Elszabadult napok
Mit tudunk egy birodalmat megrengető hétvégi katonai zendülésről, aminek keletkezéséről, valós lefolyásáról és következményeiről szinte semmi biztos nem tudható?
Az elmúlt hétvége, szombat-vasárnap – alaposan felkavarta Oroszország Ukrajna elleni háborújának híreit. Egy eleve kérdőjelekkel teli orosz zsoldoscsapatnak a világ számára váratlan zendülése fenekestől felfordította a mindazt, amit eddig e borzalmas háborúról, annak bonyolult összefüggéseiről tudni véltünk. Sok elemzés látott napvilágot. Az alábbiakban egy olyan összefoglalót adunk közre, amely tárgyismeretével, érthetőségével és őszinteségével bizonyára sok olvasónk figyelmét meg fogja ragadni. Sőt olyan szempontokat is felvet, amelyekről nem igen olvashattunk eddig más forrásokban. Bennünket azért is érdekel, mert mindeme események mögött kíváncsiak vagyunk a mélyebben húzódó, az orosz ortodox egyházat is érintő fejleményekre, a tőlük várható reakciókra, amelyekre később még visszatérünk. De lássuk, mit ír egy olyan szakértő, aki az oroszországi folyamatok ismeretlen vadvizeire is képes bennünket elkalauzolni. - Tükör által…
Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja. Tények és teóriák
A vak ember tapogatja a sóskiflit: „Na hiszen, ennyi marhaságot!”
A talán nem polkorrekt első mondattal tudom kifejezni azt a meggyőződésemet, hogy nem feltétlenül kicsomagolandó logikus információ mindaz, amihez az oroszországi állapotokról hozzáférünk, és biztosan nincs rosette-i kövünk a hieroglifák megfejtéséhez.
Az elemzőknek viszont az a dolguk, hogy megmagyarázzák a helyzetet. Akik a fonetikusan írt Jevgenyij után Prigozhint, a Szergej után Shoygut, vagy Utkin helyett Utykint írnak, azokra nem érdemes figyelni. Arra, aki Prigozsint vagy Kadirovot a „szilovikok” (az állami erőszakszervezetek irányítói) közé soroják, meg végkepp nem. Szerencsére sok jó, okos és alapos elemzéshez, hírmagyarázathoz is hozzájutunk, mégis, valahogy általános bizonytalanság és hiányérzet marad ezek elolvasása, meghallgatása után is.
Figyelem: nem leszek okosabb másoknál, nem fogom megmondani a „frankót”, de megpróbálom a tényeket tényekként, a teóriákat meg teóriákként bemutatni. Amúgy legszívesebben úgy kezdeném: valójában nem tudunk semmit, és ezzel a mondattal is fejezném be. Csakhogy akkor mi értelme megszólalni?
Egy újabb váratlanság
Amióta módom, sőt valamelyest tisztem is a Szovjetuniót majd Oroszországot többnyire belülről, olykor meg nagyon is kívülről figyelni, azt állapítottam meg, hogy ebben az országban mindennek van gazdája, ki- és megnevezett felelőse is (hatalomnak, vagyonnak, korrupciónak, erőnek, de még a portának és az udvarnak is), közben csak úgy gazdátlanul bolyonganak a hétköznapok. Ezért aztán néha „úgy alakul”, hogy elszabadulnak. Mint 1917 október 25-én (november 7-én), hogy a legismertebb ilyen dátumot említsem. Legutóbb ilyen 1991. augusztus 18-án volt, amikor a Pavlov miniszterelnök, Jazov védelmi miniszter, Krjucskov KGB-elnök és Pugo belügyminiszter nevével fémjelzett „bizottság” őrizet alá helyeztette Mihail Gorbacsovot, a Szovjetunió elnökét, és megkísérelte átvenni a hatalmat. Az ürügy a „Szovjetunió” megmentése volt, bármit is jelentsen az. Végül egy (a hatalomból korábban kiszorított, majd az Oroszországi Föderáció elnökeként oda visszatért) bizonyos Borisz Jelcin meglehetősen színpadias fellépése, a hadsereg és más erőszakszervezetek totális elbizonytalanodása okán a „puccs” elbukott. Gorbacsov látszatra még visszatért a hatalomba, de fél éve sem maradt hátra. Végleg elbukott, és vele megszűnt (vagy éppen a bukása jogi alapjait megteremtendő megszűnt) a Szovjetunió, felemelkedett Jelcin, aki olyan káoszba vitte az országot, hogy csak a még erőt mutatni képes szervezetek (elsősorban a KGB-utód FSZB) légiója emelhetett pajzsra új erős embert Vlagyimir Putyin személyében. Ami fontos: a „nép” Jelcin, majd Putyin oldalára állt.
És itt van két kulcs a megfejtéshez. Oroszországban a cár ellen csak „cár”-ként lehet fellépni (ál-Dmitrij, Jemeljan Pugacsov). A lázadó szinte törvényszerűen elbukik, de magával rántja a hatalom birtokosát is. Az új cár (Godunov, Lenin, Jelcin) még nem az igazi, utána jön a valódi erő, amíg az is el nem bukik (személyében vagy dinasztiaként).
A nép ezt látszólag tétlenül figyeli. Oroszországban olyan nagy volt mindig is a szakadék bojár és jobbágy, báró és muzsik, vezetők és nép között, hogy a lent levőknek elméletileg soha semmi esélyük nem volt. Ezért szépen kivártak, „kenyérrel és sóval” fogadták a győztest, alávetették neki magukat, és nem vártak el többet, mint biztonságot, a nagyság és erő érzetét, a háborítatlan tengődés hétköznapjait. Vagyis, hogy legyen felettük állam.
Most egy újabb ilyen elszabadult napot éltünk meg, minden váratlansággal és kiszámíthatatlansággal együtt.
Ami biztos: ez nem volt polgárháború! Esélye sem volt, hogy azzá váljon. Igazából politikai puccs sem volt, hiszen politikai céljai sem voltak. Spontán vagy előkészített, de mindenképpen zendülés, meglehetősen körülhatárolt, de nem elszigetelt zendülés volt az, ami két nappal ezelőtt történt Oroszországban.
Egy újabb elszabadult nap, egy újabb váratlanság.
Az orosz hatalom berkeiben
A megrendült, a progressziót belső állapotai miatt elfogadni és érvényre juttatni képtelen Oroszország az egykori történelmi dicsőség, a Kijevi Rusz területeit felölelő Ukrajnát választotta külső helyszínül a történelmi dicsőség visszaszerzésére. Kétségtelenül elszámította magát. Nemcsak egy makacsul ellenálló néppel, de a valóban sikeres Nyugattal is szemben találta magát. Kiderült, egy olyan országról van szó, amely nem szavahihető, semmit nem tart be, ha azt érdekeivel ellentétesnek tartja. A Dnyeszter-mellék, Abházia és Dél-Oszétia elfoglalásában és megtartásában sikeres Oroszország eltökélt Ukrajnával találta szemben magát. És nem figyelt oda rá, hogy Afganisztánban, a Karabah-felföldön például kudarcot vallott.
Adódik a kérdés: a politika a hibás abban, hogy nem engedi győzni a hadsereget, vagy a hadsereg képtelen megvalósítani a politika szándékait? (Látott már ilyet az Egyesült Államok is Vietnamban, Afganisztánban, Szíriában.) Az orosz hatalompárt egyik része arra jutott, hogy a rosszul megállapított cél elérhetetlen. A másik viszont arra, hogy a végrehajtásra kijelölt erők nem eléggé hatékonyak. Vagyis konkrétan: Putyin és környezete úgy gondolja, hogy a Krím, Donyeck és Luhanszk elfoglalása után legalább is be kell fagyasztani a konfliktust, és azt üzenni: a célunkat elértük, tehát győztünk. A másik erő viszont azt mondja: irreálisak a célok, vagyis ki kell vonulnunk mielőbb, hagyni kell Ukrajnát megformálódni az 1991-es határok között, aztán majd ezzel az új és látszólag háborítatlan Ukrajnával kell valamilyen viszonyt kialakítani.
Sok jele van annak, hogy Prigozsin a kivonuláspárti, a harcokat befejezni akaró párt ideiglenes vezére. Mert félti a katonái életét, mert tapasztalja, hogy a saját tekintélye megőrzéséhez elegendő fegyvert, lőszert, pénzt, paripát nem kap, ráadásul rá tud mutatni néhány, az ő embereit feláldozó, a központból irányított műveletre. Úgy dönt tehát, hogy ezt a háborút most be kell fejezni, ki kell vonulni, (hogy aztán erőt kell-e gyűjteni későbbre, az továbbra is kérdés).
Putyin, mint a kezdeményező, a legbelsőbb köreivel viszont úgy gondolja: a Krímet, és a két orosz lakta területet (a Donyecki és Luhanszki terület) meg kell tartani, ezen az alapon lehet tűzszünetet és „befagyott konfliktust” teremteni, arcvesztés nélkül befejezni a háborút.
Milyen nehéz a Nyugatnak elfogadni, hogy ebben a képletben (legalább is ideiglenesen és taktikailag) Prigozsin a jó és Putyin a rossz. Mert hát az atomfegyverek! Mert hát (a nem vizionált, hanem valós) polgárháború kimenetelének kiszámíthatatlansága. Mert hát a mégiscsak állam és a káosz.
Mert a külvilág képtelen elfogadni – és van is igazsága – hogy a látszólag egyik legkoncentráltabb állam, az orosz, tulajdonképpen nincs is abban a formában, ahogy elképzelik.
Prigozsin nem győzheti le Putyint, Putyin nem szabadulhat Prigozsintól
Minél mélyebbre megyünk, minél inkább a részletekre koncentrálunk, annál több a megmagyarázhatatlan kérdés. Mert mi az, hogy egy lázadó (az orosz hadsereg és a nemzeti gárda létszámához képest elenyésző) katonai csoportocska vezetője csak úgy kvaterkázik az ukrajnai orosz haderők - kvázi elfoglalt - főhadiszállásán a védelmi miniszter helyettesével és a vezérkari főnök helyettesével? Nem lövik le? Nem tartóztatják le legalább?
Igen, azok a bizonyos gazdátlan napok! Nemcsak hallgat, de ki is vár a mély! Mert – és erről nagyon kevés szó esett eddig – a Wagner nem Oroszországban és még csak nem is Ukrajnában tényező igazán. Ez egy magán zsoldoshadsereg, amelyet elfogadott és saját céljai érvényesítésére használ (valójában cseppet sem titokban) az orosz államhatalom. Pénzeli, ellátja, támogatja.
A két csecsen háború idején született, egy Dmitrij Utkin nevű (azóta négyszeresen a vitézség érdeméremmel elismert, meg a hatalom hősévé nyilvánított) alezredes vezetésével, sok „győzni nem engedett” harctéri parancsnok támogatásával, a polgári életbe visszatérni képtelen harcképzett és harcedzett katonából. Utkin fedőneve (hívójele) volt a Wagner – hogy miért, az most mellékszál -, róla nevezték el az alakulatot. Mentora, pénzelője, ideológiai gazdája nagyon hamar Prigozsin lett, Putyin egykori támogatója, oligarchája, gazdasági és politikai szövetségese.
A kutya Afrikában van elásva
A Wagner látványos sikereket ért el (éppen a Nyugat törekvéseivel szemben) Szíriában, de valójában Afrikában érzi otthon magát. 13 országban van valamilyen szerepe, nyolcban aktívan harcol és befolyásolja a politikát, Szudánban, Csádban, de legfőképpen a Közép-Afrikai Köztársaságban, Maliban lényegében ő az úr. Törzseket uszít egymásnak, kormányokat tart életben vagy éppen buktat meg, irányítja a nyugati gyarmattartók elleni propagandát, tartja kézben a civil lakosságot, de ami ennél sokkal fontosabb: arany- és gyémántbányái, ritkaföldfémek lelőhelyei és Afrika más kincsei ott vannak a kezében.
Oroszország ezekről nem mondhat le. És nyíltan nem is veheti át a Wagner szerepét. Tehát tűr, támogat, mert tiltani nem tud. És amíg ez a Wagner Prigozsinhoz hű, Oroszország nem mondhat le róla.
Az is biztos ugyanakkor, hogy Prigozsin nem léphet Putyin helyébe. Őt soha nem fogják elfogadni Oroszország elnökeként. De garanciákat biztosíthat a maga számára, éppen azért, mert (egyelőre, és úgy látszik, stabilan) mögötte van a Wagner.
A három kérdés
Az orosz néplélek három szakrális kérdést ismer, és aki ezekre számára hiteles választ tud adni, az meg is nyerte az éppen esedékes hatalmi játszmát. Az első úgy szól: mi a teendő? A második: ki a hibás? (Egészen pontosan, ki hibáztatható?) A harmadik viszont egészen transzcendens: „tisztelsz te engem?”
Nos, Putyin a harmadik kérdésre nem kap jó választ. Elmenekült. És mellőle menekültek sokan a támogatói. Ez Oroszországban megbocsáthatatlan. Mert ha igaza van, bíznia kell az ő népében, az majd jól megvédi. Így megy ez.
A másodikra kezd kibontakozni a válasz: Sojgu hadügyminiszter (már marsall) és Vlagyimir Geraszimov vezérkari főnök.
Putyin őket könnyen beáldozhatja. Sojgu tuvai, vagyis „néger”, nem kékszemű szőke orosz. Sohasem volt valódi katonai vezető. A „rendkívüli helyzetek”, vagyis a katasztrófavédelem tartozott alá, már Jelcin óta. Kiépítette a maga bürokratikus bázisát, elfogadták, de nem szerették. Putyin csinált belőle hadügyminisztert, arra gondolva, hogy eljátszik majd ezzel, hadügy nem lesz. Aztán lett. Sojgu meg nem muzsikált tiszta hangokon. Geraszimov meg inkább a „társaságért”, a rosszért, ahova keveredett, lehet áldozat. Mindegy. Van két ember, akiért könny nem hullik, tehát ők lehetnek a hibásak.
Putyin nyilván előre teszi a „tisztelsz-e engem” kérdését. Még nem tudjuk, milyen választ kap. Az, hogy elmenekült, hogy a szövetségesei, az emberei még nyilvánvalóbban és megmagyarázhatatlanabbul menekültek, nem neki kedveznek.
Prigozsin nem lesz elnök. Ezt vállalom! Vagy marad Putyin gúzsba kötve, vagy találnak valakit. Szergej Szurovikin, akit a hadsereg szeret, visszatérhet a katonai irányításba, akár annak élére. Janusz-Bek Jevkurov és Vlagyimir Alekszejev fontos beosztásokat kaphat. Prigozsinról nagyon keveset fogunk hallani, de ha egy héten belül nem veszti életét, akkor ellesz valahogy.
Megfordul a trend. Először arra kapunk választ, hogy kit tisztel a nép, utána arra, hogy ki a hibás, és csak végül lesz fogalmunk arról, hogy (szerintük) mi a teendő. De Oroszország, köszöni szépen, élni és virulni fog.
Álom és valóság
Az álom az, hogy ezzel az egyszer és rövid időre elszabadult nappal Ukrajna „megnyeri” a háborút. Hát nem! Nagyon sokba fog még ez kerülni a Nyugatnak. Nem tagadom, két összeesküvés elméletem az első percekben nekem is volt. Az egyik, hogy valamivel le akarják foglalni az oroszok az ukrán és nyugati hírszerzéseket. A másik, hogy csapdát állítottak, vagyis kiprovokálnak egy nem megfelelően előkészített támadást, amit aztán szétvernek.
Szerencsére egyik sem jött be.
A harmadikról meg leginkább annyit, hogy valójában semmit sem tudunk. De reméljük, hogy Ukrajna egy kicsit jobban áll most, mint az elszabadult nap előtt.
Csak el ne bízza magát.