A hallgatás misztériuma - bár nem értem, de elfogadom
VASÁRNAPI JEGYZET
Barátom reám (ilyen szertartás elvégzésére is hivatásszerűen jogosultként) testálta a feladatot: halála esetén én mondjak búcsúszavakat hamvai fölött, és hogy olvassam fel versét, amit betegségével küzdve, távozására készülve, saját temetésének alkalmára írt.
Az előzményekben rejlik ennek az extrém helyzetnek a magyarázata. Olyan emberről van szó, aki a legszélesebb ismeretekkel rendelkezett hivatása gyakorlásában, jó emberismerő volt, széles összefüggésekben, a maga komplexitásában látta az életet. És aki kereste a létezés értelmét. Nem csak teoretikusan. Hanem saját személyét érintően is. És mivel nyitott szívvel, lélekkel és elmével állt hozzá ezen nagy problémához, egy életen át, de különösen utolsó éveiben a vallás lényegét is meg akarta érteni. Egyre erősebben vonzódott, sőt mondhatom: vágyott valami után, amit sehogy nem tudott eléri, magáévá tenni. Kereste azt, amit a vallások a nehezen értelmezhető hit világának neveznek. De nem találta. Vágyott a megszólíttatásra, de a válasz és a hívó szót attól, akinek a létezéséről személyes élményei nem lehettek, nem érkezett. Csak azt látta: mások mennyire örömteli módon tudnak kapcsolódni a transzcendens élmények forrásához... Nos, kérdéseire nem kapott választ, kopogtatása nem talált bebocsáttatásra. Hosszas, éveken át húzódó beszélgetéseinken felvetett tépelődő gondolatai-kérdései gyakorta engem is zavarba hoztak. Mert én abban a meggyőződésbe és hitben éltem: aki kér, annak adatik, aki kopogtat, az bebocsáttatik...
Úgy látszik azonban, a dolgok olykor kicsit bonyolultabbak.
Íme akkor a vers:
Halotti beszéd felettem
(Komlós Attilának)
Eltelt talán negyed század, mióta megismertelek... Sohasem hittem volna, úgy jutsz eszembe leggyakrabban, mint akitől szívesen venném, ha eltemetne engem...
Kérlek, mondd el a gyászolóknak, ne keseregjenek... „Akit most temetünk, éppen annyit élt, mint amire tellett élete fonalából és úgy élt, ahogy lehetett és kellett. Ugyan, mire vitte volna,
ha tovább vánszorog a porban? Érdemes lépkedni előre a korban, csak hogy több legyen éveinek száma, ha már a csokorba újabb virágokat nem gyűjthet soha? Ne sirassátok tehát,
de emlékezzetek, ha tett valami jót, és megbocsássátok, ha valami nem sikeredett úgy, ahogyan vártátok. Gyarló ember volt ő, ki kereste kisgyermek korától az Örökkévalót...
Ne keseregjetek testvéreim az Úrban, hiszen közöttünk ő most az egyetlen, aki nemcsak hittel, de tényleg összejött az Úrral, kapva tőle hitelt, örökös nyugdíjat...
Ha meg nincs Isten, s nem fogadta Jézus, nem fáj a csalódás, nem lesz újabb rébusz, nem lesz senki odaát, aki elé bejutsz, kedves halottunk...
Te nem tudsz a csalódásról és mi sem sejtjük a történteket. Nincs hát okunk a szomorúságra. Higyjük a törvényeket: a jókat Jézus várja, s kedves barátom története jól végződött. Ámen”
A mai átlagember nem készül a halálra. Nem foglalkozik vele, nem beszél róla, nem tanítja róla gyermekeit. Hallgat. Valójában nem tud vele mit kezdeni.
Barátom azonban nem volt átlagember.
Sokféle arcunk van, embertársaink egyiket, vagy másikat ismerik. Ki ilyennek, ki olyannak lát bennünket.
Most is előttem vannak jellegzetes olyan arcvonásai, amelyeket talán azok is kevésbé ismertek, akik szintén közel álltak hozzá családilag, barátilag...
Nem volt átlagember a szó hétköznapi értelmében, mivel személyes kapcsolataiban különösen is figyelmes, érvekre, véleményekre odafigyelő, rendkívül igényesen gondolkodó és gondolatait rendkívül igényesen kifejező ember volt. És nagy felelősséggel járó szakmai, pályafutásában is mindig az ember érdekelte: annak fiatalkori kialakulása, társadalmi integrálódása, gondolkodásának fejlődése.
S nem volt átlagember a szó átvitt értelemben sem: olyan kérdések felé fordult, amelyek csak a már legbölcsebbeket foglalkoztatják: mi végre vagyunk ezen a világon? Mi életünk célja? Mi életünk értelme?
Törvényszerűen jutott arra következtetésre: akár van az életnek transzcendens vonatkozása, akár nincs, az emberi élet egyik legmaghatározóbb jellemzője: a viszonyulás. Viszonyulás a másik emberhez (a társadalomhoz) és viszonyulás ahhoz, akinek a világmindenség és benne az ember létét, tudatra ébredését köszönhetjük: a Teremtőhöz. Aki a világ legkülönbözőbb vallásainak nyelvén azt a központi gondolatot üzeni (a “törvény” summáját): Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből; és szeresd a te felebarátodat, mint magadat.
És e ponton következett be számára az élet nagy dramaturgiai konfliktusa: miközben elfogadta, élete során személyes és társadalmi vonatkozásban is magasra emelte az etikai mércét, nem találta annak origóját. A viszonyulás nagy emberi művészetében mindent tudott a másik emberhez való kapcsolódás lényegéről és részleteiről. Használta az Örökkévaló morális rendszerét, amit az embernek adott, sőt: maga is azonosult vele. Ugyanakkor e rendszer alkotójához, a világmindenség Urához, a Teremtőhöz, az Örökkévalóhoz, nem tudott közel kerülni.
Noha tisztelte, sőt, szerette, s bár minden vágya volt, hogy befogadja, de valahogy minden igyekezete ellenére, nem jött létre vele a “nagy találkozás” – teológiai zsargonban: a hitre jutás, a megtérés, az életet alapjaiban megragadó nagy belső változás az ő életében.
Pedig amit csak ember tehet, mindent megtett a maga szelíd, ám nagyon következetes módján, hogy ezt a konfliktust feloldja: teológiai és vallási értelemben a mélyrétegekig ásott.
Megszólította az Örökkévalót, akitől azonban nem kapott választ.
Akik így hiszik, biblikus hivatkozással azt mondják: a hit - ajándék. Az Örökkévaló ajándéka. Van, akinek azonban csak akkor fedi fel a hit ajándékának teljességét, a megdönthetetlen bizonyítékokkal, amikor a jelenvaló világból kiemeli és magához öleli.
Hogy ez miért van így, nem tudjuk. Életünk egyik nagy misztériuma.