idején sokszor megjártam Albániát. Turistáskodtunk is már békeidőkben a családdal, bejárva az ország minden zegét-zugát. Nem ismeretlen helyre indultunk. A korábbi tapasztalatok alapján egy még fel nem fedezett városkában, Novi Pazarban tűztük ki a köztes szállást.
Geopolitikai szempontból a Nyugat-Balkán államai közé tartozik nyugatról kelet felé és északról délre haladva Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Koszovó, Albánia és az Észak-macedón Köztársaság. A nyugat-balkáni térség jelenlegi országai Albánia kivételével az egykori Jugoszláviában egy államot alkottak, amelynek Szlovénia is részese volt, de ez az ország nem tartozik a Nyugat-Balkánhoz. Az albán többségű Koszovó 2008-ig Szerbia tartománya volt, a délszláv államoktól eltérően nem egykori jugoszláv tagköztársaság. (Biztonságtudományi Szemle)
Ez Szerbia muzulmánok lakta területének központja. Aki járt a boszniai Szarajevó iszlám negyedében, tehát az óvárosban, az el tudja képzelni, milyen is ez. Legfeljebb kicsit több az ékszerüzlet, kisebb a bazár, de ugyanúgy nem lehet sört kapni a legjobb kávézókban, kocsmákban.
Az EU Nyugat-Balkánnal kapcsolatos politikájának kidolgozásakor annak elősegítését tartotta szem előtt, hogy a régió országai fokozatosan integrálódjanak az Unióba. 2013. július 1-jén Horvátország a hét ország közül elsőként csatlakozott, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia és Szerbia pedig tagjelölt ország státusszal rendelkezik. Montenegróval és Szerbiával elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, és megnyíltak a csatlakozási fejezetek, 2022 júliusában megkezdődtek a tárgyalások Albániával és Észak-Macedóniával, Koszovó pedig 2022 decemberében nyújtotta be uniós tagság iránti kérelmét.(Ismertetők az Európai Unióról- Európai Parlament, Nyugat Balkán)
A legnagyobb meglepetést a helyi árak okozták. Az hagyján, hogy a nyugati foglalási rendszeren keresztül 29 euróért aludtunk egy kifogástalan szállodai szobában ketten, mert ha helyben jelentkezünk be, akkor is csak minimálisan lett volna olcsóbb. Hanem hat ugyancsak méretes csevapot, egy rendes pljeskavicát, nem mirelit sült krumplival, uborkával, paradicsommal, kajmakkal, olivabogyóval, négy üveg kitűnő helyi sörrel és tisztes borravalóval hatezer forintból úsztunk meg.
Az 1997-es albániai polgárháborús helyzetben kirabolt katonai raktárakból származó kézifegyverek idővel megjelentek Koszovóban, ahol 1998 elején függetlenségi harcok kezdődtek a szerb hatalmat képviselő rendőri és katonai erők ellen. Az albán önállósodási küzdelmek 2000-ben a szerbiai albánok által lakott Preševo-völgyben, majd 2001-ben Északnyugat-Macedóniában is folytatódtak.(Biztonságtudományi Szemle)
A balkáni grill, a rostílj a legnagyobb találmány, még akkor is, ha a sertés/malac, birka/bárány és marha/borjú húsából készült, grillen, rostélyon sütött ételek elkészítési technikáját nem itt találták ki. A német rösterből először a magyarba került át a rostély, innen a délszlávba a rostílj. De vannak ilyen nyelvi csodák. A sárgarépa sargarepa a Balkánon (és csak a sárga a magyar hozzáadott érték, mert a répa amúgy szláv szó). A piac/pijaca török eredetű, a kapu/kapija is, miközben a varas kapija szóban a város magyar. Összenőttünk.
Megérkezünk
Soha, sehol nem tévedtem még el sok földrészen és nagyon sok országban, ha magam vezettem, igaz, órákat töltöttem a térképek bújásával, útvonalak kijegyzetelésével. Most, a modern GPS-re bíztam magam. A határállomáson ért a meglepetés. Már az is az volt, hogy az előttünk érkező szerb autó rendszámtábláján a határőrtől kapott öntapadós címkékkel le kellett takarni a „felségjelzést”. Utána az ért váratlanul, hogy külön biztosítás megkötését kérték tőlünk. A magyarázat angolul szólt és szabatos volt: You are entering Kosovo. Koszovóra nem érvényes az európai biztosítás. Amúgy csak 15 eurót kértek, az ügyintézés több mint gyors volt, de felajánlották, hogy vissza is fordulhatunk.
Az albánok magukat a „sasok fiainak” („shqiptare”) tartják. Életüket az évszázadok óta ismert szokásjogok (pl. Dukagjini XV. századi törvénykönyve) alakították, amelyeket sok helyen a mai modern körülmények között is tiszteletben tartanak. Albánia 1912-ben és 1913-ban történt mesterséges (nagyhatalmi) megalakítása nem foglalta magában az összes albánok lakta területet a térségben, ami a mai napig vélt vagy valós oka az ellenségeskedéseknek. A második világháborút követően Albánia Enver Hodzsa uralma alatt az elszigetelődést és a totalitárius kommunista berendezkedést választotta, ami ugyan békét, de általános szegénységet eredményezett az országban. Az 1991-ben kezdődött albániai demokratikus változások elhozták a szabadságot, de a tömegek ezzel nem tudtak élni. 1997 elején az országos méreteket öltő botrányos piramisjáték anarchiát és polgárháborút okozott. (Biztonságtudományi Szemle)
Fejben én a szerb-montenegrói, onnan az albán határra készültem, de a gépi program nem erre az útra vitt. És milyen hálás lehetek utólag! Mitrovica után, még Pristina előtt autópályára tértünk, jó minőségű és kis forgalmú úton haladhattunk. Rengeteg időt takarítottunk így meg.
Mitrovicáig és utána is még egy kicsit szerb zászlók lengtek minden házon, szerb transzparensek és molinók szegélyezték az utat.
- Mi itt szerbek vagyunk, és ezért ez itt Szerbia – mondta egy helyi középkorú férfi, az egyetlen, akivel pár mondat erejéig szóba elegyedtünk -, ha a kecskenősző albánok belegebednek, akkor is. Ez volt az első, és szinte az utolsó találkozásunk a politikával.
A radikális nézeteket valló albán nacionalisták néhány évvel az elrettentő délszláv háború lezárása után, 1998–2001 között ismét erőszakos megoldást választottak önrendelkezési jogaik biztosítása érdekében. A nemzetközi közösség azonban ekkor már nem nézte tétlenül a fegyveres összeütközéseket és a velejáró menekültáradatot, ami egy új biztonságpolitikai fogalmat, a humanitárius katasztrófát is világszerte ismertté tette... A fenyegetettségben élők által vélt Nagy-Albánia törekvés (hivatalosan nem volt ilyen) nem érte el célját, nem kapott nemzetközi támogatást, de Koszovó nemzetközi felügyelet alá került, megóvandó az albán lakosságot a szerb erőszakszervezetek, túlkapásaitól. (Biztonságtudományi Szemle)
A helyi albán többség által egyoldalúan kikiáltott államot a világ országai csak részben ismerték el. A köztársaság területébe de facto nem tartoznak bele a szerb enklávék. Szerbia és az ENSZ nem ismeri el Koszovó függetlenségét, s mind a mai napig ENSZ-irányítás alatt álló területnek tekintik a szuverén Szerbia területén. (A szerk.)
Szó szerint átsuhanva Koszovón (mint kiderült, több órát megtakarítva a menetidőből), a nagyon szigorú sebességkorlátozást bizony lazán kezelve, de az útmenti kávézók és benzinkutak kényelmét ugyancsak kihasználva érkeztünk a koszovói-albán határra. Szerbia óta nem találkoztunk fizető kapukkal, ugyan láttuk nyomát annak, hogy egyszer majd errefelé is lesznek, de itt a fizető kapukat meghazudtoló gyorsasággal, a kínált úti okmányokra rá sem nézve, mosolyogva csak annyit mondott a határőr: Ciao!
Bő negyven évnyi külpolitikai újságíróskodás, sok tucat állam meglátogatása után, több száz határátlépés tapasztalataival a hátam mögött mondtam ekkor: ilyen nincs!
És volt! Mint ahogy volt az is, hogy az albániai közlekedés a korábbiakhoz képest sokat szelídült, az utak állapota is javult, szóval kora délután, a kitűzött délután öt-hat órás időpontot jóval megelőzve érkeztünk Durresbe.
Van szállásunk!
Tudni kell, hogy utcanevek vannak Albániában, megbízható házszámozás nincs. A digitalis térképen előre kijelölt helyhez képes százötven méterrel odébb álltunk meg, és azt is csak azért, mert közelebb fizikailag nem volt parkolóhely. Azt ugyanis tudni kell, hogy a parkolás ingyenes, ellenben a helyek foglaltak. Akár fél-.egy kilométer is gyalogolni kell a megállás helyétől a célig, érkezéskor, csomaggal ez bizony nem egyszerű.
A nyelvtudás nagyon fontos. Az angol, a német a fiatalok esetében, az olasz az idősebbeknél kisegít. Ha szót értesz, segítenek. Helyi telefonról, számunkra ingyen hívták fel a szállásadóinkat egy kávézóból (később néhányszor felkerestük őket, nem sajnálva a borravalót a segítség fejében). Értünk jött a házigazda hölgy, és vezetett fel az apartmanhoz. Tudni kell, hogy amennyiért öt éve négycsillagos tengerparti szállodát kaptunk Durresben, annál kevéssel olcsóbban ma hibátlanul felszerelt, szintén tengerparti apartman jár, négy személyre még kényelmes, de mi ketten voltunk. Így szinte luxus. A légkondícionálóval, mosógéppel, sütővel és főzőlappal, kávéfőzővel, vízforralóval, más kisebb háztartási gépekkel felszerelt erkélyes szálláshely végül 12 napra kicsit kevesebb mint 140 ezer forintba került, ami igazán nem sok, hiszen alig haladja meg a napi tízezret.
A szállásadónk később egy néhány órás városnézésre is meghívott bennünket, amibe belefért egy kávézás-sörözés is a meghívására, sokkal fontosabb azonban, hogy nagyon sok mindent tőle, a vele folytatott beszélgetés révén tudtunk meg a jelenlegi albániai állapotokról. Egyébként azt tapasztaltam, hogy sokan tudnak többnyire jól, mindenképpen használhatóan idegen nyelveket, ez esetben viszont – életemben ilyen formában először – mobiltelefonnal, fordító programon keresztül kommunikáltunk leginkább.
Nyaralunk
Bevallom, nem volt célom „tényfeltárni”, mélyebben belenézni az albán politikai, gazdasági vagy éppen kulturális életbe. Új helyeket sem fedeztünk fel, a régi emlékek legkedvesebbjeit idéztük fel, a kedvenc helyeket látogattuk meg újra. Ám ahogy ez lenni szokott, a flaszterszint is elönti az embert információval.
A tengerparton már alig van „szabad strand”. Persze a vízhez odafér bárki, de kényelmesen napozni, időt tölteni csak privát strandokon lehet többnyire, ahol a napernyőkért, napozóágyakért fizetni kell. Méghozzá érdekes rendszer szerint. Az első, tehát a vízhez legközelebbi sorban napi tíz eurót (és időtartamtól függetlenül életbe lép a napi tarifa), mert ez az “első osztály”, a második-harmadik sorban már csak hét euró az ár, hátrébb viszont öt eurót kell fizetni. Furcsa ugyan ez az osztályozás, de nem lett volna vele semmi bajunk, ha bármiféle előzetes tájékoztatást kapunk róla, hiszen akkor magunk döntünk. Ebből kialakult némi vita a „strandőr” fiatalemberrel. Nem volt a legbarátságosabb nyitány, de a végére már szinte terhesen közeli ismeretség alakult ki közöttünk, aminek következtében sok, olykor egészen személyes információhoz jutottam,
Azt meg kell szokni, hogy az első kérdés, mint a keleti és déli világban szinte mindenhol az: honnan jött? Erről finom célzásokkal sem lehet leszoktatni a pincért, boltost, portást vagy bárkit, akivel dolgunk lehet. Igaz, a magyar pincér sem tanulja meg, hogy előbb az étel, és ahhoz választ italt a vendég, vagy hogy hogyan kell kezelni a mappában történő fizetést. Őszintén válaszolok ilyenkor, de bevallom, nem kedvelem az ilyen indítást. Rólam alkossanak véleményt, ne soroljanak be valamiféle csoportba, nációba. Mert bizony a magyarok, tapasztalatom szerint hangosak is, követelőzők is errefelé legtöbbször, bizony nem a legkellemesebb vendégek. Jó sok kifogást, hibát, elégedetlenséget tudnak előre sorolni viszonylag rövid idő alatt.
Amúgy jó turistának lenni Albániában. A helyi pénz, a lek tartja az erejét, sőt, minimálisan erősödik az euróhoz képest, most általában, kis különbségekkel 100 lek ér egy eurót. A kávézók, éttermek, vendéglők, de főleg a boltok, zöldségesek, büfék jóval sűrűbben vannak, mint a Balaton akár legfrekventáltabb üdülőhelyein. Árban jelentős különbségek lehetnek, ez többnyire indokolt vagy megérthető, kivéve néhány szupermarket vagy élelmiszerbolt-láncot, ahol ugyanaz kapható legalább tíz százalékos árkülönbséggel. Persze, ha kevés váltással, többnyire kártyás fizetéssel akarjuk megúszni a nyaralást, szűkülnek a lehetőségek valamelyest, de nem nagyon. Ma már meglepően sok helyen fogadják el a bankkártyát.
Az nem igazán működik, hogy „oda menj, ahova a helyiek járnak”, mert a helyiek mindenhol ott vannak, még a legelegánsabb szállodák éttermeiben is. Viszont az ár és minőség arányainak felmérésével jelentős összegeket takaríthatunk meg. Olcsón is kapható jó, Azt meg mondani sem kell, hogy a visszatérő vendéget mindenhol megbecsülik, a tíz százalékot közelítő borravaló már szinte ünneplésszerű köszönetet vált ki.
Láttuk, hallottuk
Hova megy a vendég? A tengerparton Vlorába, de leginkább Durresbe. Sokkal több kevésbé ismert strand, öböl is van, az interneten ezek könnyen felfedezhetők, Dhermi, Sarande, Borsh, Lukove és Ksamil mellett is sokat találhatunk. Talán még izgalmasabbak a szárazföld belsejében levő városok. Tirana gyorsan, látványosan fejlődik. Skodra (albánul Shkoder) kihagyhatatlan, csakúgy, mint Kruja, Berat, Iskander, vagy az apolloniai romok. Aki autóval megy, szinte bárhol megállhat, talál érdekességet, látnivalót. A közlekedéstől ma már kevésbé kell félni, mint akár csak pár évvel korábban. Azért még felhajtanak bárhol az autópályára, a jobbról eléd vágó kanyarodhat pár méterrel odébb balra, szóval száguldani nem érdemes, Fel kell venni a helyi ritmust.
A Nyugat-Balkán államait többnyire a politikai pragmatizmus jellemzi. A nyugat-balkáni államok elkötelezettek az európai és – Szerbia, illetve a boszniai szerbek kivételével – az euro-atlanti (NATO) integráció mellett. Közülük Horvátország EU- és NATO-, Albánia és Montenegró pedig NATO-tag (NATO Multimedia Library, 2019 és NATO, 2019). Politikai rendszereik többnyire bonyolultak, politikájukban egyaránt jelen van a dezintegráció és az integráció. A nacionalizmusuk ellenére közös érdekük a békés egymás mellett élés, de a határvitáikat (sokszor még az EU-csatlakozásuk előtt) saját javukra kívánják megoldani. A nem EU-tag nyugat-balkáni államok mindegyike európai perspektívát követ. (Biztonságtudományi Szemle)
„Nyelvet is könnyű fogni”, az albánok közlékenyek, ez egy orális tárdsadalom. Az egykori nagyságukból, területi „igényeik” emlékeiből nem engednek, előjöhet, hogy a németek, olaszok igenis tartoznak nekik az országgal szemben elkövetett „bűneikért”, vagyis albán nacionalizmus, de minimum nemzeti öntudat van, nem is kicsi. Sokkal inkább ez a balkáni átok, meg a kicsit megroggyan minőség az épített környezet egyes jellemzőiben, nem az elmaradottság vagy valamiféle barbarizmus.
Panaszt is hallani. Például, hogy alacsony a bérszínvonal. Közel negyven éve tanító középiskolai matematikatanár 620 eurót keres. Ezért aztán van üzletelés, csempészet. A kétségtelenül létező albán maffiáról inkább azt tartják, hogy az országon kívül aktív, jelentős pénzeket pumpál haza, otthon viszont inkább rendet tart. Mindennek a nyomait aligha látni, az viszont előfordul, hogy a ritkább, pattintós, vagyis ízkapszulát tartalmazó (ajándékba mi például ilyet kerestünk) cigarettamárkák között előkerülnek a koszovói zárjeggyel ellátottak. Néhány dologról tényleg nem tudni, hogy honnan származik, és hogyan került az országba.
Él még a nagycsaládok, klánok rendszere az albán társadalomban, Koszovóban erősebben. Bizony előfordul, hogy a juhász “családfő” mondja meg az egyetemi professzornak is, hogy melyik gyerek menjen nyugati egyetemre, és ennek költségeihez kinek milyen mértékben kell hozzájárulnia. Igaz, az így kiképzett fiatalnak is kötelezettségei teremtődnek a klánnal szemben, meg kell szolgálnia a kapott „előleget” későbbi élete során. Viszont az albán értelmiség zömmel jól képzett, nyugati kultúrájú és eredményes.
Az albániai politikai viszonyok jellemzője a bipolaritás, az 1990-es évektől a két legerősebb politikai erő, a demokrata és a szocialista párt váltógazdasága figyelhető meg. A törvényalkotás és a kormány ellenőrzése a 140 fős egykamarás parlament, a Kuvendi feladata, amely az EU jogrendjének honosításán is szorgalmasan dolgozik. Albánia átfogó igazságügyi reformot kezdett, amelynek implementálása – a munka neheze – még hátra van. Albánia az Egyesült Államok által 2003-ban életre hívott Adriai Hármak (Adriatic Charta) kezdeményezésnek Horvátországgal és az akkori Macedóniával együtt tagja volt. A három ország közösen készült a NATO-tagságra, de végül a Szövetségbe csak Albánia és Horvátország lépett be 2009 áprilisában. Albánia az EU-tagjelölti státuszt 2014 júniusában érte el, ugyanakkor a csatlakozási tárgyalásokat egyelőre nem kezdhette meg a korrupció és a szervezett bűnözés magas foka miatt. (Biztonságtudományi Szemle)
Számomra a legérdekesebb egy a harmincas éveihez közeledő fiúval folytatott beszélgetés volt. Sokfelé járt már, tucatnyi szakmában, munkában kipróbálta már magát. A mostani, a turisták kiszolgálásából származó pénzéből Németországba akar menni, a használtautó-kereskedelemben tőkét gyűjteni. Nem feltétlenül azért, hogy később önálló üzletemberré váljék. Igazi vágya egy ház valahol a hegyekben, a nyüzsgéstől távol, akár villany és vezetékes víz nélkül.
Igen, alighanem ilyen Albánia. Egyszerre európai és nagyon is magának való.
Megérte, még ha a visszautat feledni szeretném is
Nem volt szerencsénk az időjárással hazafelé. A zuhogó eső a hegyekben, a kanyargós utakon ugyancsak lefékezi a forgalmat. A látási viszonyok ilyenkor kifejezetten rosszak, a hegyoldalról méretes kődarabok kerülnek frissen az útra. A hatvan kilométeres óránkénti átlag álom csupán.
Podgoricában, Montenegró fővárosában töltöttünk egy éjszakát. Ismerős, sokszor látott város, de mindig nyújt újat, és a gasztronómiai élmények sem elhanyagolhatók. Nem véletlen, hogy más alkalommal napokat töltöttünk itt, és bejártuk ezt az országot is. Érdemes.
Szerbiában a Milos Veliki autópálya már felgyorsította a haladásunkat, Belgrádtól meg az időjárás is megenyhült. Így sem értük már el biztonsággal a megcélzott, de este hétkor bezáró Gyála – Tiszsziget határátkelőt, Röszkének kellett tartanunk. Nem volt szerencsénk.
Az utolsó öt kilométert nyolc óra alatt tettük meg, idegeskedő, olykor ügyeskedni, előnyt szerezni próbáló, máskor a mindenféle testi szükségleteik kielégítésével bajlódó autós utasok között. Mint kiderült, egy kábel elvágása okán leállt a határrendészet rendszere a szerb oldalon. Huszonkét órát töltöttem a volán mögött. Nem példátlan ez az életemben, ötször tettem meg oda-vissza a Moszkva-Budapest utat autóval, éjszakai szállás nélkül életemben, háromszor teljesen egyedül. De más haladni és más araszolni, leginkább állni egyhelyben.
Megérte, persze, így is, ha a teljes nyaralást tekintjük, de azért erről a végszóról szívesen lemondtam volna.
A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.