A demokrácia hullafoltjai
Ha így megy tovább, az egyház először a fiataljait veszíti el, aztán a kritikusan gondolkodó és képzett tagjait - VENDÉGOLDAL
Hogy valami komoly probléma lehet általában a hivatalosnak tekintett vallásfelekezeti intézményekkel, legszemléletesebben hazai kereszténységet-keresztyénséget reprezentáló egyházzal és annak felekezeteivel, a köznyelvben „történelmi egyházakként” ismert vallási entitásokkal, az a közéletünket valamennyire is figyelemmel kísérő olvasók előtt egyre szélesebb körben közismert. Az emberek érzékelik azokat az anomáliákat, ellentmondásokat, amelyek az institucionalizált vallásfelekezetek és az egyházak által hirdetett hitelvi – a keresztény-keresztyén felekezetek esetében a bibliai - tanok és a való élet-gyakorlatuk között egyre szemléletesebben mutatkoznak. A hazai vallásfelekezetek többnyire - tiszteletre méltó kivétel az evangélikus egyház elnökpüspöke, dr. Fabiny Tamás - mélyen hallgatnak a szegénység terjedéséről és főleg annak okairól, azaz a tüneti terápiaként végzett valós karitatív tevékenységük mellett az oki terápia megnevezéséről és követeléséről. Mint ahogy hallgatnak a társadalmi méretekben felhalmozódó korrupcióról, a szélesedő társadalmi igazságtalanságokról. Továbbá nem hallatnak egyértelmű szót a nemzetközi összefüggésekben kibontakozott háború és a béke vonatkozásában sem, sőt mintegy egyetértőleg veszik tudomásul a háborúk felelősségét elkenő, az általános békeszólamokra korlátozódó mellébeszélést. Ugyancsak szó nélkül hagyják a társadalmi-politikai életben felbukkant, álságosnak tűnő neofita buzgalmak hamisan csengő tirádáit (a gyakran a tájékozatlanságból fakadó, vagy szándékosan teljesen félreértelmezett teológiai fogalmakat-gondolatokat, zagyvaságokat, amelyek mögött ráadásul leplezetlenül jelennek meg napi /párt/politikai szándékok). És szó nélkül hagynak olyan, magas beosztású politikustól származó “őszinte” vallomást, miszerint “aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér…” És egyre többen, egyre nagyobb értetlenséggel és ellenérzéssel észlelik a status quo azon (“sikeresnek” tűnő) törekvéseit, amikkel az „egyházakat” mintegy „megvásárolta” a szinte korlátlan állami (az adófizetők pénzéből merített) anyagi, illetve jogi „támogatásokkal”. Ebből a szemszögből nézve nem meglepő, hogy a 2022-es, a közelmúlt napokban nyilvánosságra hozott népszámlálás adatai szerint az előző, 2011-es cenzushoz képest a magyar állampolgárok vallási (egyházi?) kötődése radikálisan csökkent. Megjegyzendő, hogy a történelmi egyházak ezen adatokat a lehető legegyszerűbben és sajátosan, szinte pozitívumokat kiemelő módon kommentálták. S az sem meglepő, hogy következésképpen a hazai lakosság bizalma, szintén radikálisan csökken a vallási intézmények hitelességét illetően. Gyanúnk szerint a népszámlálási kritika főleg a látható egyházat érinti (teológiai szakszóval az ecclesia visibilis-t), miközben az eredetileg vallási érzelmeket is magukénak tudó emberek annak „hűtlensége” ellenére továbbra is hitben élő tagjai a láthatatlan egyháznak, a hit világában, esetünkben pl. a Krisztus-követők láthatatlan közösségének, azaz az ecclesia invisibilis-nek. Persze nem ez az ideális állapot. A hit világának intézményes keretet adni hivatott látható egyház elvben nem lenne szabad, hogy elszakadjon mindattól, aminek képviseletére hivatott: a hit világának reprezentációjáról ezen a világon. Mindez – kemény címadásában is - ott lapul lenti cikkünk szerzője állásfoglalásába. Aki bár alapvetően a hazai római katolikus egyház tüneteit vizsgálja, következtetései azonban minden bizonnyal a többi hazai vallásfelekezetre is érvényesek. - Szerkesztőség
Eladott küldetés?
Sokak számára ismerős lehet az Apostolok Cselekedeteiben olvasható, a sánta koldusmeggyógyításának története. Eszerint a bénán született ember a jeruzsálemi templom un. Ékes kapujánál kéregetett és amikor meglátta a templomba igyekvő apostolokat, Pétert és Jánost, tőlük is alamizsnát kért. „Péter azonban ezt mondta neki: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A Názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj! Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt és tudott járni.” (vö.: 3,1-10)
Ez a történet ihletője egy későbbi, III. Ince pápa és Assziszi Szent Ferenc beszélgetéséről szóló legendának. III. Incét úgy tartja számon az egyháztörténelem, mint a középkor leghatalmasabb egyházfőjét.
Így aztán érthető, hogy kellő büszkeséggel mutatja Szent Ferencnek Róma fényűző gazdagságát s utalva a fent idézett szentírási történetre, kijelenti: neki már nem kellene azt mondania az alamizsnára szorulóknak, hogy aranyom és ezüstöm nincs. - De azt is hiába mondanád a bénának - válaszolja Ferenc -, hogy kelj fel és járj!
A történet tanulsága egyértelmű. Ha az egyház saját anyagi gyarapodását tartja szem előtt, akkor elvesznek vagy legalább is veszélybe kerülnek azok a kegyelmi adományok, amelyek küldetésének és üzenetének erejét, végső soron hitelességét hivatottak biztosítani. S mivel éppen a szegények szentjeként ismert Ferenc hívja fel erre a figyelmet, ezért a történet az egyház gazdagságának és az elesettek szenvedésének kiáltó ellentétével is szembesít.
Az isteni igazságszolgáltatás mérlegének nyelve a szegényekkel való bánásmód
Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus nem a kiváltságosokkal és a gazdagokkal azonosította önmagát, hanem a szegényekkel. Sőt, ennek alapján fog megtörténni a végítélet. Az isteni igazságszolgáltatás mérlegén a szegényekkel való bánásmód súlyosan esik a latba, mert „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Máté evangéliuma, 25,31-46).
Ámde nemcsak a keresztény egyházak és felekezetek számára jelent megkerülhetetlen feladatot a szegények iránti tevékeny szolidaritás, hanem a mindenkori kormányzat számára is - különösképpen, ha az adott kormány magát keresztény meggyőződésűnek hirdeti. Mint ahogy hazánkban a hatalmon lévő politikai elit.
Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatára, mint a demokrácia-történet dokumentumára: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, ezek közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek...”.
A mindenkori kormányzat létalapja
Az ember teremtettségére, azaz a keresztény antropológiai előfeltevésre való hivatkozás alapozza meg a jogokat, amelyeknek a kormányzat tevékenysége révén kell érvényesülnie.
Hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a követelménynek a teljesítésén nyugszik a mindenkori kormányzat léte. Habár a szavazásban megnyilvánuló többségi akarat hozza létre a demokratikus országok kormányzatait, de a legitimitás kizárólag a kormányzat megfelelő működésében teljesedhet ki: abban ugyanis, hogy meg tud-e felelni a létrehívás okát szolgáltató követelményeknek. Azaz képes-e avagy akarja-e a jogokat a reábízottak számára biztosítani.
De vajon érvényesülhet-e a szabadsághoz, a boldogságra való törekvéshez, egyáltalán az élethez való jog ott, ahol növekszik a szegénység, sőt, a mélyszegénység is tagadhatatlanul jelen van?
A demokrácia alapértékei megszűnésének jelei
Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szegénység a demokrácia hullafoltja. Hiszen azokban a közösségekben, régiókban, perifériára szorult társadalmi rétegekben, ahol jele n van a növekvő szegénység, ott megszűnnek a demokrácia alapértékei. A generációkra kiható körülményeket figyelembe véve ilyen élethelyzetben nem is lehet az embert megillető jogok még lehetséges létezéséről sem beszélni. Valójában csak a napi megélhetésért folytatott kilátástalan küzdelem, az életben maradás diktatórikus állapota a jellemző.
A keresztény egyházak és vallási felekezetek számára még kevésbé tekinthető mellékfoglalkozásnak a szegényekkel való törődés, amelyet nem lehet a mindennapi pasztorációs tevékenység véletlenszerű járulékának tekinteni és amit alkalmi adakozásokkal, eseti jótékonykodással nem lehet elintézni. Kiváltképpen akkor kell elutasítanunk ezt a magatartást, amikor a tehetősek jogtalanul birtokolt javaiknak egy töredékét kínálják fel a rászorulóknak, mert ez csak saját lelkiismeretük időleges megnyugtatását szolgálja, a társadalmi igazságosságot aligha.
Sokszor ugyan szükséges az alkalmi segítség, de sokkal jelentősebb az egyház társadalmi tanítása, az igazságosság általános értelmű követelményeinek hirdetése, amely a társadalom egészére, a működés struktúrájának megváltoztatására irányul. Nem véletlen, hogy éppen a kezdeti kapitalizmus - a gazdagok és a nekik kiszolgáltatott szegények tragikus - korszakában jelent meg az első pápai enciklika (XIII. Leó, Rerum novarum, 1891), amely a tőke és a munka konfliktusában az igazságosságot kérte számon a munkaadókon és a politikai hatalom képviselőin. Ezt követően minden katolikus egyházfő kötelességének érezte az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó körlevelek megfogalmazását. A Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulóján II. János Pál pápa adta ki a Centesimus annus-t, amelyben ezt olvassuk:
„Mindenekelőtt szakítani kell azzal a szemlélettel, amely a szegényeket - embereket és nemzeteket - mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermelnek. A szegények jogot követelnek maguknak, hogy megkapják jussukat az anyagi javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése érdekében” (30. pont).
Kötelezettségszegés és lehetséges következményei
Mivel a mindenkori államhatalom a közjó őre, ezért rajta lehet és kell számon kérni a társadalmi igazságosság érvényesülését, illetve annak hiányát.
Sajnálatos, hogy helyi egyházunk nem teljesíti ezt a kötelezettségét, sőt, a magukat vallásos identitásúnak valló politikusokkal karöltve hallgatnak a pápai szociális enciklikák tanításairól. Ha mégis előveszik, az megmarad a tudományos konferenciák, hittantermi elmélkedések keretei között, de attól óvakodnak, hogy a közvélemény széles körei megismerhessék, nehogy sérülés érje az állam és az egyház közötti, anyagi javakra épülő együttműködést.
Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk, Tomás Halik, prágai katolikus teológusnak a Lutheránus Világszövetség 2023-ban, Krakkóban tartott nagygyűlésén elhangzott nagysikerű beszédének egy részletét:
„Ha az egyház hagyja, hogy korrumpálja valamely politikai rezsim, először a fiataljait veszíti el, aztán kritikusan gondolkodó és képzett tagjait; a múlt iránti nosztalgia, az egyház és állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat”.
x x x
Szerzőnkről
Dr. Giczy György Antal újságíró, katolikus teológus, volt politikus és országgyűlési képviselő. 1971-ben érettségizett a Budapesti Piarista Gimnáziumban. A budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián 1977-ben teológus diplomát, 1982-ben teológiai doktorátust szerzett. Emellett elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) keretében működő, kétéves, posztgraduális újságíró iskolát. 1977-ben az Új Ember című katolikus hetilap adminisztrátora lett, majd 1979-től egy évig annak gyakornoka volt. 1980-tól a lap munkatársaként dolgozott, 1984 és 1986 között rovatvezetőként, majd utána főmunkatársként. Írásai, esszéi, tanulmányai más egyházi lapokban is megjelentek (Vigília, Teológia stb.). 1991 és 1992 között a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöki tisztét töltötte be. Ugyanebben az időszakban tagja volt a Keresztény–Zsidó Társaság elnökségének is. 1993-ban a Magyar Penne Kiadói Kft. – a Pest Megyei Hírlap kiadóvállalatának – ügyvezető igazgatója lett, emellett 1996-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem médiatanszékén volt előadó. Kutatási területe a zsidó-keresztény teológiai párbeszéd. Politikai-közéleti pályafutását 1988-ban, a Márton Áron Társaság titkáraként kezdte. 1989-ben a Kereszténydemokrata Néppárt alapító tagja, ill. a párt Hazánkért c. lapjának felelős szerkesztője volt. Az 1990-es országgyűlési választáson pártja országos listájáról szerzett mandátumot. 1993-ban a párt programszerkesztési bizottságának elnöke lett, majd az 1994-es országgyűlési választás után, ahol újra mandátumot szerzett, a párt országos alelnökévé, majd 1995-ben annak elnökévé választották. Elnöksége idején esett szét két részre a párt, melynek csúcspontja az 1997-es pártszakadás volt, melynek során a párt országgyűlési frakciójának nagyobb része átment a Fideszhez, míg a Giczy-féle szárny tagjai független képviselőkként folytatták munkájukat. 1998-ban indult az országgyűlési választáson, de mandátumot sem ő, sem a KDNP nem szerzett. 2001-ben távozott a párt éléről. Párttagságát 2002-ben vesztette el, amikor bírósági úton újjáalakult a KDNP az 1997 előtti állapotok szerint. 2006-ban a Magyar Keresztényszociális Unió szakértője volt. (forrás: Wikipedia)