Nagy-nagy örömmel és a szerző iránti mély tisztelettel olvastam a Krasznahorkai Nobel-díja okán és ürügyén előállt és ítt, a Tükör által… oldalain megjelent két rendhagyó opust (Rálátás a világmindenségre és Hogy mitől lesz világhírű egy író?). A szerző, Hanusovszky Katalin a két írást, amely nem méltat és tesz hitet újra és sokadikként még egyszer, hanem amely két új és nagyon fontos körülményre - Krasznai világlátásának, emberábrázolásának újszerűségére, illetve a fordítás, a “világirodalomba” való bevezetés boldogan vállalt “nyomorúságára” - hívja fel a figyelmet. Ilyenkor a racionális agyam és a szövegalkotó lelkem egyaránt felhorgad, és nem elégszik meg az elismerő csettintéssel, de reakcióra késztet, kiegészítő megjegyzéseimmel.

Rálátás a világmindenségre

Jogos, innovatív és megalapozott a párhuzam Bolyai János úttörő tudományos munkássága és Krasznahorkai teljesen újszerű emberlátása és emberábrázolása között. Az egyik a tudományban, a másik az irodalomban hódította meg azt a csúcsot, amelyről Szentágothai János azt írta: „A magyar nép géniusza a tudomány területén legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet.” Egy hasonló kvalitású irodalomtudós ennek nyomán azt írhatná: “A magyar nyelvű, a magyar történelemből, rögvalóságból, fantáziából és keserűségből fakadó géniusz az irodalom területén legmagasabb fokon Krasznahorkai László életművében öltött testet”. Már ha egyáltalán vannak legek, abszolút legek akár a tudományban, akár az irodalomban. Mert alighanem a legek a befogadók elismerésében nyilvánulnak meg. Tehát sem Móricz Zsigmondot, sem Déry Tibort, de Esterházyt vagy Nádast sem kell direktben összemérnünk Krasznahorkaival, el kell fogadnunk büszkén és minden fanyalgás nélkül, hogy egy adott pillanatban, egy adott értékrendben és versenyző mezőnyben (ha Bolyaira is visszatekintünk: koordinátarendszerben) Krasznahorkai bizonyult a legméltóbbnak.

Ezután viszont azon kell eltöprengenem, hogy az újszerű, valóban innovatív és helyénvaló párhuzam ad-e okot valóban a Bolyai-életmű (és annak tudományos mibenléte, hasznossága) ilyen mélységű bemutatására - hiszen mégiscsak Krasznahorkairól ír. Igen, egyszakos, speciális matematika tagozatos gimnazistaként magam is eljutottam arra szintre, hogy megértsem a nem euklidészi geometria különböző változatainak világlátás-formáló forradalmiságát. Tizenhét év moszkvai lét nyomán azt is megértettem, hogy az orosz gondolkodásban miért csak (a Bolyaitól valóban függetlenül, de szűkebb gondolati terrénumon hasonló következtetésre jutó) Lobacsevszkij maradt az új geometria atyja. De téma-e ez a Krasznahorkai Nobel-díja kapcsán kifejtendő gondolatok szempontjából?

Az átlagolvasónak talán elég is párhuzamként annyit tudni mindebből, amennyit atyjához, Farkashoz írt leveléből Jánostól tudunk (leginkább Babits Mihály gyönyörű verse nyomán): “Semmiből egy uj, más világot teremtettem”.

Krasznahorkai, ha írt volna bárkihez is hasonló kvalitású és üzeneterejű levelet, azt írhatta volna (Hanusovszky Katalin angyal-hasonlatát megtartva): “Angyallá válván új szemeimmel úgy kell és tudom bemutatni az embert, amilyenné erényei és bűnei, fegyverei által a maga harcaiban vált, nem pedig úgy, ahogy és amilyennek teremtetett.”

Mondom én, a teológia iránt megbocsátó, annak létjogosultságát elfogadni hajlandó megrögződéses ateista.

Mert vannak pillanatok, amikor az isteni és a racionális örök versengését nem kell bíráskodással eldönteni. A Krasznahorkai megdicsőülésének pillanata és oka ilyen helyzet. Angyal, ördög, sátán, gyarló ember megfér ebben a nem euklideszi teremtett, vagy csak létrejött és leírt univerzumban.

Hogy mitől lesz világhírű egy író? – A műfordítók dicsérete

Igen, és persze, és többszörösen is: a balatonfüredi ház önmagában is csoda. Mert az ott folyó, az oda visszavezethető munka csodákat teremt. A szerző alapgondolatával, hogy tudniillik a fordítók, a nyelvi korlátokat áttörők áldozatos, többnyire hálátlanul és többnyire észrevétlenül elvégzett munkája nélkül nincs “világhírnév” egy kis nyelv bármennyire is zseniális alkotója számára, nincs miért vitatkozni.

Hanusovszky Katalin írása önmagában is értékes és hiánypótló a Krasznahorkai-mű világra való kibontóinak számbavétele és felsorolása révén.

Amit a lényeghez még hozzátennék: a nyelvi lelemények, hangulatok, állandósult szókapcsolatok, innovatív gondolatok sokasága és addig soha máshol meg nem jelentetett világlátás vagy emberábrázolás hogyan ültethető át egy másik, szerkezetében, eszközeiben, szintaxisában idiómáiban és még sok más eszközében “idegen” nyelvre?

A felsorolásban szereplő fordítók némelyikét valamelyest ismerem, kit személyesen, kit csupán a munkássága révén. Némelyiküket a barátomnak is mondhatom - elsősorban az oroszokat -, sőt, olyikkal találkoztam is a házban, ott Füreden, amikor oda szólította őket a munkájuk.

Ahogy én látom, a fordítót két dolog mozgatja. Vagy az, hogy meggyőződése: ha az alapmű általa jut el a megcélzott nyelvi közönséghez, az őt magát is megemeli, vagyis neki is hírnevet ad, vagy az, hogy a potenciális, megrendelő kiadó üzleti sikert lát a munkában, vagyis kéri a fordítást. A kettő leginkább nem kizárja, hanem erősíti egymást.

Szerzőnk a technikai oldalról, a háttérből, a biztosított lehetőségek oldaláról közelíti meg a fordítók és a fordítás munkáját. Emellett

rendkívül fontosnak tartom a fordítás nyelvi gyötrelmeinek bemutatását is. Igen, olykor elég, ha a fordító kiválóan ismeri a világviszonylatban lélekszámban kevesek által beszélt alapnyelvet (esetünkben a magyart), viszont anyanyelvi szinten tudja a befogadói nyelvet. Ilyenkor lényegében versenytárs nélkül marad, igazán nagy a fordítói szabadsága.

Mindamellett, hogy kalapot emelek maga a vállalás, a küldetés előtt, mindazonáltal úgy vélem, hogy akkor érdekes és izgalmas igazán a helyzet, amikor sokan versenyeznek a “kinek jó és alaposabb a fordítása” elv alapján.

Nem dicsekvés, tény: nekem könnyű. Hat-nyolc nyelven tudok eredetiben olvasni. A hétköznapokban persze ezt csak három-négy nyelven teszem. A finnhez például nincs közöm, így nem tudom megítélni, hogy Vikár Béla Kalevala-fordítása mennyire a csúcs. Szöllősi Klárával viszont már van vitám (ő a Mester és Margarita legendás és utánozhatatlannak tartott fordítója). Amikor - ebből szállóige lett - azt mondja, hogy másodlagos frissességű hal, akkor nekem ott van a fülemben, hogy “oszetrina vtoroj szvezsesztyi”. A kolbasza vtorogo szorta pontosan azt jelenti, hogy másodosztályú felvágott. Tehát a vtoroj szvezsesztyi itt nem másodlagos, hanem csupán másod volna, így: másodfrissességű hal.

Vagy vegyük James Joyce műveit. Pfisterer tanár úr, alias Szentkuthy Miklós zseniálisan lefordította a Ulyssest. Ha csak a két némber, Bronzavonz és Kéjarany megnevezésére gondolok, már lengetem a kalapom, miközben tudom, hogy más nyelvek esetében hasonló bravúr nem született. Viszont a Finnegans Wake tudtommal nincs amúgy istenigazából lefordítva a világ egyetlen más nyelvére sem (van persze kísérlet, részlet meg fordításnak látszó tárgy vagy 7-8 nyelven). Szentkuthy sem tudta befejezni. Pedig nagyon fontos lenne. Az egész emberi tudomány szempontjából. Van ugyanis benne egy jelenet, amikor ketten Triesztben (vigyázat, Joyce nagyon ismerte a magyar kultúrát, Leopold Bloom még Virágként született Szombathelyen) rendelnek valamit a pincértől. Nos ez a valami two quart, negyed pint (a monarchiában, és nem az angol mértékegységek szerint majdnem négy deci) sör, vagy two quark, aminek angolul semmi értelme, de a monarchiában két túró (talán körözött, túróalapú tatárbifsztek). Mivel a regényben sohasem derül ki, hogy miről is van szó valójában, egy nagy fantáziájú atomfizikus Joyce nyomán quarknak nevezte el az “isteni részecskét”, ami “vagy valami, vagy egészen más, és nem is tudjuk, hogy micsoda”.

A hétköznapok fordításai egészen más közegben mozognak

Az “Áll egy ifjú nyírfa a réten” teljes csőd. Gorkij Viharmadara tökéletes félreértés. (Mert most csak magyar példákat hozok.) És hogy a sportriporterek (akik a nyelv magyarításának legnagyobb bajnokai voltak alig száz évvel ezelőtt) hogyan nem találnak kifejezést olyanokra, mint a rekk, a frame, az inning és a hasonlók, az legyen az ő bajuk. De hogy a filmek címét magyarosítók nem tudnak meglenni a halálos, gyilkos és hasonlóan rikító szavak nélkül, az botrány. Elképzelem, hogy milyenek a gyilkos sorok. Meg a gyilkos elmék. De ne menjünk ilyen mélyre.

Az, hogy az amúgy nehezen fordítható, de lefordítható vintage szót egyes “fordítók” magyar szóként használják, az meg egyenesen botrány.

A fordítás csapdái, napi példa: malac, disznó, birka – avagy jelentéktelen ember?

Kis kitérő: hogy milyen bonyolult dolog a helyes fordítás, álljon itt egy hétköznapi példa napjainkból, amely persze meg sem közelíti a műfordítás ezer összetevőből álló nyelvi kihívásait. Ám mégis ad valami jelzést a nyelvi-fordítási problémákról, nem utolsó sorban - adott esetben - súlyos következményeiről.

Vlagyimir Putyin egyik minapi beszédében a podszvínok (a hosszú “í” itt csak a hangsúlyt jelzi, amúgy a helyes átírás rövid “i”) подсвинок kifejezést használta - természetesen többes számban - az európai vezetőkre.

Ezt a világsajtó rögtön a szó eredeti értelmében süldő(malacnak), növendék disznónak stb. fordította. Persze, a Dal-féle értelmező szótártól Ozsegovon, Sevcován és a többi szótárszerkesztőig a kifejezés direkt jelentése 4-8, illetve 4-10 hónapos disznónak van megadva. A magyarban a malac, aztán a süldő majd a hízó szavakat használjuk. Ezeket levágásra tenyésztik. A tenyésztésre szánt felnőtt hímdisznó, a kan, ha pedig levágás előtt a “kanszagot”, vadízt elkerülendő kiherélik, akkor a neve: ártány. A fiatal, de már ivarérett nősténydisznó az emse, a lefialt a göbe. Csakhogy a beszédét tekintve Putyinnak ehhez semmi köze.

A podszvinki kifejezést Medvegyev, a sokszor durván, már-már “őrült beszéd használatával” fogalmazó politikus használta, tudomásom szerint kétszer is, egyszer egyenesen a podszvinki szatani, vagyis a sátán mijei/kijei is? formában. Ebből sok mém is született orosz nyelvterületen.

Igen ám, de akkor kik azok a podszvinki? Mert ha emberre vonatkoztatjuk, akkor van egy másik - a disznóhoz csak nagyon közvetve kapcsolódó - jelentése a szónak.

A podszvinok (ember) ugyanis éretlen, önállótlan, saját döntésekre képtelen, a csordaszellemet elfogadó, akarattalan, tapasztalatlan személy.

Nyilvánvaló, hogy Putyin is, Medvegyev is ebben az értelemben használta a kifejezést az európai vezetőkre: Trump kicsiny birkái. Olyanok, akikre nem kell odafigyelni. Sokan vannak, de ártalmatlanok. Nem egyenrangú résztvevői a játszmának. Vagyis lesajnálta őket, jelezte, hogy kuss nekik, nem osztott nekik lapot, ők neki nem számítanak a játszmában. Vajon felvilágosítja az érintetteket valaki…?

Persze mind erről sem a guggolva szürcsölés, sem az AI-tatoskodás nem tájékoztat.

Az orosz nyelv kellő mélységű ismerete, ha lett volna, segíthetett volna.

Szegény európai vezetők, höröghetnek (röföghetnek), hogy őket most bizony lesüldőmalacozták.

Pedig sokkal gonoszabbat tettek velük: semmibe vették őket.

Hogy Krasznahorkai László fordítói nem süllyedtek ilyen mélységekbe, nos, ez az ő igazi érdemük, és így mindenképpen igaz, hogy

az ő tehetségük, műfordítói munkásságuk alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy immáron a második magyar irodalmi Nobel-díjnak örvendhetünk.

Itt van a Tükör által… idézett szerzőjének, Hanusovszky Katalinnak a második nagy-nagy igazsága.

Mitől lesz világhírű egy író? Természetesen az olvasottságától. Egy olyan nyelvi kapszulában alkotó író, mint Krasznahorkai László, csak úgy válhat olvasottá, hogy a világ nyelvein is olvashatóak a művei. Ahhoz, hogy valaki bele tudjon bújni egy író nyelvi, szellemi aurájába, egészen különleges adottságok: idegen nyelv ismerete, anyanyelvi kifejezőkészség kellenek. Elmében, térben, időben kell valami csodálatos konstellációnak létrejönnie egy ember adottságainak összességében. És szerencsés esetben kell egy olyan hely is, ahol a környezet, a körülmények harmonikus hátteret adnak ehhez a különleges szellemi tevékenységhez. Ahol mindez együtt jelen van. Balatonfüred a világ irodalmának térképén egy ilyen hely, a Magyar Fordítóház Alapítvány házával. Ez a Ház huszonhét éve otthona, műhelye a műfordítói munkának a magyar irodalom számára.

Hogy a világ felé a közlés lehetősége megjelenjen egy író életében, elsősorban egy kiadói érdeklődés kell, hiszen bármennyire nem gondolunk szívesen erre, a könyv is egy áru, még a zsenik könyvei is, amit el kell adni. Ha megvan ez a kiadói érdeklődés, akkor kezdődhet a mű fordítása és erre kinyílhat egy kapu, mint ebben a csodálatos házban is.

A műfordítás szerzetesi munka

És ezen a helyen vár a szerzetesi munkához a „szerzetesi cella”, a világon kívül létel csendje. És a műhely, ahol egymással is találkozhatnak ezek a különleges emberek, akik átadják a majdnem átadhatatlant, a nyelvek különös rezonanciájának összekapcsolásával, a szellem legmagasabb fokú örömét, amit kitalált magának az ember az olvasással.

A műfordító „non fit sed nascitur” az irodalom és a nyelv világába érkezve bárhonnan.

Most, hogy megélhettük ezt a különleges ünnepet, Krasznahorkai László magyar író Nobel díját, mi, akik a legszerencsésebbek között közös anyanyelvünkön olvashatjuk írásait, mondjunk köszönetet művei fordítóinak is, akik 2001 óta adják ajándékba a világnak gondolatait, szellemét. Akiknek a tehetsége, elkötelezett alkotó tevékenysége nélkül egyetlen magyar író sem törhetne ki (lélekszám szerinti kis)nyelvi korlátaink közül, s nem találhatna világ-ismertségre, majdan világ-elismertségre sem.

Álljon itt a hosszú sor, a balatonfüredi Fordítóházban alkotó műfordítók hosszú sora, a Rácz Péter költő, műfordító által életre hívott balatonfüredi Fordítóház dicsőségére is, amely most a legmagasabb irodalmi díj megszületéséhez adta a műfordítói alkotás lehetőségének meghatározó hátterét:

Spanyolul 2001-ben a spanyolok már felfedezték az akkor néhány éve megjelent, az elsők között írt Krasznahorkai könyveket. Az ellenállás melankóliája és a Sátántangó Adam Kovacsics és Szvetla Kjoszeva munkája nyomán itt született meg spanyolul.

Oroszul Jurij Guszev 2007

Angolul Rachel Mikos 2009, 2011, 2015, 2020, 2022

Németül Heike Flemming 2010, 2015, 2023

Horvátul Horvát fordító csoport 2011

Hollandul Alföldy Mari 2012, 2016, 2020, 2021, 2022, 2023, 2025

Oroszul Oxana Jakimenko 2013

Szerbül Marko Cudic 2013

Gallego nyelven Sergio de la Ossa 2014 és Gergely Veronika (Kis nép Spanyolországban, Galíciában 3-4 millióan beszélik ezt az újlatin nyelvet, a gallegot. Az ő érdeklődésük és figyelmük a gyémántpor KL Nobel-díján.)

Angolul Ottilie Mulzet 2015, 2019

Vietnami nyelven Giap Van Chung 2016

Horvátul Viktorija Santic 2017, 2019

Oroszul Inosztrannaja Literatur 2017

Finnül Minnamari Pitkaenen 2019

Észtül Siiri Kolka 2019

Oroszul Vjacseszlav Szereda 2019, 2021

Kínaiul Anna Yiren Kang 2020

Spanyolul Adan Kovacsics 2001, 2023

2025 október 9-én, a hír bejelentésekor egy pillanatra megállt az idő számunkra, sok magyar számára. Boldogság, öröm töltött el embereket mindenféle hovatartozáson kívül és felül. Hihetetlenül jó volt ezt átélni, még ha csak percekig tartott is. Krasznahorkai László, köszönjük. Fordítók, köszönjük.

Krasznahorkai László írásaira nem most csodálkoztam rá, amikor a szenzáció rohamra indult. A balatonfüredi Fordítóházban többen is fordították már évekkel ezelőtt. Egyik ottjártamkor, egy este leemeltem a polcról, nem a Sátántangót, nem is Az ellenállás melankóliáját, hanem az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó kötetet. Mert egy pillanatig elgondoltam, hogy a házam éppen ennek megfelelően helyezkedik el, vajon mit tudhat még KL erről a keleti bölcsességről. Hajnalig olvastam kényelmetlen székeken, földön ülve, mindenhogy…

Még egy személyes élmény az előttről, hogy még a jól, de mégsem eléggé tájékozott értelmiség is, hirtelen felindulásból akarta egyszerre utolérni saját magát, hiszen egy Nobel díj jelöltség volt a tét, egy olyan írónál, akiről sokan még csak nem is hallottak.

Egy szárnyatlan angyal, a gyűrött kalapjával

A Járási Hivatal Okmányirodájában üldögéltem a zsúfolásig tele várakozóban, az itt átélhető reménytelen időtlenség ködében. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy magas, hosszú ősz hajú férfi lépett be. Levette fejéről gyűrött kalapját és tétován megállt. Úristen, de hiszen ez itt maga Krasznahorkai László, az író, döbbentem rá és azonnal körülnéztem, hogy rajtam kívül van-e másoknak is a tekintetében egy, akár alsópolcos celebnek kijáró érdeklődés. De semmi. Közben KL az egyik nagy információs doboz felé indult … a pult mögül kipattanva akkor már ott állt a nő, aki azonnal látta, hogy itt neki tennivalója lesz ezzel a rossz gombokat nyomkodó tétova alakkal. Még mindig reménykedtem, hogy talán így közelről …vagy ránézve… vagy az arcába tekintve… mégis eljön a felismerés pillanata, de nem. Csak pattogtak a rendteremtő kérdések: mit tetszik keresni, milyen ügyben…stb. A nyugodt, magas idős férfi most már a megfelelő sorszámmal a kezében, elindult egy üres szék felé és leült, két székre tőlem. Az ember nem bámulhat valakit (senkit), pedig de. A világító aura úgy sugárzott körülötte, hogy szinte sütött, muszáj volt bámulni csendben. A telefonjukat nyomkodók az informatikai páncéljukkal körbevéve semmit nem éreztek ebből, pedig egy szárnyatlan angyal a gyűrött kalapjával és a kényszerű, hétköznapi ügyeivel ott volt velünk.

Maga tett tanúbizonyságot

Amikor megszületett a régen várt döntés a Díjról, rettegve kezdtem figyelni, hogy a világhír, a sznob és nem sznob őrült érdeklődés ketrecben tartott farkasai, hiénái, sakáljai, melyeknek ketrecajtói most kinyíltak, vajon szétszaggatják-e őt is, vagy reményeim szerint, ellen tud állni mind ennek. Vajon lesz-e belső erősítése, kellő bibliai védelme, mint Dánielnek az oroszlánok vermében.

Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. KL-t nem változtatta meg a dolgok ilyetén fordulata és hogy ez biztosan így van, ő maga tett tanúbizonyságot azon a decemberi napon, amikor elmondta beszédét a Nobel díj átadása előtt. Továbbra is rótta köreit a fenyőfából ácsolt tornyában és bárhol jelent meg, a paparazzik mindig csak ugyanazt az arcot tudták lefényképezni, amin a mindenséget megjárt ember nyugalma és fájdalmas tudása van jelen.

Miért ő lett a kiválasztott?

Sok beszéd tárgya volt a kortárs olvasói kultúrában, hogy miért éppen ő a kiválasztott, hiszen még a mélyen érdeklődők is nehezen álltak rá arra az útra, ami a könyveiben elénk tárult. Miért is ő, mikor ott vannak a világ közelmúltbéli és nem múló megosztottságát sebészkéssel feltáró nagyszerű írók, hogy csak a közvetlen közelünkben nézzünk körül, Ulickaja, Nádas, Esterházy ….és persze a Nobel díj alapelvei szerint, az egész világ hatalmas irodalmi tengerébe merített hálóban lévők, Ázsiától Dél-Amerikáig és Japántól Kínáig minden zugból.

A miérthez egy kicsit messzebbről kell elindulni. Ebben is magyarok szerepelnek, Bolyai Farkas és Bolyai János matematikusok, akik váratlanul egy teljesen más helyzetet tártak fel az addigi tudásunkhoz képest, az univerzumban való elhelyezkedésünk mikéntjében.

Kétely a lehetetlenben

Az egész világot korábban meghatározó euklideszi geometriának van egy axiómája, a XI., nevezetesen az, hogy egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül csupán egy párhuzamos vonható. Ez a két párhuzamos soha sehol sem találkozik, viszont ettől eltérő bármely másik egyenes, ami ezen a ponton áthalad, a végtelenben metszi az alapegyenest. Kétezer éven át próbálták matematikusok bizonyítani ezt a tételt, hiába. A két matematikai zseni Bolyai Farkas az apa és fia János is ezen az úton indult el. János volt az, aki először gondolt arra, hogy a bizonyosság forrása lehet esetleg az is, ha a tétel egyszerűen nem igaz. Ekkor valami ellentmondásnak kell jelentkeznie, valami képtelen eredménynek, ami közvetett bizonyítékul szolgálna. Nagy meglepetésére ilyet nem talált, a geometria épülete megállt a XI. tétel nélkül is. Más felől próbált közelíteni, vajon a tér a valóságban tényleg olyan-e, mint ahogy azt mi, a szűk földi méretek között látjuk, amilyennek az euklideszi geometria elénk állítja vagy más, attól eltérő. Olyan geometriai rendszert dolgozott tehát ki, amely érvényes, bármilyen természetű is a tér. Ez az abszolút geometria. Benne az addig kőbevésett, mint egyetlen, az euklideszi geometria is, csak az egyik különleges eset.

Visszatérve az axiómára, Bolyai felfedezése, hogy finom lehajlása van a térnek, a másodpercnek egy milliárdnyi részével jellemezhető kis hajlásszög, ami még ennél is tovább osztható és bár az egyenesek mind közelítenek az adott alap egyeneshez, az adott pontunkon keresztül nem egy, hanem végtelen számú egyenes húzható, ami nem metszi az adott egyenesünket egy definiálható távolságon belül.

Embermivoltunk - nem a megszokott szemszögből

Most, ebben a században, egy íróban, Krasznahorkai Lászlóban született meg az az ember, aki az emberi létezés eme hasonló axiómáját felismerte, kilépett az euklideszi térből és ezt az irodalom eszközeivel közvetíteni tudta felénk. Ezért övé a Díj.

A Bolyai Appendix megjelenésekor senki sem tudta elképzelni, hogy más tér is lehetséges, mint amilyennek Euklidész elgondolta. Hogy a fénysugár, ami akadálytalanul tud haladni a térben, bizonyos körülmények között nem egyenes vonalat ír le, hanem elhajlik az irányától. Ez az elhajlás olyan kicsi, hogy sokáig erre nem voltak mérőeszközök, csak sejtették sokan, hogy ez így van. Mai tudásunk és ismereteink már igazolták a feltevést.

Krasznahorkai László életműve az ő világirodalmi Appendixe, amiben ráláthatunk a világmindenségre ezzel a tudással, ahol a jó, az alapegyenes és a rossz, az adott ponton állított bármely egyenes valami végtelen kicsiny mértékben közelít egymáshoz, a végtelen számú, az adott pontunkon áthúzott egyenesek révén mindig.

Ez a felismerés egyben a remény, hogy a jó és a rossz soha nem metszik egymást emberi dimenzióink szerint, de a reménytelenség is, hogy végül is közelítenek egymáshoz.

Már közhely, de a mindenkori közhely igazsága, hogy jó volt látni Krasznahorkai Lászlót, az embert, az írót, ahogy ott állt nyugodt méltóságában, ebből a hazából, hogy valamiért szerethessük továbbra is a helyet, ahová születtünk.

Subscribe now

Nem voltam biztos magamban, hogy tényleg elmegyek. Aztán mégis. Nagyon rossz nap ásított mögöttem. A Három Hollóba a metrótól a Váci utcán keresztül. TIZENÖT év telt el, hogy én a Váci utcában, kamaszkorom színpadán jártam, mentem… Mint egy részeg úgy kóvályogtam, bámultam, szédelegtem egyik oldalról a másikra. Itt mi is volt? A fodrászat, ahova Gergőt vittem. Férfi fodrászat, de a helyes sráctól megkérdeztem, engem elvállal-e. Akkor mindenki csárlit hordott - persze - mondta mosolyogva, bomba jó lett. Közben illatok, mint egy parfüm üzletben, pedig csak a nőkből jönnek a felhők vagy a fiúkból? Időutazás mondtam magamnak. Tulajdonképpen valamikor régen meghaltam és most feltámadtam, itt vagyok és elmegyek a Csók Galéria mellett, aminek most terasza van és közben étterem lett. Meleg van, kint ülnek a turisták. A kis kapusikátorra azért ráismertem, ahol egy csodás olasz táskát vettem… mikoris?

A Drei Raben, este hétkor

A Drei Raben-ben már elég sokan voltak, pont hétkor. Erre szólt az invitálás a facén. Most akkor mi van, hol lesz a buli? Ez itt egyelőre egy kávéház, tele mindenféle veretes bölcsésszel, költővel, irodalom-megszállottal. Olyan fejek, amiket csak itt látsz így összesöpörve. Az ott meg ZP, mellette FA, ő majd szerepelni is fog. De ez a nő itt előttem akármi legyek, csak valami szerkesztő lehet. Sokan ölelgetik, kicsit tanáros, de a ruhája a hovatartozás esete.

Ülök, nézek, emlékezem…

Ahova leültem, az egy cetlivel foglalt asztalt jelez, de senki nincs, aki foglalná. Ülök és nézek. Voltaképpen nekem ide, ezek közé az emberek közé kellene tartoznom. A nagy dilemmák idején szakadékba ugrás volt a műszakira felvételizés, amikor én ehhez az egyhez, az irodalomhoz értettem, akartam érteni, ez jött belőlem akaratlanul. Aztán mégis az ijedtség győzött, KL tanár úr négyszemközti bíztatása, hogy írónak kéne lennem, halálra rémített. Egy dolgozati novellámban látta bennem ezt és akkor, tizenötévesen engem megrémített, hogy tudnék én megfelelni ennek a vágyott csodának.

Betettem ezt a dolgot az életpoggyászomba, azzal a meggyőződéssel, hogy igen, tudom, én író vagyok, csak most egy kicsit építészetet tanulok. Az íróság nem vész el, az mindig megvan itt belül, aztán majd egyszer kijön. Akkor amikor itt lesz az ideje. Csakhogy elkezdődött a sodrás, amit valamiért életnek nevezünk, pedig egy iszonyatos áramlással sodródunk a végünk irányába, miközben azt képzeljük, hogy tempózva úszunk az árral, tehát szabad akaratunkkal irányban haladunk. Azt már tudni lehet, a valóságban egy másik életre vár a kibontakozás.

Teisittvagy…? Dejó!

Ez így mind lepergett a fejemben, mialatt ott ültem és egyszer csak a magasból megszólalt Dés harsonája, mint a végítélet vagy a belépő a mennyországba vagy a már belépettek köszöntése, akik között ott van EP is, aki most lenne 75, Istenem milyen fiatal még….

De már WD a kávés, a háromhollós, adys, germanisztikus irodalomfőnök is megjelent, két méter magasan, hatalmas teuton termetével. Mégis lesz itt valami.

A kávéház vagy mi, ilyen „nem van” ebben a turistacsapda városrészben, meg egyáltalán sehol, csak volt valamikor Ady, Krúdy meg Kosztolányi meg… de ez itt mégis zsibong ,felcsapó hangok, nevetgélés, teisittvagyjajdejó ölelések közepette. Semmi más zaj csak ez. Üdítő. A látvány változatlan, szüfrazsettek és félrecsapott hajú alanyi költőnek csírázók, meg veretes boglyahajak. Csak különbözni, különbözni, különbözni. Valaki És-t forgat a kezében, valaha olvastuk/stam. Valaha. Az igen rég volt.

Jönnek VE, PNL. Mindenki megöregedett, vagy csak mintha?

Pince, ahol kitágul a tér

Végre le lehet menni a pinyőbe. Ez de jó. Semmi flanc csak székek valami buherált színpad, csak ami kell. És innentől már ott vagyok a mélyvízben. Minden szó érint ott abban a belső magban, ahol az igazi érdeklődés lakik. Micsoda világ mennyire közülük való vagyok. WD a moderátor. Ezek itt mind szabad emberek, szabad szellemek. EP felbukkan úgy, ahogy ők a személyes találkozásaikon a közös sors és pálya mezőn látták. NG, aki könyvet is írt EP-ről, mondja a legjobb hasonlatot: Grosics* a pályán egy helyzetben tudott egy visszalépést, amivel másképp nyitotta meg a teret, mint ahogy az addig volt. És ezzel a téri átrendezéssel a perc tört része alatt megteremtette csapatának a gól lehetőségét, sőt bekövetkeztét. Na ezt tudta az írásban EP.

FA azt mondja, hogy voltaképpen benne vagyunk(írók) a zsákban vagy utánozzuk EP-t vagy útáljuk szívből.

Meg EP melegsége, ami nem gördül át cinizmusba és lelágyítja a gőg jégcsapjait, meg a megformált karakter, a (testi) forma, szó szerint, a beállított séró…

Öten beszélgetnek

De milyen érdekes, hogy az intelligencia miként ábrázol és megmutat valamit, míg a kívülállásból szemlézők, nicsak..., magukról beszélnek. Ők és EP. Nem. Az értelem alázattal van a tehetség, a zseni megnyilvánulása előtt. Legyen ő bárki, bármilyen magasan saját erőből, de fejet hajt. Tehát EP és valahol ő, aki találkozhatott az igazival, az igazi kevesek egyikével.

Van egy szál, ami az irodalomban mindig felbukkan: … igen, de meddig terjed a hatósugár, hol veszíti erejét a ma még lobogó tűz, mitől hűl ki a ma még annyira jól értett szó, a szó mágiája meddig érvényes?

Lehet-e neki is, EP-nek, legyőzni az időt a szellem időtlen nyilatkozataival?

Amikor megjelent a Termelési, kirohantam volna az utcára, hogy mindenkinek a kezébe nyomjam ezt a végre megszületett valamit, ami belőlem is szól és szólnia kell mindenkinek, mert minden más egy letűnt kor sablonja, de ez, EZ itt, ez a VAN és tessék habzsolni ezt a rögzítését a jelennek, a szabadságnak, ami végre a miénk a szavak által.

Elmegy az utolsó hév

Indulnom kell. A Váci utca késő este, már kurva nénik is kóvályognak, meg az egész világ itt van Ázsiától Grönlandig, bennszülött csak én talán. Megyek a metróhoz lehet, hogy félni nem kell, de fura alakok bújtak elő.

2025.04.14.

WD - Wilhelm Droste, NG - Németh Gábor, ZP - Závada Pál, FA - Forgách András, VE - Vojnich Erzsébet, PNL - Parti Nagy Lajos

* Grosics hangzott el, pedig az Hidegkuti volt… tudtuk meg a „Vanni van”-ból……