Nagyon fontos témával foglalkozik a Tükör által... a reformációval kapcsolatos írásában.  A reformáció olyan mély hatást gyakorolt az európai gondolkodásra, amelynek következményei rendkívül szerteágazóak és végül is az egész emberiség történetére kihatottak és kihatnak mai napig is. Méltatlanul keveset foglalkozunk vele, pedig ha jobban ismernénk, talán mai történéseinket is árnyaltabban tudnánk elemezni. A témafelvetés engem is tovább gondolásra serkentett.

Szerintem a reformáció, miközben megpróbálta helyreállítani a hit, a hivő ember és az Isten, tulajdonképpen az istentudat közötti viszonyt, lehetővé tette, hogy az ember ajándéknak, gazdagságnak és ne fenyegetésnek, korlátnak, rettegésnek érje és élje meg a hitet, korlátba is ütközött.

Már a létrejöttekor érezte, sőt tudta, hogy nem tud egyetemessé, minden, Istennel valamilyen viszonyban álló ember egyetlen üdvözítő útmutatójává válni, ezért kereteket keresett és talált magának.

Elméletileg ilyen volt a nyelv, a bibliafordítás. De azt is láttuk, hogy még a német nyelvterületen is csak egyes vidékeken (egységekben) érvényesült a reformáció törekvése.

A másik, konkrétabb keret így a világi földrajzi egység lett. Ezek - nagyon is világi folyamatok révén - hercegségek, fejedelemségek, államok, akár városok. Ezek a harminc éves vallásháború, és az ezt irányító világi törekvések, végül a leginkább világi vesztfáliai békerendszer révén "nemzetállamokká" alakultak (ezt hangsúlyozottan az egy megformált és cselekvőképes világi hatalom által irányított, konkrét határok között működő modern államként kell felfogni, nem azonos nyelvű, tudatú és vallású emberek közösségeként), és a reformáció is nemzeti (nemzetállami) keretek közé szorult. Cuius regio eius religio – azaz: akié a föld, azé a vallás. Íme egy kis lexikális emlékeztető: A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, határaikon túl élő hittestvéreiket sem védhetik meg, felekezeti indokból nem lehet háborút indítani. Felekezeti kisebbségek csak a birodalmi városokban élhettek. Így a béke a felekezetek területi elkülönülésének folyamatát, a tartományok felekezeti zártságát erősítette. A béke előírásai szerint: ha egy főpap áttért protestáns hitre, akkor ezzel hivatalát, birtokait és rangját is elveszítette. (Ennek a kitételnek a latin megnevezése: reservatum ecclesiasticum.) A Luther Márton által még elfogadott, az egyházi birtokok magántulajdonba vételét jelentő szekularizáció lehetősége az augsburgi vallásbékével megszűnt, ami a főnemesség körében kissé lelassította a protestantizmus terjedését. A vallásbéke csak a katolikus és evangélikus felekezetekre vonatkozott, más irányzatok követői, például a reformátusok nem élveztek hasonló sérthetetlenséget.

Megteremtődött a kereszténység egyetemes jellegét kikezdő nemzeti összetevő.

A római katolikus egyház ezt addig úgy kezelte, hogy a valamely területet birtokló világi urat kvázi lelki hűbéresének tartotta, és mint jó katolikust, a hit védelmezőjét fel is ruházta bizonyos egyházi jogosultságokkal (székesegyházak, kolostorok létesítése, főpapok kiválasztása stb.). Nem hangsúlyozta, de kényszerűen tudomásul vette a világi hatalmak által létrehozott határokat.

Úgy látom, hogy az egységes keresztényi/keresztyéni parancsolatok (hitbéli elvárások és individuálisan, meggyőződésből fogant egyben az egyház által megszabott kötelezettségek) azóta - a történeti tudat jobbára nemzeti vonatkozású ápolása mellett - nemigen érvényesülnek konfliktushelyzetekben.

Bármennyire is büszkék vagyunk arra, amit a magyar protestáns, legközismertebben a református egyház a nemzeti öntudat, a magyar nyelv és a magyar politikai függetlenség érdekében egykor tettek, lényegében nem feloldható, hogy félő: ezt valamely keresztény gondolat ellenében és kárára tették. Nevezetesen: a nemzeti tudat és értékrendszer bizonyos mértékben felülírta az univerzális keresztaén értékrendszert. Ugyanakkor az is igaz, hogy a népiség, a felvilágosítás, a plebejus sorsvállalás ennek az egyháznak kétségtelenül elidegeníthetetlen érdeme.

Végül a katolicizmus (a római katolikus egyház), de valamelyest a reformáció is fellélegezve vehette tudomásul, hogy egy bizonyos Hugo Grotius (1583-1645) működővé alakította az addig bizonytalan nemzetközi jogot, így a keresztyénség ledobta magáról az egyetemesség kontra nemzeti keretek terhét, és a világi hatalmakra bízta ezt az erkölcsi dilemmát. Tette ezt szerintem egyszerűen azért, mert így könnyebb volt a gyakorlatban működnie, szót értenie a Krisztus tanait követő hívő emberekkel, közel maradnia a közösségekhez.

Hogy közben hatalmas európai, majd világháborúk robbantak ki, amiket nekik is át kellett élniük, egyben értelmezniük is kellett a történéseket meg a következményeket is, ez megint egy másik, nem kevésbé fontos kérdés.

Vajon – vetődik fel a kérdés – tudtak-e, tudnak-e élni azzal a reformáció által kiérlelt egyik legfontosabb felismeréssel, miszerint az egyháznak folyamatosan meg kell tudni újítania önmagát. Már nem abban, ami a reábízott biblikus üzenet örökérvényűnek felfogott jelentőségét illeti, hanem abban, hogy figyeljék, felfogják az idők szavát és hitelesen közvetítsék az önmagukra értelmezett küldetést jelen – sok bajjal küzdő - világunkban.

Úgy tűnik, e téren maguk az egyházak is, ha nem akarnak történelmi zárvánnyá válni, komoly – egyebek mellett például önértelmezési –nehézségekkel kell hogy szembenézzenek.

x x x

A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.     

Subscribe now

Share

Mi a Halloween?

A Halloween egy népszerű ünnep, melyet október 31-én ünnepelnek, főleg az angolszász országokban, de az elmúlt évtizedek során sok más országban is egyre népszerűbbé vált. A Halloween neve az "All Hallows' Eve" rövidítése, ami az "Mindenszentek estéjét" jelenti.

A kelták hite szerint október 31-én este a holtak szellemei visszatérnek, és mivel beköltözhetnek az élőkbe, az élők félelmükben különféle álcázó maskarákat öltöttek, mert ezzel akarták becsapni és összezavarni a holtak szellemeit. Amerikában az 1900-as évek elejétől vált egyre népszerűbbé, majd a legkedveltebbé halloween ünnepe, az ünnepi fesztiválokon szörnyek, boszorkányok, földönkívüliek, kalózok, rajzfilmek és mesék szereplői, állatok és hírességek maszkjait viselő jelmezesek jelennek meg.

Amikor a kereszténység elterjedt Európában, sok pogány ünnepet és hagyományt asszimiláltak, beolvasztották a keresztény hagyományokba. Bizonyos értelmezések szerint a Halloween-nel is ez történt: a keresztény egyház bevezette az Mindenszentek ünnepét és Halottak napját november 1-jén és 2-án, amelyeknek előestéje a Halloween.

Néhány jellegzetes Halloween hagyomány:

•    Jelmezben járás. Az emberek és különösen a gyerekek különféle jelmezekbe öltöznek, gyakran ijesztők, mint például boszorkányok, szellemek, vámpírok stb.

•    Csokit vagy csínyt (angolul: trick-or-treat). A gyerekek házról házra járnak, és édességet kérnek, különben "csínyt" követnek el.

•    Tökfaragás. A tököt kivájják, arcot faragnak bele, és gyertyát helyeznek belé, hogy mintegy az ártó szellemmek riasztójaként világítson az éjszakában.

•    Dekoráció. Sokan díszítik otthonaikat Halloween témájú dekorációkkal, mint például pókhálók, boszorkányok, szellemek stb.

Miközben a Halloween sok helyen elsősorban szórakoztató és kulturális eseményként jelenik meg, néhányan vallási vagy szellemi jelentőséget is tulajdonítanak neki. Ezeknek a keresztyén hitvilághoz vajmi közük van. Pontosabban: semmi.

Mindenszentek ünnepe: november 1.

A római katolikus tanítás szerint a „megdicsőült egyház ünnepe”. Nem tévesztendő össze a „szenvedő egyház ünnepével”, amely november 2., a halottak napja (lásd lejjebb).

A katolikus tanítás szerint az élő és meghalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek. Ennek alapján beszélünk küzdő egyházról (ecclesia militans), amely a földön élő lelkek közössége, szenvedő egyházról (ecclesia patiens), amely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és a diadalmas egyházról (ecclesia triumphans), amely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.

Mindenszentek napján a katolikusok mindazon megdicsőült lelkeket ünnepelik, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt (vö. Jelenések könyve 7,9-10) a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba. (Forrás: lexikon.katolikus.hu)

Halottak napja: november 2.

A római katolikus egyház tanítása szerint a földön küzdő egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. A halottakról való gondoskodás a vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség. A halottak ünnepe az ókori Rómában a feralia volt.

Az egyházban Szt. Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes meghaltról is megemlékezzenek. 998-ban kezdték az ünnepet, amely a XI. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Róma a XIV. században fogadta be. XV. Benedek pápa (uralkodott 1914-1922) 1915-ben engedélyezte, hogy a halottak napján minden pap 3 misét mondhat; egyet egy konkrét elhunytért, egyet általában a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a pápa szándékára. A bizánci (keleti ortodox) szertartásban ezen ünnep megfelelője a lelkek szombatja. A szerzetesrendek külön napon emlékeznek meg saját halottaikról.(Forrás: lexikon.katolikus.hu)

Milyen más keresztyén ünnepek vannak még az elhunytak tiszteletére, emlékére?

A keresztény vallásban számos ünnep létezik, amelyek a halál és az elhunytak tiszteletére emlékeztetnek. Ezek közül a legfontosabbak:

1. Nagypéntek. Nagypénteken a keresztények Jézus Krisztus kereszthalálát emlékezik meg. Ez az ünnep a keresztény hit szerint az emberiség bűneinek megváltására emlékeztető nap. Egyben az elhunytakért való imádkozás és az áldozatvállalás, -felajánlás is fontos szerepet játszik.

2. Gyászoló anyák napja. Ezt az ünnepet néhány keresztény egyházban, például az ortodox egyházban tartják meg. Ez az ünnep azon gyászoló anyákra emlékeztet, akik elvesztették gyermekeiket.

3. Halottak vasárnapja. Ezt az ünnepet néhány keresztény felekezet november utolsó vasárnapján tartja. Az elhunytakért való imádkozás és az emlékezés központi szerepet játszik ezen a napon.

4. Adventi gyertyagyújtás. Az adventi időszakban, azaz karácsony előtt négy vasárnapon keresztül, a hívők gyertyákat gyújtanak az emlékezés és a remény jelképeként. Ezen a négy vasárnapon többek között az elhunyt szeretteinkre is emlékezhetünk.

Miért nem ünnep a Mindenszentek napja és a Halottak napja a protestáns egyházakban?

A protestáns egyházak különbözőségei a katolikus egyháztól a reformáció idején (XVI. század) keletkeztek, amikor egyes keresztények - köztük jelentős teológusok, mint Luther Márton, Kálvin János - kritizálták a római katolikus egyház egyes tanításait és gyakorlatait.

1. A reformáció hatása. A protestantizmus kialakulásakor az egyházi reformátorok, mint például Luther Márton és Kálvin János, kritikát fogalmaztak meg a katolikus egyház egyes hagyományaival és gyakorlataival szemben. Ezen reformátorok célja az volt, hogy a vallásos hitvilágot és a vallásgyakorlatot visszavezessék a Bibliához. Ezen kritikák közepette a protestáns mozgalmak új egyházi struktúrákat és tanokat alakítottak ki. Ezek közül sok hatással volt arra, hogy milyen ünnepeket és hagyományokat tartanak fenn. Mivel a Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja nincs közvetlenül a Szentírásban megemlítve, ezért ezek az ünnepek nem kapnak helyet a protestáns egyházakban, mint ahogy viszont a Biblia alapján meghatározott ünnepek a karácsony és a húsvét igen.

2. Teológiai különbségek. A protestáns egyházakban a tanítás és a teológiai megközelítés más, mint a katolikus egyházban. A protestánsok a hitbeli egyéni kapcsolatra helyezik a hangsúlyt Isten és az elhunyt hívők között, és úgy vélik, hogy az elhunytak közvetlenül Isten jelenlétében vannak. Ezért a protestánsok inkább az imádkozást és az emlékezést helyezik előtérbe az elhunytakért, semmint hogy a szentekhez fordulnának a halottakért elmondott imáik közvetítésért.

3. A tisztítótűz tanításának elutasítása. A katolikus egyház tanítja a tisztítótűz létezését, ami egy átmeneti állapot az elhunytak számára, ahol megtisztulnak a bűneiktől, mielőtt a mennyországba jutnának. A mindenszentek ezen tanítás körül forog, amikor is az elhunytakért imádkoznak, különösen azokért, akik a tisztítótűzben vannak. A protestantizmus elveti a tisztítótűz tanítását, így számukra ez az ünnep nem releváns.

4. A szentek kultuszának elutasítása. Bár a protestantizmus is elismeri a szentéletű emberek példamutató életének jelentőségét, nem gyakorol különleges tiszteletet irányukban és ellentétben a katolikus tanítással, semmilyen közbenjáró szerepet nem tulajdonít nekik az ember és teremtője, az Isten között, mivel az szigorúan csak Krisztusra vonatkoztatható. Így a mindenszentek ünnepe sem része hitgyakorlatuknak.

Ez nem azt jelenti, hogy a protestáns egyházakban nincs emlékezés az elhunytakra vagy az egyház nagy alakjaira; sok protestáns egyház megemlékezik az elhunytakról és a keresztény hagyomány nagy alakjairól, de ennek tartalmi vonatkozása és gyakorlati módja eltér a katolikus hagyományoktól.

Milyen más ünnepek vannak a protestáns egyházakban az elhunytak emlékezésére?

A protestáns egyházakban vannak olyan ünnepek és alkalmak, amelyek lehetőséget adnak az elhunytak emlékezésére és tiszteletére. A megemlékezések lényege: hálaadás Istennek, a az egykor velünk élt szeretteink által közölt ajándékokért, jótéteményért.

1. Gyászszertartások, emlékezési, hálaadó istentiszteletek. A protestáns egyházakban általában gyászszertartásokat, templomi istentiszteletet tartanak, melyek az elhunytakról emlékeznek meg és imádkoznak értük. Ezek a szertartások lehetőségei adnak a gyászolóknak az elhunytakért való imádkozásra, az emlékezésre és a vigasztalódásra.

2. Gyertyagyújtás az adventi koszorún. Az adventi vasárnap, azaz karácsony előtt négy vasárnapon keresztül a protestáns egyházaknál gyakran gyertyákat gyújtanak az adventi koszorún. Ezen a négy vasárnapon az elhunyt szeretteikre is emlékezhetnek, és a gyertyagyújtás során imádkozhatnak értük vagy kifejezhetik tiszteletüket.

3. Húsvét utáni vasárnap. Néhány protestáns egyházban a húsvét utáni vasárnapot is megünneplik a halottak emlékére. Ez a nap lehetőséget ad a hívőknek arra, hogy az elhunytakért imádkozzunk és emlékezzenek rájuk.

Share

Subscribe now

Ad fontes! Vissza a forráshoz! Ez volt a reformáció központi célja. A keresztyénség – miként azt a korabeli teológusok értelmezték - a XVI. századra erősen eltorzult. Ez a deformáció a tanúságtételük szerint a kultuszban, a keresztyéni élet mindennapos dolgaiban és magában a tanításban is megmutatkozott. Egész konkrétan a bűnbocsátó cédulák egyház általi árusítása (gyakorlatilag: a pénzért megvehető megváltás) volt az „utolsó csepp a pohárban”: az egyház tanítása eltávolodott attól, amit evangéliuminak és krisztusinak neveznek – vonták le a következtetést. Értelemszerűen: megérett a helyzet a változtatásra, a változásra.  Ennek a történelmi fordulatnak lett kiváltó és egyben szimbolikus alakja Luther Márton, aki 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte azon 95 tételét, ami az akkori egyház kritikájaként olyan szellemi-lelki földindulást gerjesztett, ami alapvetően befolyásolta – a vele szinte egy időben Genfben működő Kálvin János reformátor munkásságával kiegészülve – előbb kontinensünk, majd szinte az egész világ történelmét.

A változás lényege

A reformáció egy mélyen meghatározó történelmi és vallási mozgalom volt, amelynek hatása, teológiai, egyházi és társadalmi jelentősége mind a mai napig érezhető.

Teológiai jelentősége

Az öt „sola”

Sola scriptura ("csak az írás"). A német Luther Márton, a francia-svájci Kálvin János és a reformátorok hangoztatták, hogy a Biblia az egyetlen megbízható és hiteles forrása a keresztény hitnek s nem a pápai hatalommal együtt járó kinyilatkoztatás, valamint az egyházi hagyomány.

Sola fide ("csak a hit által"). Azt állították, hogy az emberek kizárólag hit által igazulnak meg (azaz nyerik el üdvösségüket, ami nem más, mint az az állapotot, amire Isten megteremtette az embert: a vele való örökké tartó boldogságot), nem pedig cselekedeteik által.

Sola gratia ("csak a kegyelem által"). Az emberek üdvösségre jutása Isten kegyelme által történik, nem emberi érdemek alapján.

Sola Christus („egyedül Krisztus”). Ez az elv Isten és az ember közötti közbenjárással van összefüggésben, és azt vallja, hogy egyedül Jézus Krisztus a közbenjáró, senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás; a pap sem lehet közbenjáró, a pápa személye sem emelkedik ki a többiek közül; az egyház feje maga Jézus Krisztus, akinek nincs szüksége földi helytartóra. Isten előtt nincs más közbenjáró Jézus Krisztuson kívül.

Soli Deo gloria („egyedül Istené a dicsőség”). Kizárólag az ő akarata és tette által ment végbe a megváltás, abban nem volt emberi érdem. Isten munkája volt a golgotai kereszten bemutatott áldozat és bekövetkezett megváltás. Isten munkája az is, hogy ha az ember ebben hisz. Ezt a hitet is a Szentlélek adja. Mindent Isten tett az emberért, ezért minden dicsőség egyedül Istennek jár.

Néhány fontosabb változás az alap tanításokban

Az úrvacsoratanban

A római katolikus egyház tanítása szerint a mise során a pap az ostyát Krisztus valóságos testévé, a bort pedig Krisztus valóságos vérévé változtatja át. Ezt a tanítást "transzubsztanciáció"-nak nevezik.

Eszerint a mise során, amikor a pap az eucharisztia szavait mondja (az utolsó vacsora során Krisztus által elmondott szavakat: „Ez az én testem…”, „Ez az én vérem…”), a kenyér és bor anyaga (vagyis "szubsztanciája") megváltozik, és Krisztus valóságos testévé és vérévé válik. Ugyanakkor a kenyér és bor külseje (azaz "akcidensei", tehát íze, színe, szaga stb.) nem változik meg, továbbra is kenyérnek és bornak látszik és annak is ízleljük.

Ez a katolikus eucharisztikus teológia központi eleme, és mélyen gyökerezik az egyház hagyományában és Szentírási alapjaiban. Az eucharisztia szent titkának tartják, és azt tanítják, hogy az ebben a sakramentumban jelen lévő Krisztus a katolikusok számára a lelki táplálék forrása és csúcspontja.

A szent jegyekből azonban csak maga a pap részesülhet, a hívők „csak” a Krisztus testévé változtatott ostyát vehetik magukhoz („egy szín alatti áldozás”).

Ezzel ellentétben: a protestáns - református - istentiszteleti gyakorlatban (liturgiában) – bár e téren többféle értelmezés van, de lényegében Krisztus utolsó vacsorán adott útmutatása alapján – a megtört kenyérrel és a pohár borral („két szín alatti úrvacsora”) az ő testi megtöretésére és megváltó áldozatára emlékeznek (“vegyétek és egyétek”, “vegyétek és igyátok az én emlékezetemre”).

A szentségekről szóló tanításban

Míg a római katolikus tanítás szerint a papok hét szentség kiszolgálására jogosultak, a protestáns teológia két, bibliai alapokra, Krisztus szavaira visszaeredeztetett szentséget ismer el: a „két szín alatti úrvacsora kiszolgálását”, valamint a keresztséget.

Egyházszervezeti vonatkozások

A római katolikus egyház mindmáig központilag építkező egyházi, sui generis intézmény. Spirituális képződmény, Krisztus helytartójaként (Pontifex Maximus) értelmezett egyházfővel (a Péter apostol utódának tekintett mindenkori római püspökkel, a pápával). És evilági hatalom, a Szentszék szerepében állami entitásként, élén az államfőként is funkcionáló koronás fővel, a pápával, tulajdonképpen monarchiaként működő evilági állam.

A reformáció ezt a képletet radikálisan akként változtatta meg, hogy az egyházat alulról építkező egyházközségek létrehozásával, rendkívül kiterjedt önkormányzatisággal ruházta fel, a papok, immár lelkipásztorok cölibátusát megszüntette, az egyházközségek önálló döntéshozási lehetőségeit maximálisan kiterjesztette (lásd: a szubszidiaritás elvét), ezzel megalapozta a közösségek ún. demokratizálódásának kifejlődését, kimondta az egyetemes papság elvét, a lelkészeket nem az egyház intézménye (pl. a püspökök) nevezik ki szolgálati helyükre, hanem az egyházközségek hívják meg a szolgálatra és választják meg közösségük lelki vezetőjének.

Egyházi jelentősége

Egyházi struktúra. A reformáció során sok új (a magyar katolikus szóhasználat szerint, amely Krisztus keresztjére utal) keresztény vagy keresztyén (a magyar protestáns szóhasználat szerint Krisztus nevére utal s az őt követők gyűjtőfogalma) felekezet (Krisztus egyháza EGY, amely a történelem során több felekezetre osztódott-szakadt) jött létre, amelyek máig kihívást jelentenek a római katolikus egyház dominanciájára, miután hosszú ideig (az 1960-as években megtartott II. Vatikáni Zsinatig) a katolikus egyház az „elszakadt részeket” nem ismerte el egyháznak, miután önmagát tekintette eme entitás egyetlen és hiteles birtokosának és megjelenítőjének.  Ezen az állásponton azóta az ún. ökumenikus törekvések sokat változtattak, komoly elvi erőfeszítéseket tesznek mind a mai napig a keresztény/keresztyén egység megteremtése érdekében, kisebb-nagyobb sikerrel.

Liturgia. A protestáns egyházak egyszerűsítették a liturgiát, a közösségi éneklés nagyobb hangsúlyt kapott.

Társadalmi jelentősége

A nyomtatás elterjedése. A reformáció idején a nyomtatás forradalma lehetővé tette a Biblia és a reformátori írások széles körű terjesztését. Ez radikálisan hozzájárult az olvasás és írás általános elterjedéséhez.

A nemzeti identitás ébredése. Sok országban a reformáció elősegítette a nemzeti identitás kialakulását, ahogy az egyes államok vagy elfogadták, vagy elutasították a reformációt.

Társadalmi változások. A reformáció következményének tartják egyebek között az egyéni felelősség, a munka etikájának és az oktatás fontosságának hangsúlyozottabb előtérbe kerülését.

Politikai változások. A reformáció gyakran összefonódott a politikai hatalmi harcokkal, a „trón és az oltár”, azaz az állami hatalom és az egyház közötti összefonódás lebontásával és megszüntetésével kapcsolatos törekvésekkel, ami súlyos konfliktusokhoz és háborúkhoz vezetett, lokálisan több országban is (Magyarországon is a római katolikus egyházzal szimbiózisban élő Habsburg hatalommal szembeni magyar függetlenségi harcok idején, amelyekben a protestánsok magukat a magyar szabadságküzdelmek elkötelezettjeinek tekintették) de kontinentálisan is, lásd például a harmincéves háborút Európában.

A reformáció tehát nem csupán egy vallási mozgalom volt. Mély hatással volt a teológiára, az egyház struktúrájára és tanításaira, valamint a társadalomra és a politikára. Azóta is érezhetően sokrétű hatása van a modern világra, különösen a keresztény/keresztyén örökségre a világkép alakulásában.

Az előzmények

A reformáció természetesen nem előzmények nélkül való. Jelentősége és irodalma óriási. Előreformátoroknak nevezik azokat a személyeket, akik a középkor második felében az egyházat reformpróbálkozásokkal igyekeztek megújítani, a 16. századi reformációt megelőzően.

Az előreformátorok fontosságát és kiemelkedő személyiségük jelentőségét elismerve, itt csak felsoroljuk közülük a legjelentősebbeket. A négy fő személy a wormsi Luther-emlékmű talapzatán, annak lábainál láthatóak. Mindannyian újítást akartak vinni az egyház életébe, de a tényleges megújításig nem jutottak el: Pierre Valdes (Vald Péter) (1140 k.-1218 előtt) – Franciaország, John Wycliffe (Wycliff János) (1320-1384) – Anglia, Ján Hus (Husz János) (1369-1415) – Csehország, Girolamo Savonarola (1452-1498) – Itália. (A Luther-emlékműn való szereplésével ellentétben előreformációs szerepe vitatott.) Ugyancsak a történelmi hitelesség kedvéért említsünk meg néhány fontosabb előreformációs mozgalmat is annak illusztrálására, hogy a reformáció egy hosszas történelmi vajúdás eredmény: arnoldisták, valdensek, lollardok, husziták, cseh-morva testvérek.

Mi volt Luther Márton jelentősége?

Általában Luther Mártont tartják az előreformátori törekvéseket betetőző reformáció elindítójának. Luther 1517. október 31-én, Wittenbergben, a vártemplom kapujára függesztette ki (hozta nyilvánosságra, mondanánk ma) 95 tételét az egyház teológiájával és napi gyakorlatával kapcsolatos ellenérzéseiről (legalábbis a legenda szerint), ami jelképes cselekedetnek számított az egyház bírálata terén. Ezek a tételek kritizálták a bűnbocsánattal kapcsolatos egyházi gyakorlatot, és gyorsan terjedni kezdtek, részben a nyomtatás új technológiájának köszönhetően.

Miközben Luther tevékenysége és írásai gyorsan terjedtek és hatással voltak Európa számos részére, más régiókban és országokban saját reformátorok és mozgalmak is létrejöttek, amelyek Luther Márton tanításától néha függetlenül vagy csak részben befolyásolva fejlődtek ki és működtek.

Mi volt Kálvin János szerepe a reformációban?

A francia származású Jean Calvin, ismertebb nevén Kálvin János, a reformáció egyik kulcsfigurája volt, és az ő tanításai alapján alakult ki a kálvinizmus, a protestantizmus egyik fő ága.

"Institutio Christianae Religionis". 1536-ban Kálvin ezt a művet írta, amely ismertebb "A keresztény vallás tanítása" címmel. Ez a munka rendszerezte és kifejtette Kálvin teológiai nézeteit, és alapművé vált a reformált keresztény teológiának.

Genf és a teokratikus állam: 1541-től Kálvin Genfben élt és szolgált lelkészként, ahol egy olyan közösséget próbált létrehozni, amely az ő teológiai nézetei szerint működött. Genf Kálvin vezetése mellett vált a reformáció egyik központjává, ahol szigorú erkölcsi kódexet vezettek be.

A predestináció tanítása. Kálvin azonosul a predestináció tanításával , miszerint Isten előre elrendelte az emberek sorsát, függetlenül attól, hogy mit tesznek az életükben. Bár ez a tanítás nem volt kizárólagosan Kálviné, ő rendszerezte és terjesztette azt.

Egyházszervezet. Kálvin egyedülálló egyházkormányzati rendszert hozott létre, amelyben a helyi közösség által választott presbiterek (idősebbek egyháztagok és lelkészek) kormányozták az egyházközséget, összhangban a polgári hatóságokkal. Ez a presbiteriánus egyházkormányzat ma is sok reformált egyház szervezeti alapja (a magyar reformátusságé is).

Missziói tevékenység és terjeszkedés. Kálvin tanításai nem korlátozódtak Genfre vagy Svájcra. Hívei és követői tovább terjesztették tanait Európa-szerte, majd világszerte, és új reformált egyházi közösségeket alapítottak.

Hogyan jelent meg a reformáció Magyarországon?

A reformáció Magyarországon is gyorsan elterjedt. A reformáció jelentős hatással volt a magyar társadalomra, kultúrára és politikára, és mélyen beágyazódott a magyar történelembe. Néhány alapvető információ a reformáció magyarországi történetéről.

A XVI. század elején Luther Márton tanai kezdtek elterjedni Magyarországon, elsősorban a németajkú városi polgárság és a tanultabb rétegek körében. Az első magyarországi protestáns egyházközségek a 1520-as években alakultak.

Központi személyiségek. Olyan emberek, mint például Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János,  Méliusz Juhász Péter vagy Károli Gáspár és még sokan mások játszottak kulcsszerepet a reformáció magyarországi elterjesztésében.

A két fő irányzat. A lutheri (evangélikus) és a kálvinista (református) irányzat vált a legmeghatározóbbá Magyarországon. Míg a XVI. század közepén a lutheri tanok voltak a dominánsak, a század második felére a kálvinizmus vált meghatározóbbá, különösen Magyarország észak-keleti, keleti területein.

A Tordai Országgyűlés (1568). A Tordai Országgyűlésen hozott határozatok biztosították a vallási toleranciát Magyarországon. Az országgyűlés elismerte a katolikus, a lutheránus és a kálvinista vallásfelekezeteket, valamint az unitáriust is.

Ellenreformáció. A XVII. században az ellenreformáció idején a római katolikus egyház, valamint a Habsburg uralkodók megpróbálták visszaszorítani a protestantizmust, ami a magyar nemesség és a Habsburgok közötti súlyos konfliktusokhoz vezetett.

A török hódoltság hatása. A török hódítások és az ezt követő török hódoltság szintén befolyásolta a vallási képet. A török hódítók toleránsak voltak a keresztyén felekezetekkel szemben, ami lehetővé tette a protestánsok számára, hogy fennmaradjanak és terjedjenek a hódoltsági területeken.

Békekötések. A XVII. század végén a Habsburgok és a magyar protestánsok között több békekötés (például a linzi béke) is létrejött, amelyek a vallási jogok és szabadságok kérdésében próbáltak kompromisszumot kialakítani.

Összességében elmondható, hogy a reformáció mély nyomot hagyott Magyarországon: hatással volt a nyelvre, kultúrára, művészetre és az oktatásra is (iskolahálózatok, kollégiumok létrejötte). A reformáció és az azt követő vallási megújulás egyik legnagyobb eredménye a magyar nyelvű Biblia-fordítások létrejötte, amelyek közül kiemelkedik a Károli Gáspár fordítása, továbbá a református istentisztelet szerves részévé vált ószövetségi 150 Zsoltárnak Szenczi Molnár Albert lelkész, teológus, műfordító, költő nevéhez fűződő énekelt szövegekké tétele (az ún. genfi zsoltárok), amelyeket a magyar reformátusság mind a mai napig istentiszteleti elemként tartja számon, énekli. Mindezek igen jelentős mértékben hozzájárultak a magyar beszélt és írott nyelv, valamint az irodalom fejlődéséhez.

Hogyan tekint a Vatikán a reformációra?

A római katolikus egyház hozzáállása a reformációhoz az évszázadok során változott. A reformáció kezdeti időszakában az egyház gyakran elutasító és ellenséges volt a reformátorok és tanításaik iránt, és erőteljesen védekezett (az ellenreformáció idején különösen is) a reformátori kihívások ellen. Azonban a XX. század második felében, főként a II. Vatikáni Zsinat után, az egyház hozzáállása mérséklődött, és erőfeszítéseket tett az ökumenikus párbeszéd elősegítésére a keresztény felekezetek között.

Néhány fontosabb pont a Vatikánnak a reformációhoz való hozzáállásával kapcsolatban.

A reformáció korai időszaka. A XVI. században, amikor a reformáció kezdetét vette, a római katolikus egyház ellenségesen reagált a reformátorokra és tanításaikra. Ebben az időszakban az egyház sok reformátort eretneknek nyilvánított, és erőteljesen ellenállt a reformátori változtatásoknak

A Tridenti Zsinat. 1545 és 1563 között az egyház összehívta a Tridenti Zsinatot, hogy válaszoljon a reformátori kihívásokra. A zsinat elutasította a reformátorok legtöbb tanítását, de egyben elismerte az egyházon belüli reform szükségességét is. Az egyház ebben az időszakban erőfeszítéseket tett a belső megújulás és tisztulás irányában.

A XX. század és az ökumenikus mozgalom: A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után a katolikus egyház nyitottabb lett az ökumenikus párbeszéd iránt, és több erőfeszítést tett a kapcsolatok javítására a protestáns egyházakkal. Az egyház ebben az időszakban elismerte, hogy mindkét oldalnak volt felelőssége a reformáció idején történt szakadásban.

II. János Pál pápa Debrecenben

A hazai magyar reformátusság ikonikus központjában, Debrecenben, a Nagytemplomban hatalmas tömeg előtt mondott beszédet Magyarországon tett látogatása során II. János Pál pápa. Beszédében hitet tett a világ előtti közös keresztyén felelősség fontosságáról és arról, hogy meg kell látni az „idők jeleit” az ökumenikus, azaz a keresztyén felekezetek egymásra találásának érdekében. Ezt követően a pápa és az egyházi vezetők a templom mögött lévő, az ellenreformáció idején gályarabságra ítélt református és evangélikus lelkészek emlékére már korábban állított emlékoszlophoz vonult és ott elhelyezte az emlékezés koszorúját.

A reformáció 500. évfordulója. 2017-ben, a reformáció 500. évfordulóján, a Vatikán több ökumenikus eseményt és párbeszédet szervezett a protestáns egyházakkal.

Ferenc pápa, aki 2013-ban lett a katolikus egyház feje, jelentősen elmozdult a korábbi pápák egyes nézeteitől a reformációhoz való hozzáállást illetően. Ferenc pápa minden jel szerint a keresztény egység keresésére és a párbeszédre törekszik. Személyesen részt vett 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójának emlékére rendezett központi ökumenikus eseményen Svédországban, és kijelentette, hogy a keresztényeknek közösen kell ünnepelniük a reformáció emlékét.

Ferenc pápa megnyilvánulásai

Ferenc pápa több alkalommal is nyilatkozott a reformációval kapcsolatban, és egyebek között a következő nézeteket fogalmazta meg.

Elismerés és önvizsgálat. Ferenc pápa a 2017-es emlékünnepségen elismerte, hogy a reformáció korában az egyháznak komoly problémái voltak, és Luther Márton kritikája sok tekintetben jogos volt. Ugyanakkor az egyházat arra hívta, hogy vizsgálja meg önmagát és ismerje el a múltbeli hibákat.

Keresztény egység. Az ökumenikus párbeszéd és a közös cselekvés fontosságát gyakran hangsúlyozza. Bár Ferenc pápa meglévőnek tekinti a teológiai különbségeket a katolikusok és a protestánsok között, hangsúlyozza azonban, hogy a különbözőségek helyet az ugyancsak meglévő nézetazonosságokra kell a hangsúlyt tenni és keresztényeknek közösen kell fellépniük a világban és tanúságot tenniük Krisztusról.

Mélyebb párbeszéd Ferenc pápa arra buzdítja az egyházat, hogy folytasson mélyebb párbeszédet a protestáns testvérekkel, és velük közösen keresse az igazságot. Ezt gyakran a közös imádság, tanulmány és szolgálat keretében képzeli el.

Összességében elmondható, hogy bár a Vatikán a korábbi évszázadokban ellenségesen reagált a reformációra, a modern időkben az egyház hozzáállása – feltehetően Ferenc pápa megnyilatkozásainak is – jelentősen mérséklődött és nyitottabb lett a párbeszédre, valamint a testvéri közösség megélésére.

x x x

És hogy milyen összetett folyamat volt a reformáció, érdemes elolvasni Illyés Gyula nagyívű versét, amit a reformátorok monumentális genfi emlékfala ihletett.

x x x

Kitekintő

Ecclesia semper reformari debet - ecclesia semper transformari debet?

Luther Márton 95 tételei többnyire főként a búcsúcédulák és az azokkal kapcsolatos visszaélések témáját tárgyalták, bírálták. A tételek kiszögelése, a vita elindítása, az előzményeket tekintve továbbvitele, a későbbi évek reformátorainak megújító és megváltoztató szándékai, ezek feszültsége (újítani vagy átalakítani) megérlelte azt a korabeli álláspontot, hogy a reformáció soha nem lehet lezárt esemény. Sokkal inkább egy örök folyamat, amely igyekszik mindig visszavezetni a keresztény gyakorlatot a bibliai alapokhoz. Ecclesia semper reformari debet! Az egyház reformációját mindig tovább kell vinni!

Nehéz és bonyolult helyzetben vannak a ma egyházai is. Persze, vajon mikor nem voltak? Mégis, a ma élő embereknek, számunkra a jelen kihívásai az érdekesek és fontosak. És az, hogy miként reagál rá a kereszténység, függetlenül felekezeti széttagoltságától. Azaz mégsem: igenis, tekintettel arra is, hogy felekezeti széttagoltsága egyben a világ előtti hitelességét is nehéz helyzetbe hozza.

Mutatkoznak napjainkban is elszánások, úgy tűnik, egyelőre elméleti szinten. De legalább mutatkoznak. Így talán reménykedhetünk abban, hogy az elméleti alapok lerakásával megkezdődhet egy hatékony újjáépítés és újraformálás. Ott, azokon a pontokon, ahol arra már igen nagy szükség van.

Álljon itt egy idézet egy református hátterű fontos elmélkedésből:

Az egyháznak

„Új szerepet vállalni és tevékenyen részt venni a társadalom életében (a második parancsolat fontosságának hangsúlyozása a szolidaritás visszaállításának érdekében).

Hangsúlyosabb szerepet kell vállalni a civil kezdeményezésekben, a politikában. Ennek során nem az egyháznak kell politizálnia, mert erre egyébként sem sok tere maradt, de tagjait a közéleti szerepvállalásra kell ösztönöznie.

Fontos feladat az egyház intermediális szerepének megértetése, elfogadtatása mind az állam, mind a társadalom részéről, és fontos e szerepének következetes végigvitele.

Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nemcsak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül.

A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a XXI. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető, reformált földi egyházszervezetben.

Az egyházat újra a közösségre, a gyülekezetre kell építeni az állami gondoskodás kényelme helyett, ami együtt jár a gazdasági önállóság megteremtésével.

Fontos feladatként jelentkezik az egyház szervezetének korszerűsítése, a célok és feladatok által meghatározott hatékony struktúra kialakítása, a hivatástudat, hivatásközpontúság, átláthatóság, finanszírozhatóság, a hirdetett egyházalkotmányi alapelvek nemcsak formális, hanem tartalmi érvényesítése. Ezért újra kell gondolnunk az egyházkormányzati struktúrát: valóban szükségünk van-e a négyszintű kormányzatra.

Sürgető feladat a lelkészképzés megújítása, új oktatási szerkezet, „szakmunkásképzés” és erre épülő tudósképzés, lifelong learning, a nem lelkészi egyháztagság képzése és továbbképzése, majd bevonása az egyházi munkába.”

Ferenc Pápa szerint pedig:

„Az önmagát evangelizáló egyház feladata az, hogy a Szentlélek vezetésével mindig a megtérés és megújulás igényes útján járjon.

Ehhez a világban való evangelizáló jelenléte értelmezésének és megélésének módjait kell megváltoztatni, elkerülve a ’mindig így volt’ szemlélet logikáját, amelyek olyan ’mentsvárak’, amelyek megbetegítik az egyházat.

Az egyház forduljon teljesen Isten felé, vegyen részt az emberiséget üdvözítő tervében, de egyúttal maradjon teljesen nyitott az emberiség felé is.

Folytasson párbeszédet a kortárs világgal, szőjön testvéri kapcsolatokat, melyek megteremtik a találkozás tereit a befogadás, a másik és a másság elismerése és integrációja számára. Vagyis legyen olyan egyház, amely párbeszédet folytat a jelenkori világgal, de minden nap találkozik az Úrral és párbeszédet folytat az Úrral, beengedi a Szentlelket, aki az evangelizáció főszereplője.

A Szentlélek nélkül csak reklámozni tudjuk az egyházat, de nem evangelizálni. A bennünk lakó Szentlélek indít minket az evangelizáció felé és ez Isten gyermekeinek igazi szabadsága”. (Forrás: Vatican News)

Share