Máthé Éva ...ahol senki sem lát személyes „balladája” nagyon megérintett.

A szerző és őszintesége: közkincs.

Az öröm és a bánat elgyengít, ilyen-olyan értelemben indulatossá tesz.

Ösztönösen küzdünk érzelmeink megnyilvánulása és az ellen, hogy ezt mások is lássák. Beindulnak az önfegyelemnek nevezett gátlásaink. Az érzelmek összecsapnak az önfegyelemmel.

Keressük a megoldást.

„Ahol senki sem lát” a vélt megoldás, de nem feltétlenül a hely, ahol egyedül vagyunk, hanem inkább az a helyzet, amelyben mindegy, hogy egyedül vagyunk-e.

Írása végén Máthé Éva ezt remekül fejezi ki: a magányosság nem egyedüllét, hanem belső élmény.

x x x

(Szerzőnk korábbi cikke: Vészhelyzet)

Vendégszerzőnk rövid, tömör jegyzetei - nálunk közölt eddigi írásai: a Ne legyen részetek ilyesmiben..., az Éjféli számvetés, a Már egy sóhajtásnyi szellő - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorol. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk: egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai. Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.

Mostanában gyakran sírok. Ahol senki sem lát. Ez nem önsajnálat, amint régen talán az lett volna. Hanem gátszakadás...Lelkemben felemelek egy zsilipet, és árad a... Na micsoda? Valami biztosan árad. Talán az a bizonyos “csi”, ahogyan a keletiek az életerőt - vagy mit? - nevezik.

Vajon sírtam, amikor egy decemberi fázós reggelen, szinte hajnalban, a kórházból közölték, hogy meghalt a Szentem? Nem, azt hiszem nem sírtam. Vagy mégis? Nem emlékszem. De hogy ordenáré módon káromkodtam, mint egy kocsis - így mondják! -, az biztos. Utáltam az egész világot, amiért megfosztott felemtől. Addig én voltam a boldog FELESÉG, s maradtam a hanyatló FÉLSÉG. Azóta is...

Sírtam, amikor egy rideg, februári hajnalon közölték az idősek otthonából, hogy a 99 éves Édesanyám elhunyt? Nem emlékszem. Úgy tűnik, nem sírtam, nem káromkodtam akkor. Megállt bennem a szusz. Tényleg, mintha más időszámítás kezdődött volna. Még nem az elárvulás érzése hasított belém, hanem inkább az, hogy “eznemlehetigaz”, “eznemtörténhetmeg”.

Mostanában gyakran sírok. Filmektől, könyvektől, barátaim, kortársaim halálhírétől, de leginkább a gyönyörűségtől.

A minap a MEZZO egy páréves felvételt közvetített a berlini opera előtti térről. Bent, az épületben az európai egyesített ifjúsági kórus Beethoven örömódáját adta elő, de nem is ez volt a felvétel különlegessége, hanem az, hogy óriáskivetítő képernyők segítségével az impozáns téren emberek százai követték az előadást.

Ahogy sötétedett, lassan gyülekeztek, ámultak-bámultak az emberek, gondolom, spontánul verődtek össze, a tér nem volt bekerítve, a nagyon különböző korú, hangulatú, bőrszínű nézők lassan összehangolódtak, közös kultúrafogyasztó közösséggé váltak, fokozatosan átszellemültek, egyre lelkesebbek, meghatódottabbak lettek, s mire a végén felcsendült a tulajdonképpeni örömóda-rész, a finálé, nagyon sokan együtt énekelték a dalt; a szervezők jóvoltából az óda szövege a kezekben volt, és a tekintetekben megcsillantak a műélvezet, az együtt éneklés lélek felszabadító könnyei... A libabőr most is kiütközik rajtam, ahogy ezt leírom, igaz, ez is egyike a soha vissza nem térő, leírhatatlan élményeknek...

A fájdalmas nekem az egészben az volt, hogy a kamerák külön-külön fókuszáltak az összeölelkezett, a műélvezetben összeforrt fiatal és idős párokra, és én tudva tudtam, hogy ha történetesen ott lettem volna azon a varázslatos helyen, abban a felemelő hangulatban, akkor is, ott is egymagam álltam, sírtam volna az immár örökké tartó magamra maradásomban... EZ VAN!!!

Régebben, harcos újságíró, kemény anyuka és feleség koromban szégyelltem sírni. Egyáltalán nem voltam pityergős fajta. Sem dühömben, sem bánatomban, sem örömömben nem könnyeztem. Talán kellett volna? Talán ha gyakran megteszem, nem csusszantam volna bele az idegkimerülés iszapos hínáros tavába? Ki tudja? Gondolom, parancsra nem lehet sem sírni, sem nemsírni. Ki tudja?

Vélem, ez, a gyakori könnyezés még nem a vénség jele, de lehet, hogy igen. Viszont tény, hogy nem a halál félése nyitja meg a csatornákat, hanem a pillanat, a tökély, az élmény, a varázslat.

Várom a következőt!

Subscribe now

Újabban kevesebb figyelem terelődik közvetlen déli szomszédságunkra: a Nyugat-Balkánra. Hogy azt ne mondjuk: „érdemtelenül”. Hiszen ez a színes, valójában még ma is hamu alatt parázsló, forrongó világ minden figyelmet megérdemel a maga összetettségében. Ugyanakkor fogva tartja érdeklődésünket sok más napi hír háborúkról, nagyhatalmi törekvésekről, EU-s és általában vett nemzetközi ügyekről, hogy a belpolitikai zavarba ejtő bakugrásairól ne is beszéljünk. És akkor még hol van kedvenc témánk napi nyomon követése: a vallásos világkép jelenléte-nem jelenléte köré csoportosuló kérdéshalmaz... Nos, ezért is örültünk a most Vendégoldalunkon olvasható, lenti, látszólag könnyedebb hangvételre szerelt nyári beszámolónak, amelyet – bár a szövegben, ha áttételesen is, de ott feszülnek a térség napi gondjai – kiegészítettünk közvetlen tényszerűségek mozaikszerű közlésével. Az utibeszámolóból és a szakértői észrevételekből kitűnik: aki erre a tájra vetődik, két világ határmezsgyéjére kerül. Egy részben erősen archaikus gyökerekkel rendelkező és nemzeti érzelmekből táplálkozó, ugyanakkor - sok ellentmondással, aggodalommal, igyekezettel, ám egyértelműen tudatosan a jövő felé tekintő, azaz Európa, jelesül az Európai Unió gazdasági, politikai kulturális védőernyője alá igyekvő társadalmakról van szó. - A szerkesztőség

Elindultunk

Irány Nyugat Balkán színes világa, végcél: Albánia...Tiszaszigetnél keltünk át a magyar-szerb határon. Három órát várakoztunk, ma sem tudjuk, miért. Igaz, a gyalogosok, motorosok, kerékpárosok előzték az autók sorát, mint többnyire mindig, de ez nem magyarázat. Korábbi tapasztalataim szerint általában negyedórában volt mérhető az itteni várakozás.

A nyugat-balkáni térség földrajzi és történelmi megfontolásból politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is egy egységként kezelendő. Az Európai Unió déli és kelet-közép-európai (Olaszország, Szlovénia és Magyarország), valamint délkelet-európai (Görögország, Bulgária és Románia) tagállamai fogják közre. Történelmileg a közös múlt és a hasonló társadalmi fejlődés köti őket össze, amelynek következményei máig hatók. A nyugat-balkáni területen többségében déli szlávok és albánok élnek, akik az elmúlt évszázadok során kénytelenek voltak egymás mellett létezni, hol békében, hol háborúban. (Forrás – miként a további elemzői idézeteké is, ha másként nem jelöljük: Szilvágyi Tibor: A nyugat-balkáni államok európai integrációja és biztonsági helyzete. Biztonságtudományi Szemle, 2019. I. évf. 4. szám.)

Magam viszolygok azoktól az útiriportoktól, amelyek csillogó repülőgépszárnyakkal, kedves vagy éppen undok stewardesekkel, esetleg kanyargó szerpentinutakkal, felelőtlenül előzgető helyi autósokkal kezdődnek, de most nincs más választásom: az odaút része a mondandónak.

Albánia, a tengerparti nyaralóhely, Durres volt az úticélunk. Nem elsőször. Szakmai megbízatásból, háborúk, konfliktusok, átmeneti időszakok, sorsfordító események idején sokszor megjártam Albániát. Turistáskodtunk is már békeidőkben a családdal, bejárva az ország minden zegét-zugát. Nem ismeretlen helyre indultunk. A korábbi tapasztalatok alapján egy még fel nem fedezett városkában, Novi Pazarban tűztük ki a köztes szállást.

Geopolitikai szempontból a Nyugat-Balkán államai közé tartozik nyugatról kelet felé és északról délre haladva Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Koszovó, Albánia és az Észak-macedón Köztársaság. A nyugat-balkáni térség jelenlegi országai Albánia kivételével az egykori Jugoszláviában egy államot alkottak, amelynek Szlovénia is részese volt, de ez  az ország nem tartozik a Nyugat-Balkánhoz. Az albán többségű Koszovó 2008-ig Szerbia tartománya volt, a délszláv államoktól eltérően nem egykori jugoszláv tagköztársaság. (Biztonságtudományi Szemle)

Ez Szerbia muzulmánok lakta területének központja. Aki járt a boszniai Szarajevó iszlám negyedében, tehát az óvárosban, az el tudja képzelni, milyen is ez. Legfeljebb kicsit több az ékszerüzlet, kisebb a bazár, de ugyanúgy nem lehet sört kapni a legjobb kávézókban, kocsmákban.

Az EU Nyugat-Balkánnal kapcsolatos politikájának kidolgozásakor annak elősegítését tartotta szem előtt, hogy a régió országai fokozatosan integrálódjanak az Unióba. 2013. július 1-jén Horvátország a hét ország közül elsőként csatlakozott, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia és Szerbia pedig tagjelölt ország státusszal rendelkezik. Montenegróval és Szerbiával elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, és megnyíltak a csatlakozási fejezetek, 2022 júliusában megkezdődtek a tárgyalások Albániával és Észak-Macedóniával, Koszovó pedig 2022 decemberében nyújtotta be uniós tagság iránti kérelmét.(Ismertetők az Európai Unióról- Európai Parlament, Nyugat Balkán)

A legnagyobb meglepetést a helyi árak okozták. Az hagyján, hogy a nyugati foglalási rendszeren keresztül 29 euróért aludtunk egy kifogástalan szállodai szobában ketten, mert ha helyben jelentkezünk be, akkor is csak minimálisan lett volna olcsóbb. Hanem hat ugyancsak méretes csevapot, egy rendes pljeskavicát, nem mirelit sült krumplival, uborkával, paradicsommal, kajmakkal, olivabogyóval, négy üveg kitűnő helyi sörrel és tisztes borravalóval hatezer forintból úsztunk meg.

Az 1997-es albániai  polgárháborús helyzetben  kirabolt katonai raktárakból származó kézifegyverek idővel megjelentek Koszovóban, ahol 1998 elején függetlenségi harcok kezdődtek a szerb hatalmat képviselő rendőri és katonai erők ellen. Az albán önállósodási küzdelmek 2000-ben a szerbiai albánok által lakott Preševo-völgyben, majd 2001-ben Északnyugat-Macedóniában is folytatódtak.(Biztonságtudományi Szemle)

A balkáni grill, a rostílj a legnagyobb találmány, még akkor is, ha a sertés/malac, birka/bárány és marha/borjú húsából készült, grillen, rostélyon sütött ételek elkészítési technikáját nem itt találták ki. A német rösterből először a magyarba került át a rostély, innen a délszlávba a rostílj. De vannak ilyen nyelvi csodák. A sárgarépa sargarepa a Balkánon (és csak a sárga a magyar hozzáadott érték, mert a répa amúgy szláv szó). A piac/pijaca török eredetű, a kapu/kapija is, miközben a varas kapija szóban a város magyar. Összenőttünk.

Megérkezünk

Soha, sehol nem tévedtem még el sok földrészen és nagyon sok országban, ha magam vezettem, igaz, órákat töltöttem a térképek bújásával, útvonalak kijegyzetelésével. Most, a modern GPS-re bíztam magam. A határállomáson ért a meglepetés. Már az is az volt, hogy az előttünk érkező szerb autó rendszámtábláján a határőrtől kapott öntapadós címkékkel le kellett takarni a „felségjelzést”. Utána az ért váratlanul, hogy külön biztosítás megkötését kérték tőlünk. A magyarázat angolul szólt és szabatos volt: You are entering Kosovo. Koszovóra nem érvényes az európai biztosítás. Amúgy csak 15 eurót kértek, az ügyintézés több mint gyors volt, de felajánlották, hogy vissza is fordulhatunk.

Az albánok magukat a „sasok fiainak” („shqiptare”) tartják. Életüket az évszázadok óta ismert szokásjogok (pl. Dukagjini XV. századi törvénykönyve) alakították, amelyeket sok helyen a mai modern körülmények között is tiszteletben tartanak. Albánia 1912-ben és 1913-ban történt mesterséges (nagyhatalmi) megalakítása nem foglalta magában az összes albánok lakta területet a térségben, ami a mai napig vélt vagy valós oka az ellenségeskedéseknek. A második világháborút követően Albánia Enver Hodzsa uralma alatt az elszigetelődést és a totalitárius kommunista berendezkedést választotta, ami ugyan békét, de általános szegénységet eredményezett az országban. Az 1991-ben kezdődött albániai demokratikus változások elhozták a szabadságot, de a tömegek ezzel nem tudtak élni. 1997 elején az országos méreteket öltő botrányos piramisjáték anarchiát és polgárháborút okozott. (Biztonságtudományi Szemle)

Fejben én a szerb-montenegrói, onnan az albán határra készültem, de a gépi program nem erre az útra vitt. És milyen hálás lehetek utólag! Mitrovica után, még Pristina előtt autópályára tértünk, jó minőségű és kis forgalmú úton haladhattunk. Rengeteg időt takarítottunk így meg.

Mitrovicáig és utána is még egy kicsit szerb zászlók lengtek minden házon, szerb transzparensek és molinók szegélyezték az utat.

- Mi itt szerbek vagyunk, és ezért ez itt Szerbia – mondta egy helyi középkorú férfi, az egyetlen, akivel pár mondat erejéig szóba elegyedtünk -, ha a kecskenősző albánok belegebednek, akkor is. Ez volt az első, és szinte az utolsó találkozásunk a politikával.

A radikális nézeteket valló albán nacionalisták néhány évvel az elrettentő délszláv háború lezárása után, 1998–2001 között ismét erőszakos megoldást választottak önrendelkezési jogaik biztosítása érdekében. A nemzetközi közösség azonban ekkor már nem nézte tétlenül a fegyveres összeütközéseket és a velejáró menekültáradatot, ami egy új biztonságpolitikai fogalmat, a humanitárius katasztrófát is világszerte ismertté tette... A fenyegetettségben élők által vélt Nagy-Albánia törekvés (hivatalosan nem volt ilyen) nem érte el célját, nem kapott nemzetközi támogatást, de Koszovó nemzetközi felügyelet alá került, megóvandó az albán lakosságot a szerb erőszakszervezetek, túlkapásaitól. (Biztonságtudományi Szemle)

A helyi albán többség által egyoldalúan kikiáltott államot a világ országai csak részben ismerték el. A köztársaság területébe de facto nem tartoznak bele a szerb enklávék. Szerbia és az ENSZ nem ismeri el Koszovó függetlenségét, s mind a mai napig ENSZ-irányítás alatt álló területnek tekintik a szuverén Szerbia területén. (A szerk.)

Szó szerint átsuhanva Koszovón (mint kiderült, több órát megtakarítva a menetidőből), a nagyon szigorú sebességkorlátozást bizony lazán kezelve, de az útmenti kávézók és benzinkutak kényelmét ugyancsak kihasználva érkeztünk a koszovói-albán határra. Szerbia óta nem találkoztunk fizető kapukkal, ugyan láttuk nyomát annak, hogy egyszer majd errefelé is lesznek, de itt a fizető kapukat meghazudtoló gyorsasággal, a kínált úti okmányokra rá sem nézve, mosolyogva csak annyit mondott a határőr: Ciao!

Bő negyven évnyi külpolitikai újságíróskodás, sok tucat állam meglátogatása után, több száz határátlépés tapasztalataival a hátam mögött mondtam ekkor: ilyen nincs!

 És volt! Mint ahogy volt az is, hogy az albániai közlekedés a korábbiakhoz képest sokat szelídült, az utak állapota is javult, szóval kora délután, a kitűzött délután öt-hat órás időpontot jóval megelőzve érkeztünk Durresbe.

Van szállásunk!

Tudni kell, hogy utcanevek vannak Albániában, megbízható házszámozás nincs. A digitalis térképen előre kijelölt helyhez képes százötven méterrel odébb álltunk meg, és azt is csak azért, mert közelebb fizikailag nem volt parkolóhely. Azt ugyanis tudni kell, hogy a parkolás ingyenes, ellenben a helyek foglaltak. Akár fél-.egy kilométer is gyalogolni kell a megállás helyétől a célig, érkezéskor, csomaggal ez bizony nem egyszerű.

A nyelvtudás nagyon fontos. Az angol, a német a fiatalok esetében, az olasz az idősebbeknél kisegít. Ha szót értesz, segítenek. Helyi telefonról, számunkra ingyen hívták fel a szállásadóinkat egy kávézóból (később néhányszor felkerestük őket, nem sajnálva a borravalót a segítség fejében). Értünk jött a házigazda hölgy, és vezetett fel az apartmanhoz.  Tudni kell, hogy amennyiért öt éve négycsillagos tengerparti szállodát kaptunk Durresben, annál kevéssel olcsóbban ma hibátlanul felszerelt, szintén tengerparti apartman jár, négy személyre még kényelmes, de mi ketten voltunk. Így szinte luxus. A légkondícionálóval, mosógéppel, sütővel és főzőlappal, kávéfőzővel, vízforralóval, más kisebb háztartási gépekkel felszerelt erkélyes szálláshely végül 12 napra kicsit kevesebb mint 140 ezer forintba került, ami igazán nem sok, hiszen alig haladja meg a napi tízezret.

A szállásadónk később egy néhány órás városnézésre is meghívott bennünket, amibe belefért egy kávézás-sörözés is a meghívására, sokkal fontosabb azonban, hogy nagyon sok mindent tőle, a vele folytatott beszélgetés révén tudtunk meg a jelenlegi albániai állapotokról. Egyébként azt tapasztaltam, hogy sokan tudnak többnyire jól, mindenképpen használhatóan idegen nyelveket, ez esetben viszont – életemben ilyen formában először – mobiltelefonnal, fordító programon keresztül kommunikáltunk leginkább.

Nyaralunk

Bevallom, nem volt célom „tényfeltárni”, mélyebben belenézni az albán politikai, gazdasági vagy éppen kulturális életbe. Új helyeket sem fedeztünk fel, a régi emlékek legkedvesebbjeit idéztük fel, a kedvenc helyeket látogattuk meg újra. Ám ahogy ez lenni szokott, a flaszterszint is elönti az embert információval.

A tengerparton már alig van „szabad strand”. Persze a vízhez odafér bárki, de kényelmesen napozni, időt tölteni csak privát strandokon lehet többnyire, ahol a napernyőkért, napozóágyakért fizetni kell. Méghozzá érdekes rendszer szerint. Az első, tehát a vízhez legközelebbi sorban napi tíz eurót (és időtartamtól függetlenül életbe lép a napi tarifa), mert ez az “első osztály”, a második-harmadik sorban már csak hét euró az ár, hátrébb viszont öt eurót kell fizetni. Furcsa ugyan ez az osztályozás, de nem lett volna vele semmi bajunk, ha bármiféle előzetes tájékoztatást kapunk róla, hiszen akkor magunk döntünk. Ebből kialakult némi vita a „strandőr” fiatalemberrel. Nem volt a legbarátságosabb nyitány, de a végére már szinte terhesen közeli ismeretség alakult ki közöttünk, aminek következtében sok, olykor egészen személyes információhoz jutottam,

Azt meg kell szokni, hogy az első kérdés, mint a keleti és déli világban szinte mindenhol az: honnan jött? Erről finom célzásokkal sem lehet leszoktatni a pincért, boltost, portást vagy bárkit, akivel dolgunk lehet. Igaz, a magyar pincér sem tanulja meg, hogy előbb az étel, és ahhoz választ italt a vendég, vagy hogy hogyan kell kezelni a mappában történő fizetést.  Őszintén válaszolok ilyenkor, de bevallom, nem kedvelem az ilyen indítást. Rólam alkossanak véleményt, ne soroljanak be valamiféle csoportba, nációba. Mert bizony a magyarok, tapasztalatom szerint hangosak is, követelőzők is errefelé legtöbbször, bizony nem a legkellemesebb vendégek. Jó sok kifogást, hibát, elégedetlenséget tudnak előre sorolni viszonylag rövid idő alatt.

Amúgy jó turistának lenni Albániában. A helyi pénz, a lek tartja az erejét, sőt, minimálisan erősödik az euróhoz képest, most általában, kis különbségekkel 100 lek ér egy eurót. A kávézók, éttermek, vendéglők, de főleg a boltok, zöldségesek, büfék jóval sűrűbben vannak, mint a Balaton akár legfrekventáltabb üdülőhelyein. Árban jelentős különbségek lehetnek, ez többnyire indokolt vagy megérthető, kivéve néhány szupermarket vagy élelmiszerbolt-láncot, ahol ugyanaz kapható legalább tíz százalékos árkülönbséggel. Persze, ha kevés váltással, többnyire kártyás fizetéssel akarjuk megúszni a nyaralást, szűkülnek a lehetőségek valamelyest, de nem nagyon. Ma már meglepően sok helyen fogadják el a bankkártyát.

Az nem igazán működik, hogy „oda menj, ahova a helyiek járnak”, mert a helyiek mindenhol ott vannak, még a legelegánsabb szállodák éttermeiben is. Viszont az ár és minőség arányainak felmérésével jelentős összegeket takaríthatunk meg. Olcsón is kapható jó, Azt meg mondani sem kell, hogy a visszatérő vendéget mindenhol megbecsülik, a tíz százalékot közelítő borravaló már szinte ünneplésszerű köszönetet vált ki.

Láttuk, hallottuk

Hova megy a vendég?  A tengerparton Vlorába, de leginkább Durresbe.  Sokkal több kevésbé ismert strand, öböl is van, az interneten ezek könnyen felfedezhetők, Dhermi, Sarande, Borsh, Lukove és Ksamil mellett is sokat találhatunk. Talán még izgalmasabbak a szárazföld belsejében levő városok. Tirana gyorsan, látványosan fejlődik. Skodra (albánul Shkoder) kihagyhatatlan, csakúgy, mint Kruja, Berat, Iskander, vagy az apolloniai romok. Aki autóval megy, szinte bárhol megállhat, talál érdekességet, látnivalót. A közlekedéstől ma már kevésbé kell félni, mint akár csak pár évvel korábban. Azért még felhajtanak bárhol az autópályára, a jobbról eléd vágó kanyarodhat pár méterrel odébb balra, szóval száguldani nem érdemes, Fel kell venni a helyi ritmust.

A Nyugat-Balkán államait többnyire a politikai pragmatizmus jellemzi. A nyugat-balkáni államok elkötelezettek az európai és – Szerbia, illetve a boszniai szerbek kivételével – az euro-atlanti (NATO) integráció mellett. Közülük Horvátország EU- és NATO-, Albánia és Montenegró pedig NATO-tag (NATO Multimedia Library, 2019 és NATO, 2019). Politikai rendszereik többnyire bonyolultak, politikájukban egyaránt jelen van a dezintegráció és az integráció. A nacionalizmusuk ellenére közös érdekük a békés egymás mellett élés, de a határvitáikat (sokszor még az EU-csatlakozásuk előtt) saját javukra kívánják megoldani. A nem EU-tag nyugat-balkáni államok mindegyike európai perspektívát követ. (Biztonságtudományi Szemle)

„Nyelvet is könnyű fogni”, az albánok közlékenyek, ez egy orális tárdsadalom. Az egykori nagyságukból, területi „igényeik” emlékeiből nem engednek, előjöhet, hogy a németek, olaszok igenis tartoznak nekik az országgal szemben elkövetett „bűneikért”, vagyis albán nacionalizmus, de minimum nemzeti öntudat van, nem is kicsi. Sokkal inkább ez a balkáni átok, meg a kicsit megroggyan minőség az épített környezet egyes jellemzőiben, nem az elmaradottság vagy valamiféle barbarizmus.

Panaszt is hallani. Például, hogy alacsony a bérszínvonal. Közel negyven éve tanító középiskolai matematikatanár 620 eurót keres. Ezért aztán van üzletelés, csempészet. A kétségtelenül létező albán maffiáról inkább azt tartják, hogy az országon kívül aktív, jelentős pénzeket pumpál haza, otthon viszont inkább rendet tart. Mindennek a nyomait aligha látni, az viszont előfordul, hogy a ritkább, pattintós, vagyis ízkapszulát tartalmazó (ajándékba mi például ilyet kerestünk) cigarettamárkák között előkerülnek a koszovói zárjeggyel ellátottak. Néhány dologról tényleg nem tudni, hogy honnan származik, és hogyan került az országba.

Él még a nagycsaládok, klánok rendszere az albán társadalomban, Koszovóban erősebben. Bizony előfordul, hogy a juhász “családfő” mondja meg az egyetemi professzornak is, hogy melyik gyerek menjen nyugati egyetemre, és ennek költségeihez kinek milyen mértékben kell hozzájárulnia. Igaz, az így kiképzett fiatalnak is kötelezettségei teremtődnek a klánnal szemben, meg kell szolgálnia a kapott „előleget” későbbi élete során. Viszont az albán értelmiség zömmel jól képzett, nyugati kultúrájú és eredményes.

Az albániai politikai viszonyok jellemzője a bipolaritás, az 1990-es évektől a két legerősebb politikai erő, a demokrata és a szocialista párt váltógazdasága figyelhető meg. A törvényalkotás és a kormány ellenőrzése a 140 fős egykamarás parlament, a Kuvendi feladata, amely az EU jogrendjének honosításán is szorgalmasan dolgozik. Albánia átfogó igazságügyi reformot kezdett, amelynek implementálása – a munka neheze – még hátra van. Albánia az Egyesült Államok által 2003-ban életre hívott Adriai Hármak (Adriatic Charta) kezdeményezésnek Horvátországgal és az akkori Macedóniával együtt tagja volt. A három ország közösen készült a NATO-tagságra, de végül a Szövetségbe csak Albánia és Horvátország lépett be 2009 áprilisában. Albánia az EU-tagjelölti státuszt 2014 júniusában érte el, ugyanakkor a csatlakozási tárgyalásokat egyelőre nem kezdhette meg a korrupció és a szervezett bűnözés magas foka miatt. (Biztonságtudományi Szemle)

Számomra a legérdekesebb egy a harmincas éveihez közeledő fiúval folytatott beszélgetés volt. Sokfelé járt már, tucatnyi szakmában, munkában kipróbálta már magát. A mostani, a turisták kiszolgálásából származó pénzéből Németországba akar menni, a használtautó-kereskedelemben tőkét gyűjteni. Nem feltétlenül azért, hogy később önálló üzletemberré váljék. Igazi vágya egy ház valahol a hegyekben, a nyüzsgéstől távol, akár villany és vezetékes víz nélkül.

Igen, alighanem ilyen Albánia. Egyszerre európai és nagyon is magának való.

Megérte, még ha a visszautat feledni szeretném is

Nem volt szerencsénk az időjárással hazafelé. A zuhogó eső a hegyekben, a kanyargós utakon ugyancsak lefékezi a forgalmat. A látási viszonyok ilyenkor kifejezetten rosszak, a hegyoldalról méretes kődarabok kerülnek frissen az útra. A hatvan kilométeres óránkénti átlag álom csupán.

Podgoricában, Montenegró fővárosában töltöttünk egy éjszakát. Ismerős, sokszor látott város, de mindig nyújt újat, és a gasztronómiai élmények sem elhanyagolhatók. Nem véletlen, hogy más alkalommal napokat töltöttünk itt, és bejártuk ezt az országot is. Érdemes.

Szerbiában a Milos Veliki autópálya már felgyorsította a haladásunkat, Belgrádtól meg az időjárás is megenyhült. Így sem értük már el biztonsággal a megcélzott, de este hétkor bezáró Gyála – Tiszsziget határátkelőt, Röszkének kellett tartanunk. Nem volt szerencsénk.

Az utolsó öt kilométert nyolc óra alatt tettük meg, idegeskedő, olykor ügyeskedni, előnyt szerezni próbáló, máskor a mindenféle testi szükségleteik kielégítésével bajlódó autós utasok között. Mint kiderült, egy kábel elvágása okán leállt a határrendészet rendszere a szerb oldalon. Huszonkét órát töltöttem a volán mögött. Nem példátlan ez az életemben, ötször tettem meg oda-vissza a Moszkva-Budapest utat autóval, éjszakai szállás nélkül életemben, háromszor teljesen egyedül. De más haladni és más araszolni, leginkább állni egyhelyben.

Megérte, persze, így is, ha a teljes nyaralást tekintjük, de azért erről a végszóról szívesen lemondtam volna.  

A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.       

Share Tükör által...

Subscribe now

Barátom reám (ilyen szertartás elvégzésére is hivatásszerűen jogosultként) testálta a feladatot: halála esetén én mondjak búcsúszavakat hamvai fölött, és hogy olvassam fel versét, amit betegségével küzdve, távozására készülve, saját temetésének alkalmára írt.

Az előzményekben rejlik ennek az extrém helyzetnek a magyarázata. Olyan emberről van szó, aki a legszélesebb ismeretekkel rendelkezett hivatása gyakorlásában, jó emberismerő volt, széles összefüggésekben, a maga komplexitásában látta az életet. És aki kereste a létezés értelmét. Nem csak teoretikusan. Hanem saját személyét érintően is. És mivel nyitott szívvel, lélekkel és elmével állt hozzá ezen nagy problémához, egy életen át, de különösen utolsó éveiben a vallás lényegét is meg akarta érteni. Egyre erősebben vonzódott, sőt mondhatom: vágyott valami után, amit sehogy nem tudott eléri, magáévá tenni. Kereste azt, amit a vallások a nehezen értelmezhető hit világának neveznek. De nem találta. Vágyott a megszólíttatásra, de a válasz és a hívó szót attól, akinek a létezéséről személyes élményei nem lehettek, nem érkezett. Csak azt látta: mások mennyire örömteli módon tudnak kapcsolódni a transzcendens élmények forrásához... Nos, kérdéseire nem kapott választ, kopogtatása nem talált bebocsáttatásra. Hosszas, éveken át húzódó beszélgetéseinken felvetett tépelődő gondolatai-kérdései gyakorta engem is zavarba hoztak. Mert én abban a meggyőződésbe és hitben éltem: aki kér, annak adatik, aki kopogtat, az bebocsáttatik...

Úgy látszik azonban, a dolgok olykor kicsit bonyolultabbak.

Íme akkor a vers:

Halotti beszéd felettem

(Komlós Attilának)

Eltelt talán negyed század, mióta megismertelek...
Sohasem hittem volna, úgy jutsz eszembe
leggyakrabban, mint akitől szívesen venném,
ha eltemetne engem...

Kérlek, mondd el a gyászolóknak, ne keseregjenek...
„Akit most temetünk, éppen annyit élt, mint amire tellett
élete fonalából és úgy élt, ahogy lehetett és kellett.
Ugyan, mire vitte volna,

ha tovább vánszorog a porban? Érdemes lépkedni előre a korban,
csak hogy több legyen éveinek száma, ha már a csokorba
újabb virágokat nem gyűjthet soha?
Ne sirassátok tehát,

de emlékezzetek, ha tett valami jót, és megbocsássátok,
ha valami nem sikeredett úgy, ahogyan vártátok.
Gyarló ember volt ő, ki kereste kisgyermek korától
az Örökkévalót...

Ne keseregjetek testvéreim az Úrban, hiszen
közöttünk ő most az egyetlen, aki nemcsak hittel,
de tényleg összejött az Úrral, kapva tőle hitelt,
örökös nyugdíjat...

Ha meg nincs Isten, s nem fogadta Jézus,
nem fáj a csalódás, nem lesz újabb rébusz,
nem lesz senki odaát, aki elé bejutsz,
kedves halottunk...

Te nem tudsz a csalódásról és mi sem sejtjük a történteket.
Nincs hát okunk a szomorúságra. Higyjük a törvényeket:
a jókat Jézus várja, s kedves barátom története
jól végződött. Ámen”

A mai átlagember nem készül a halálra. Nem foglalkozik vele, nem beszél róla, nem tanítja róla gyermekeit. Hallgat. Valójában nem tud vele mit kezdeni.

Barátom azonban nem volt átlagember.

Sokféle arcunk van, embertársaink egyiket, vagy másikat ismerik. Ki ilyennek, ki olyannak lát bennünket.

Most is előttem vannak jellegzetes olyan arcvonásai, amelyeket talán azok is kevésbé ismertek, akik szintén közel álltak hozzá családilag, barátilag...

Nem volt átlagember a szó hétköznapi értelmében, mivel személyes kapcsolataiban különösen is figyelmes, érvekre, véleményekre odafigyelő, rendkívül igényesen gondolkodó és gondolatait rendkívül igényesen kifejező ember volt. És nagy felelősséggel járó szakmai, pályafutásában is mindig az ember érdekelte: annak fiatalkori kialakulása, társadalmi integrálódása, gondolkodásának fejlődése.

S nem volt átlagember a szó átvitt értelemben sem: olyan kérdések felé fordult, amelyek csak a már legbölcsebbeket foglalkoztatják: mi végre vagyunk ezen a világon? Mi életünk célja? Mi életünk értelme?

Törvényszerűen jutott arra következtetésre: akár van az életnek transzcendens vonatkozása, akár nincs, az emberi élet egyik legmaghatározóbb jellemzője: a viszonyulás. Viszonyulás a másik emberhez (a társadalomhoz) és viszonyulás ahhoz, akinek a világmindenség és benne az ember létét, tudatra ébredését köszönhetjük: a Teremtőhöz. Aki a világ legkülönbözőbb vallásainak nyelvén azt a központi gondolatot üzeni (a “törvény” summáját): Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből; és szeresd a te felebarátodat, mint magadat.

És e ponton következett be számára az élet nagy dramaturgiai konfliktusa: miközben elfogadta, élete során személyes és társadalmi vonatkozásban is magasra emelte az etikai mércét, nem találta annak origóját. A viszonyulás nagy emberi művészetében mindent tudott a másik emberhez való kapcsolódás lényegéről és részleteiről. Használta az Örökkévaló morális rendszerét, amit az embernek adott, sőt: maga is azonosult vele. Ugyanakkor e rendszer alkotójához, a világmindenség Urához, a Teremtőhöz, az Örökkévalóhoz, nem tudott közel kerülni.

Noha tisztelte, sőt, szerette, s bár minden vágya volt, hogy befogadja, de valahogy minden igyekezete ellenére, nem jött létre vele a “nagy találkozás” – teológiai zsargonban: a hitre jutás, a megtérés, az életet alapjaiban megragadó nagy belső változás az ő életében.

Pedig amit csak ember tehet, mindent megtett a maga szelíd, ám nagyon következetes módján, hogy ezt a konfliktust feloldja: teológiai és vallási értelemben a mélyrétegekig ásott.

Megszólította az Örökkévalót, akitől azonban nem kapott választ.

Akik így hiszik, biblikus hivatkozással azt mondják: a hit - ajándék. Az Örökkévaló ajándéka. Van, akinek azonban csak akkor fedi fel a hit ajándékának teljességét, a megdönthetetlen bizonyítékokkal, amikor a jelenvaló világból kiemeli és magához öleli.

Hogy ez miért van így, nem tudjuk. Életünk egyik nagy misztériuma.

Share Tükör által...

Share

Subscribe now

Rövid tömör írásai - egy füzért szeretnénk ezekből a jövőben itt közreadni - az első nálunk közölt írása az Éjféli számvetés volt, ezt követte a Már egy sóhajtásnyi szellő is... - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan borzalmas korszakról, amely így vagy úgy, de akkor mindenkire maradandó, mély hatást gyakorolt. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai.  Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.

Motto: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" (József Attila)

Nemzedékem, jómagam nem éltünk át háborúkat. Az ágyúlövedék robbanás, puskaropogás hangját szerencsére csak filmekből ismerjük. A jelenlegi háború is (még) határainkon kívül zajlik. Kicsi bátyám, Béla a hajdani budapesti bombázás zajában, rettenetében jött a világra. Négy napot élt. Fogalmam sincs hogyan, hová hantolták el pici testét. Tehát a háború, mint olyan, mégsem esik messze a családi legendáriumtól. Einstein írta egykor: "Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel." Nos a saját, szűkebben értelmezett családom szavakkal, kérvényekkel, füstbe ment érvelésekkel vívta meg a maga háborúját egy eszement rendszer ellen a múlt század nyolcvanas éveinek a vége felé...

Milyen társadalom az, amely megtiltja egy embernek, hogy a saját szüleivel azonos településen éljen, hogy öregségükre közeli támaszuk legyen? És milyen rendszer az, mely megtiltja az unokáknak, hogy nagyszüleik lakásába, közelébe költözzenek? Csakis eszement lehet.

Amikor Bukarestben végleg világossá vált, hogy élelem, fűtés nincs, és még sokáig nem is lesz, ugyanakkor jómagam nem tudok megszabadulni a földrengés rettenetétől, elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad, 17 évnyi fővárosi lét után visszaköltözünk szülővárosunkba, fiaim szülőhelyére, Marosvásárhelyre. (Ekkor már fővárosi személyazonossági igazolványunk volt, buletinünk, mert másképpen nem vásárolhattunk volna lakást - állami kölcsönből, részletre. Nem volt egyszerű, de kibírtuk.) És elkezdődött a kálvária.

Gondolom, kortársaim ismerik Joseph Heller világhírű regényét, a 22-es csapdáját. (Elhunyt párom kedvenc könyve volt!) Fiatalabb olvasóim kedvéért részletezem a regénybeli elvet. Háború idején az örülteket le kell szerelni. Viszont ha valaki kéri a leszerelését, az nem őrült. Tehát nem kell leszerelni! Persze Heller ezt frappánsabban és bővebben fejtette ki, de talán így is érthető. A Ceaușescu-rezsim zárt városokra vonatkozó rendelete ugyanilyen logikával így szólt: ha nincs zártvárosi személyazonosságid, nem vállalhatsz munkát az adott településen. Ha pedig nincs munkahelyed, akkor nem kapsz buletint. És ezzel a bűvös kör bezárult.

Elkezdtem meghallgatásokra járni. Gyönyörű palotánkban, a régi, tornyos városháza épületében a mai elvtársak úgy trónoltak, mintha oda teremtette volna őket a Jóisten.

A megyei pártbizottság propaganda osztályának a helyettes vezetője, az igen mutatós Isăroiu elvtársnő beszélgetésünk végén kijelentette: amíg ő a helyén marad, a mi családunknak semmi keresnivalója nincs Marosvásárhelyen. (Ekkor 1988-at írtunk, persze nem sejtette, hogy már csak másfél éve van hátra a regnálásból.) Közben elkezdődött titokban az aknamunka azok részéről, aki segíteni akartak nekünk. A Vörös Zászló akkori főszerkesztőjéhez, Gidófalvi Ildikóhoz vezetett az első utam, amikor Isăroiu elvtársnő kirúgott az irodájából. Ildikó elhűlve hallgatta beszámolómat, s kijelentette: márpedig neki szüksége van rám, segíteni akar, fel is vesz a szerkesztőségbe... Beszélt Isăroiu elvtársnővel, aki hallani sem akart erről, de Ildikó nekem elmondta: nem fog betojni, és hamarosan aláírjuk majd a szerződést.

1988 őszén édesanyámék kétszobás, szűkös lakásában húztuk meg magukat két fiammal, ők a Bolyai líceumban elkezdték a tanévet, a tanulást. Korábban azt kértem a "szervektől", engedjék meg, hogy szüleim lakásába bejelentkezzünk, és akkor legalább félhivatalosan vásárhelyi állampolgárokká válhatunk, de ezt a megoldást is elutasították. Én szorgalmasan tovább kilincseltem a különböző irodákban, míg a néhai Walter elvtárs, aki már akkor igazi úriember volt, a vásárhelyi néptanács alelnökeként kiutalt néhány állami lakást a kutatóintézetnek, ahová a férjemet befogadták, és abból ez egyiket nekünk ígérték - a Tudor negyedben, ahol ma is élek. Csakhogy ez ideiglenes intézkedés volt, várni kellett még a felettes fórumok (a Párt) rábólintására.

Férjem közben Bukarestben egyedül mindent összepakolt, szállítókocsit fogadott, a konténert megpakolták, a Gara de Nordra (északi pályaudvar) szállították, és egy Vásárhelyre tartó tehervonathoz kapcsolták. Annak rendje és módja szerint a szállítmány pár nap alatt meg is érkezett. Csakhogy a lakás még nem volt a miénk. Ismét a pártnál kilincseltem, de úgy néztek rám, mint borjú az új kapura. Ekkor már a megyei első titkárnál, Viorel Igreț elvtársnál is kopogtattam, de nem nyertem bebocsátást. Az óra viszont ketyegett! A vasúti fekbér naponta ijesztő összeget tett ki. Közben dolgoznom kellett. Valamelyik vásárhelyi vállalat, talán a Metalotechnica, de lehet, hogy a Prodcomplex közgyűlésére voltam hivatalos, hogy megírjam, milyen lelkes a munkaközösség, és mennyire imádja Ceaușescu elvtársat! (Valahogy így...) Idegességemben már sem nem láttam, sem nem hallottam... A gyűlésen az első titkár, Igreț elvtárs elnökölt. Mikor véget ért volna a összejövetel, hirtelen felálltam, szót kértem. Nagy volt a megrökönyödés! Elmondtam ott, mindenki előtt a kálváriánkat, és immár zokogva felszólítottam Igreț elvtársat, hogy azonnal intézkedjen, vágja el a gordiuszi csomót. Persze nem történt semmi ezek után...

Ismét Walter úrhoz mentem panaszra, mindez pár nap leforgása alatt történt, ő pedig azt tanácsolta: menjek el az építőtelepre, ahol éppen a végső simításokat végzik a tömbházon, leendő lakhelyünkön, keressem meg a munkatelepet vezető mestert, nála vannak a kulcsok, kérjem el a 14-es lakás kulcsát, menjünk be, majd az üres kéglibe pakoljuk ki a vasúti konténerben levő bútorainkat, összes cuccunkat. És lőn: Bogdan mester jóvoltából (áldom őt azóta is!) lakástulajdonosokká váltunk, persze még mindig illegálisan. Aztán vártunk és vártunk, lényegében a csodára...

A csodát pedig forradalomnak nevezik. 1989. decemberének a végén feje tetejére állt Románia. Viszont mi januárban még mindig ott álltunk, ahol a part szakad. Párom január közepén elment a rendőrségre kérdezősködni, hogy mégis mi lesz velünk? A zártvárosi rendelet még mindig érvényben volt. Egy fiatal rendőr fogadta őt, hümmögött-hammogott, a feje búbját vakarta, majd úgy döntött: ő megoldja a helyzetet. (Sajnos a nevét elfeledtem, ha tudnám, ide írnám!) Kiállított két személyazonosságit a férjem és az én nevemre. Emiatt aztán napokon belül a lakáskiutalást is megkaphattuk.

Nos kibuggyant belőlem ezt az emlék , de nem biztos, hogy aki olvassa, átérzi, min mentünk keresztül. Kívánom, hogy ne legyen részetek ilyen rémmesében!

A ma Marosvásárhelyen élő szerző, Máthé Éva korábbi újságíró, tévészerkesztő, riporter, tanár a kolozsvári BBTE -  Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzése után kilenc éven át volt a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, műsorvezetője, riportere. 1979−1989 között a bukaresti Munkásélet című hetilapnál szerkesztőként, riporterként dolgozott. 1991−1992-ben a bukaresti Valóság című hetilap munkatársa, majd annak megszűnte után a marosvásárhelyi Népújság napilap szerkesztője, rovatvezetője, riportere (1992−1999). 1999 és 2006 között a bukaresti Romániai Magyar Szó című napilap marosvásárhelyi tudósítója. Számos cikke jelent meg a magyarországi sajtóban (Magyar Hírlap, Délmagyarország, Hajdú-Bihari Napló, Világgazdaság), ezekért az írásokért 2004-ben Szabad Sajtó-díjban részesült. 2004 és 2008 között rendszeresen dolgozott a Duna Televízió és a Magyar Televízió számára. 2007-ben és 2008-ban a marosvásárhelyi Központ című hetilap munkatársa, majd főszerkesztője. 2008 és 2010 között a Krónika című kolozsvári napilap tudósítója. Mélyinterjúi jelentek meg a Székelyföld folyóiratban, amelyekért elnyerte a lap nívódíját. Négy interjúkötet szerzője.

Subscribe now

Share Tükör által...

A protestáns, esetünkben éppen református istentisztelet középpontja: a Bibliában összegzett isteni kijelentés, az Ige magyarázata. (Ennek a teológiai elvnek egyik érdekes, példaszerű magyarországi templomépítészeti megoldása a budapesti Szilágyi Dezső téri református templom belseje, ahol is az úrasztala mellett az igehirdetés helye a szószék áll a templom belső térbeli közepében.) Gyakorlatilag: a lelkész felmegy a szószékre és kb. 20-30, rosszabb esetben akár 40 percen át beszél egy általa kiválasztott bibliai idézetről (igéről). Előtte-utána egy-két ének, imádság. Puritán célszerűség, egyértelműen túlnyomóan kognitív aktus.

A kognitív elemre koncentráló korabeli őszinte igyekezet

E módszer magyarázata: a reformáció, amikor a korabeli emberek egy része a számukra már elviselhetetlen hordalékot, ami 1500 év alatt rárakódott az eredeti bibliai-krisztusi-evangéliumi szándékra, mindent, amit fölöslegesnek tartott lehámozott a templomi liturgiáról (istentiszteleti rendtartásról), no meg a templombelsőkről is (főleg a német Luther majd a francia-svájci Calvin teológiai hatása nyomán). A keresztyénség keleti ortodox és római katolikus közösségeiben - időközi kisebb-nagyobb változtatásokkal, de lényegében - megmaradtak a hagyományos liturgiai elemek, ahol az a bizonyos „kognitív” elem, konkrétan a pap homíliája, „szentbeszéde” mondhatni másodlagos szerepet játszik a liturgia egyéb, főleg a szent jegyek átváltoztatása és kiszolgáltatása, valamint összességében: inkább a spirituális élményt előidéző részével szemben.

A kognitív elemre koncentráló eme korabeli őszinte igyekezet egyik mai, sokak szerint negatív következménye, hogy a spiritualitás (egyfajta nehezen meghatározható, a transzcendens entitáshoz - nevezzük Istennek - fűződő személyes kapcsolat utáni vágy, vagy szerencsésebb esetben annak megélése - valahogy elhalványul, mert Isten írásba foglalt üzenetének (biblia) megértésére koncentrál minden, ami a templomi istentisztelet alatt történik. Mindez, amit itt leírtam, közismert probléma főként a keresztyén, azaz a protestáns egyházak körében (folyik is egyfajta igyekezet a liturgiareform név alatt), legfeljebb nem verik nagydobra. Vannak persze érdekes kompenzációk: az úgynevezett entuziazmus, a karizmatikus mozgalmak, a különböző neoprotestáns „kis” egyházak átlendültek a spirituális élmény keresésének-megélésének irányába, rengeteg - szerintem - vadhajtással.

Anélkül, hogy párhuzamot szeretnék vonni a fentiek és minapi élményem között, azért most itt elmondom, remélve, nem leszek félreérthető.

Egy véletlen találkozás ajándékai

Úgy esett a dolog, hogy véletlenszerűen (egy kistelepülésen, történetesen Balatonkeresztúron), összefutottam egy buddhista (később kiderül: tibeti buddhista) szerzetessel az utcán. Mivel öltözéke egyértelműen utalt entitására - bár maga nem volt tibeti, hanem mint később kiderült, német születésű, majd fiatal pedagógusként korábban konvertált, sőt: szerzetessé lett fiatalemberről van szó - megszólítottam, szóba elegyedtem vele. Viszonylag jól beszél magyarul, de angolra váltottunk, ez gördülékenyebbé tette a párbeszédet.

Kiderült: a település határában, egy domboldalon (egy igazi, bukolikus környezetben, gyönyörű rálátással a Balaton nyugati medencéjére, a túloldali hegyekre) van egy ún. „Tibeti Buddhista Kulturális Központnak” elnevezett kis telep, 5-6 elszórt házacska (vendégházak, amiket bérbe is lehet venni), meg egy nagyobbacska egyszerű épület, amit jobb híján magyarul templomnak neveznek, de igazából szentély a becsületes neve, miután templomot leginkább Isten tiszteletére emelnek, ami ugye a buddhizmusban mint olyan, azaz személyes Isten, legalábbis a mi nyugati judeo-keresztyén értelmezésünk szerint: nincs.

Szó szót követett: megtudtam róla sok mindent, meg a „kulturális központról” is (minő fura elnevezés!), egyebek között azt is, hogy ő itt az egyetlen „hivatalos” személy, azaz egy bizonyos tibeti buddhista európai hálózat (központjuk Svájcban van) itteni képviselője. Majdnem azt írtam: misszió vezetője, de hát, mint tudjuk, a buddhizmustól - távol áll a missziói küldetéstudat (látványosan leginkább a hinduista Krisna Tudatú Hívők Közösségével szokták az emberek összekeverni, miután ők tudatosan „mutatják meg magukat” a világnak, olykor látványos utcai felvonulásokkal, nagyünnepek körüli ingyenes ebédosztásokkal, a Somogy-megyei Krisna-völgyi nyilvános rendezvényekkel stb.

Mindez messzire vezet. Most csak azt szeretném elmondani, hogy miután megtudtam, hogy (hétfő kivételével) minden este 6 órakor imaórát (?), meditációt (?), azaz valami számunkra pontosan nehezen definiálható alkalmat tart, hát aznap este el is mentem, hogy részese legyek ennek a számomra csak teológiai tanulmányaimból ismert (az idők során meglehetősen megkopott tartalmú) eseményre. Örömmel fogadta „bejelentkezésemet”.

Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy hosszasan belemerüljek a buddhizmus akár csak lényegi elemeinek felidézésébe, ismertetésébe.  Itt most csak erre az eseményre korlátozom magam.

Nem értettem, de átéltem

A „eseményen” - bár az nyilvánosan meghirdetett, a honlapjukon is feltüntetett alkalom - ketten voltunk. Ő tette a dolgát, egyértelműen kötött „liturgiai” rend szerint, a külsőségek egy az egyben autentikus környezetében, mintegy egy órán át „imádkozott”. Pontosabban talán azt mondhatnám, hogy mivel számukra nincs személyes Isten, mint a többi nagy világvallásnak van, inkább egyfajta „párbeszédet”, kívülről figyelve monológot folytatott feltehetően Buddhával, amely párbeszédnek a központi témája (mint később kérdésemre válaszolva elmondta): a tökéletesedés-megvilágosodás (nagyon leegyszerűsítve: a földi létben eleve benne rejlő szenvedéstől való megszabadulás és a nyűgöktől való fellélegzés után a boldogság állapotában való feloldódás keresése). Talán azt is mondhatjuk: a mi hagyományos értelmezésünk szerint a buddhizmus nem vallás, hanem egyfajta életszemlélet, életút-tökéletesedésre törekvés.

Mindezt - előre figyelmeztetett - ugyancsak autentikus módon, azaz tibeti nyelven végezte.

Természetesen az égvilágon semmit nem értettem belőle.

Az első tíz percben csak a nyelv különleges hangzását figyeltem, le is kötött, szeretem az ilyesmit. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a hanglejtésben volt óhatatlanul valamiféle (ismerős) recitáló stílus, nyelvi dallam. De aztán mást is észrevettem: olyan volt az egész, mintha valakit hallanék, aki éppen párbeszédben van másvalakivel, én azonban csak az ő szavait hallom, a másik válaszát azonban nem. (Sánta hasonlat: mint amikor valaki a telefonbeszélgetésének vagyunk akaratlanul is fültanúi: őt halljuk, mert itt beszél mellettünk, kezében telefonnal, de azt, amit ő hall, mi már nem halljuk.)

Aztán az első 10-15 perc után, amikor már mindezzel megbarátkoztam (mert, hogy dicsekedjem: igyekeztem nagyon „nyitott lenni”), mind erre már nem figyeltem, hanem arra, hogy áthatott egyfajta nagyon kellemes, mert megnyugtató, nehezen leírható élmény. Én tudom, adott esetben ezt nyugodtan nevezhetjük egyfajta, vagy akár éppen „A” spirituális élménynek. Csend, nyugalom, a transzcendens közelsége, befogadás, megértés, derű és távlatosság, a lényegtelen és a lényeges, a fontos és a kevésbé fontos szétválása - mindez együtt vett körül, miközben barátunk (mondhatnám: frater noster) tette, amit tennie kellett.

Kiegészítik egymást, de nincsenek egymással függő helyzetben…

Mai, vasárnapi tanulság: ahhoz, hogy spirituális élmény részesei lehessünk, nem feltétlenül kell kognitív élmény. A kettő két különböző felület, amelyek ugyan léphetnek szerves korrelációba, de létük kiteljesedéséhez ez nem feltétlenül szükséges.

Na és akkor most mit tegyünk, atyámfiai? - hangzik a reformáció korabeli, ma is érvényes kérdés.

…és nem lehetnek egymás rovására sem

Hát talán azt, hogy tanuljunk másoktól is, ha érdemes. Nem lettem buddhista, természetesen. Nem fogok vallást váltani. Egy azonban bizonyos, az emberek - már aki erre fogékonyak - keresik az élet értelmét s némelyek a „vallás” közegében találnak megoldásokat. A hit világában. Ahol is az úgynevezett lelki ráhangoltság és az ismeret szépen megfér egymással. Itt is összhangra van szükség, mint szinte mindenben a világon. Egyik sem mehet a másik rovására, mert torzulásokat okozhat. Amit „értek”: boldog vagyok, mert a világ- és benne saját magam - jobb megértéséhez vezet. Amit meg „érzek”: boldog vagyok mert áthat egy kognitív módon felfoghatatlan befogadás mind abban, ahonnan jöttünk és ahova a belénk rekesztett ösztöneink szerint is (vissza)vágyunk.

Végül is

Természetesen ez az én teljesen szubjektív életlátásom.

Az életlátás variánsai feltehetően számtalanok.

Láttam boldog agnosztikusokat is.

Horribile dictu: láttam boldog tudatos ateistákat is.

És vannak olyan emberek is, akik a spirituális élményt – amelyet hiányolnak, keresnek -, számomra zavarba ejtő módon nem feltétlen kötik össze vallással , illetve bármi transzcendens vonatkozással.

És találkoztam olyan emberekkel is, akik bár keresték a spirituális kapcsolatot a Teremtővel, eme igyekezetük azonban sajnos visszhangtalan maradt...

Rövid tömör írásai - egy füzért szeretnénk ezekből a jövőben itt közreadni - az első nálunk közölt írása az Éjféli számvetés volt - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan borzalmas korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorolt. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai.  Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.

Motto: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" (József Attila)

A ma Marosvásárhelyen élő korábbi újságíró, tévészerkesztő, riporter, tanár a kolozsvári BBTE -  Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzése után kilenc éven át volt a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, műsorvezetője, riportere. 1979−1989 között a bukaresti Munkásélet című hetilapnál szerkesztőként, riporterként dolgozott. 1991−1992-ben a bukaresti Valóság című hetilap munkatársa, majd annak megszűnte után a marosvásárhelyi Népújság napilap szerkesztője, rovatvezetője, riportere (1992−1999). 1999 és 2006 között a bukaresti Romániai Magyar Szó című napilap marosvásárhelyi tudósítója. Számos cikke jelent meg a magyarországi sajtóban (Magyar Hírlap, Délmagyarország, Hajdú-Bihari Napló, Világgazdaság), ezekért az írásokért 2004-ben Szabad Sajtó-díjban részesült. 2004 és 2008 között rendszeresen dolgozott a Duna Televízió és a Magyar Televízió számára. 2007-ben és 2008-ban a marosvásárhelyi Központ című hetilap munkatársa, majd főszerkesztője. 2008 és 2010 között a Krónika című kolozsvári napilap tudósítója. Mélyinterjúi jelentek meg a Székelyföld folyóiratban, amelyekért elnyerte a lap nívódíját. Négy interjúkötet szerzője.

Nem kell más, csak egy függöny-lebbenés, egy parkettanyikorgás, egy szürkületkor belopódzó, sóhajtásnyi szellő, s máris masíroznak a párommal leélt ötven év jelentős vagy módfelett jelentéktelen, de mostanában valahogy különleges megvilágításba kerülő mozzanatai.

Jut eszembe: annyira átjár az alábbi néhány sor, amikor nemrég újraolvastam, valahogy másképpen érintett meg, mint korábban, mintha most olvasnám először, most taglóz le igazán mélysége, nagyszerűsége:

"Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek! (Tóth Árpád)

Jönnek velem, kísértetiesen libegnek körülöttem a múlt foszlányai. Néha hallucinálok. (Remélem, nem dilizek be!) Hajnalban néha mintha vakkantana halott kutyám, felpattanok, kiengedném a balkonra dolgát végezni, úgy, mint korábban többezerszer, de csak kietlen hiánya néz vissza rám elárvult, csodálatos kiságyából. Nincs lelkierőm elajándékozni. Mint ahogy a megmaradt és szükségtelen kutyatáp, a pár kutyafog tisztító pálcika is visszavárja azt, akiért hozzám kerültek, a félig rágott plüssállatkák hiányzó fülecskéi, orrocskái arról regélnek, hogy létezett egy végtelenül játékos, kópés, elkényeztetett Bogyóm..

A szekrények ajtai néha leheletfinoman résnyire kinyílnak, nyilván a huzattól (vagy mitől?), a férfiingek ujjai szinte integetnek, az ingek , nadrágok, pólók méltatlankodnak: miért nem visel minket senki? Morfondírozok: melyik volt a kedvenc ing? Ha jól emlékszem: egy szürke-zöld kockás, kisfiamtól kapta valamelyik régvoltigazsevolt karácsonykor. A 35-40 éve az uramnak általam kötött barna-drapp pepitás szvetter, a gyönyörű bordó pulóver sem érti, miért lettek kegyvesztettek. A kényes, úri bőrkabátok felettébb gőgösen, sértődötten veszik tudomásul a megváltoztathatatlant...

Párom saját kis, különbejáratú kuckójában a rengeteg nyomtatott áramkör, ilyen-olyan drót, kábel, a miniatűr satupad, a kacifántos kis mérőműszerek, a elektronikai szakkönyvek, a számtalan kis és nagy csavarhúzó, a mindenféle dugaszok, fűrészek, ledek, a több polcot betöltő CD lemezek, a kisebb tengernyi nemtudommirevaló apróságok minden nap, s a nap minden órájában eszembe idézik a hiányt, a nincsséget. Nem tudok megválni tőlük, és nem is akarok. Majd ha én is kimegyek a kapun, egy szemét-tömegsírban, a fölösleges dolgok olvasztókohójában végzik.

Máskor jönnek megállíthatatlanul a fiúk életének mozzanatai... Ahogy kézenfogva szurkoltuk végig az elsőszülött első zongora fellépését, egy bukaresti magánmúzeumban (korábban főúri lakóház volt) ahol a falon - többek között - a fiatal Mihály király fényképe függött. Apácák is voltak a meghallgatáson, mikor fiamat meglátták, nem tudták levenni róla a szemüket, hozzánk léptek, és elrebegték mondandójukat: "Ez a fiú annyira az ifjú Mihály mása, hogy ez csak reinkarnáció lehet." Mi Gézával csak kapaszkodtunk egymásba ebben az idegen, tömjénszagú, dulcsászás (török édesség: sűrű cukoroldatban eltett forrázott gyümölcs - a szerk.) világban, de nem volt kellemetlen ott lenni, csak nagyon izgultunk a fiam miatt.

Milyen ijesztő, jelenség volt az, hogy a kisebbik srácunk hároméves koráig szabályosan (inkább szabálytalanul!) halandzsázott... Csak a hangsúlyokból, gesztusokból, szünetekből sejtettük, hogy mit akar mondani. A tánti, a mi Tántink (románul: néni, rokon néni, nagynéni; a romániai magyarság bizonyos régióinak értelmezésében: háztartáskörüli, gyermekre felvigyázó fizetett segítség - a szerk.), aki Bukovinából származott, egy szót sem tudott magyarul, újsághirdetés folytán került hozzánk, (áldja meg az Isten!). Azt hitte, azért vartyog a pici fiú, mert ő románul beszél hozzá, mi meg magyarul. "Sa zăpăcit săracul" (összezavarodott szegény), sajnálkozott, de aztán kiderült: nem ritka jelenség az ilyesmi. A szelídzöld szemű Tánti végtelenül türelmes és jóindulatú volt, mi mindent elnéztünk neki, azt is, amikor a korábbi napokról megmaradt almalevest összetöltötte a köménymag levessel, mert azt hitte, hogy krumplileves (almaleves? ne már! - gondolhatta, nem illik!).

Kis angyali, szőke csemeténk boldogan bekanalazta, de mi , mikor hazaértünk, azt mondtuk, köszönjük, de nem vagyunk éhesek...

Csak úgy peregnek végeérhetetlenül az emlékek, gátat sem tudok szabni nekik, vagy nem is akarok. Majd ha megint noszogatnak belülről, kicsit fojtogatnak is, akkor ideöntöm őket, az éter elektronikus tározójába.

Addig is legyetek jók!

Nem kerül semmibe!

Turistáskodni szerető nyugdíjas újságírók, kiadói dolgozók, többnyire a Távirati Iroda egykori munkatársai néhány más hely mellett Halimbán jártak a napokban. Ilyesmi elő szokott fordulni, szót sem érdemel. Az érdekesebb, hogy a leginkább a valaha volt bauxitbányászatáról ismert község mennyire rendezett, milyen lelkesen őrzi a hagyományait, jelentős anyagi áldozatokat is vállalva. Az már csak hab a tortán, hogy maga a környező táj is gyönyörű és értékekben gazdag. Volt viszont valami, ami újságírói szempontból is felkeltette a figyelmet, rávilágított a nyilvánosságunk egykori és a rendszerváltás utáni állapotaira. De ahhoz, hogy ezt bemutassuk, kicsit messzebbről kell elindulnunk. 

Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.       

A füvespap hagyatéka 

Halimba halálában is legismertebb polgára dr. Szalai Miklós esperes, a füves pap. Hosszú, dolgos élete volt, hiszen 1902-ben született és 88 éves korában halt meg. Halimbai szolgálata során nemcsak a környék szépsége, hanem gyógynövényekben való rendkívüli gazdagsága is felkeltette a figyelmét. Gyűjtötte, később gyűjtette ezeket a növényeket, összegyűjtött mindent, amit a hatásukról tudni lehetett: elsősorban a felhasználó idősebb emberektől, füvesasszonyoktól, a „tudást” őrző férfiaktól, de a számára elérhető „szakirodalomból” is. 

Megfigyelte, hogy a száraz, napsütéses napokon szedett növények illóolaj-tartalma nagyobb. Hogy a hatóanyagok „tömörsége” évtől, időszaktól és a szedés helyétől függően is más. Így a hozzá forduló ezreknek személyre szabottan készített-készíttetett keveréket. Nem grammokban, stabil receptekben gondolkodott, és ezt nem is titkolta. Kiválóan együttműködött a helyi körorvossal, és soha nem mondta, hogy helyettesítené az orvostudományt, pótolná az orvosok munkáját. Inkább megelőzésről, az egészség fenntartásáról, a mindenféle bajok korrigálásáról, kiegészítő terápiákról beszélt. Azt is hozzátette, hogy a testmozgás, a friss levegőn végzett fizikai munka, a mértékletes de változatos táplálkozás, a lelki egészség fenntartása mennyire fontos. És mindebből lettek a bajok – de ezekről kicsit később. 

Gyógyfüveket a gyógyulásért – minden rászorulónak 

A gyógyfüves esperes tisztes jövedelemre is szert tett kemény munkájából és egyre növekvő hírnevéből. Ennek nagy részét a faluja és az egyházközsége javára fordította, de maradt annyi, hogy megvásároljon és gondosan helyreállítson egy házat a templomtól nem messze, ahol nyugdíjas éveiben maga is lakott, de jutott hely a „manufaktúrának”, amely sok helybéli asszonynak adott munkát, a kertben pedig amolyan bemutató-kísérletező füveskertet hozott létre, termesztette is kedves növényeit. (A ház és a kert ma sűrűn látogatott látványosság.) 

A gyógytea keverékek bekerültek az állami kereskedelmi forgalomba. A Herbária kereskedelmi vállalatnak mindig is szüksége volt húzó, vevővonzó termékekre, és a Halimbárium névre keresztelt termékcsalád nagyon is megfelelt ennek a követelménynek. Igazi siker lett.

Rengeteget levelezett Szalai Miklós, egyénileg válaszolt a hozzá fordulóknak, naponta tucatjával. Így aztán egyetlen igazi, nagy összefoglaló műre futotta az idejéből, erejéből. Ez volt a halimbai füveskönyv. Fűben, fában orvosság volt a címe, ahogy azt Paracelsus már kimondta. A tudásából alighanem többre is futotta volna. Hiszen tudta, hogy a gyógynövényeket az őskortól használta az ember, az egyiptomi, a görög és a római gyógyító kultúrában is fontos szerepük volt, majd a középkorban a kolostorok őrizték és fejlesztették tovább a tudást, és hozták el napjainkig (sörben, szörpben, gyógylikőrökben, kivonatokban is, nem csak teakeverékekben). Melius Juhász Péter, a magyarországi reformáció kiemelkedő képviselője „hazahozta” ezt a tudást a Herbáriumával, bizonyítva, hogy akkor éppen az „új vallási irányzat” akart és próbált minél közelebb kerülni a néphez. 

Kié a tudás? 

Szalai esperes füveskönyvét a Mezőgazdasági Kiadó felvállalta, 1973-ban húszezer példányban ki is nyomtatták, majd be is zúzták. Mert szerepeltek benne olyan kifejezések, mint „népi gyógyászat”, mert nem tudott vegyületekre lebontott hatóanyagokat megnevezni, milligrammokban mérhető pontos receptúrákat meghatározni. Egyes „tudós emberek” egyszerűen kuruzslónak nyilvánították. 

Persze, Szalai Miklós nem mondott olyan bornírt, nyelvileg lényegében értelmezhetetlen „okosságokat”, mint a mai reklámok, hogy ugyanis „a javallatokra való alkalmazás a régóta fennálló használaton alapul”. Ő egyszerűen a sok évszázados meg a személyes tapasztalatokra hivatkozott. 

Azt tudjuk, hogy a rendszerváltás körüli káosz állapotait a könyvkiadás példaértékűen tükrözte. Elég csak az Elfújta a szél könyvpiacot letaroló kiadására gondolni. Szalai Miklós könyve is előkerült. A Mezőgazdasági Kiadó nyomán a Planétás kiadta 1991-ben, hogy a szerzői jogokkal mi volt, meg hogy az akkor már nem élő szerző mennyiben járult volna hozzá, arról nincs tudomásunk, szürke zóna ez. Egyértelműen kalózkiadás viszont a „Dr. Természet” szerzőmegjelöléssel kiadott könyv, majd a nyíregyházi Black and White Kiadó 2009-ben kihozott kiadványa, bár utóbbi már szerepeltette a szerző nevét. 

A történetnek azért van jó vége is, hiszen Takács Ferenc botanikus, tanár, Szalai esperes nagy tisztelője, munkásságának avatott ismerője a halimbai önkormányzat és általában mindazok, akik a füvespap örököseinek tekinthetők engedélyével ötezer példányban újra kiadta a füveskönyvet. Elvileg ez kapható az emlékhelyen, de az antikváriumokban Dr. Természet kiadásából van a legtöbb, meg a másik kettőéből is akad néhány. Valódi szedett gyógynövényt meg egyre kevesebbet és kevesebb helyen lehet kapni, a kivonatok, sűrítmények, mindenféle étrendkiegészítők divatja jött el, hiszen ebben van az üzlet. Ettől még a fűben-fában ott van az orvosság, csak nehezebb hozzáférni. A mindenféle természetgyógyászat meg természetes szerek divatja pedig inkább marketingfogás, mint valós piaci állapot.   

Amúgy meg úgy is fel lehet fogni a dolgot: a teremtett világban ott vannak a bajok is, meg azok orvosságai is. Amióta akaratunk van, dönteni lett képességünk, dönthetünk is. És talán az sem véletlen, hogy a testi-lelki jót szolgálók között olyan sok a papi ember.

Mai vendégoldalunk szerzője:

Máthé Éva

Rövid tömör írásai - egy füzért szeretnénk ezekből a jövőben itt közreadni - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan borzalmas korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorolt. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai.  Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.

A ma Marosvásárhelyen élő korábbi újságíró, tévészerkesztő, riporter, tanár a kolozsvári BBTE -  Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának elvégzése után kilenc éven át volt a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, műsorvezetője, riportere. 1979−1989 között a bukaresti Munkásélet című hetilapnál szerkesztőként, riporterként dolgozott. 1991−1992-ben a bukaresti Valóság című hetilap munkatársa, majd annak megszűnte után a marosvásárhelyi Népújság napilap szerkesztője, rovatvezetője, riportere (1992−1999). 1999 és 2006 között a bukaresti Romániai Magyar Szó című napilap marosvásárhelyi tudósítója. Számos cikke jelent meg a magyarországi sajtóban (Magyar Hírlap, Délmagyarország, Hajdú-Bihari Napló, Világgazdaság), ezekért az írásokért 2004-ben Szabad Sajtó-díjban részesült. 2004 és 2008 között rendszeresen dolgozott a Duna Televízió és a Magyar Televízió számára. 2007-ben és 2008-ban a marosvásárhelyi Központ című hetilap munkatársa, majd főszerkesztője. 2008 és 2010 között a Krónika című kolozsvári napilap tudósítója. Mélyinterjúi jelentek meg a Székelyföld folyóiratban, amelyekért elnyerte a lap nívódíját. Négy interjúkötet szerzője.

Motto: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad" (József Attila)

Éppen újra olvastam József Attila: Kész a leltár című versét.

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Jó kis vers... Így éjféltájt erről az jutott eszembe: immár nem tartozom senkinek, semmivel. Számba vettem ma, hogy életemben mennyit, de mennyit rohantam. Mint egy kész futóbolond.

De immár nem kell a fiaimat óvodába, iskolába vigyem, nem kell azon agyalnom hogy mit főzzek nekik, és hogy miért nem esznek rendesen, nem kell azon kínlódnom, hogy bedobjam azt a fránya labdát a kosárba, mikor éppen a pályán vagyok, nem kell libabőrösen rettegnem attól, hogy kihív a tanár felelni, és hirtelen mindent elfelejtek, amit tanultam, nem kell kétségbeesnem, ha anyám, apám megbetegszik, nem kell megtanulnom biciklizni, nem kell az agyamat azon törni, hogy mi a fészkes fenéről írok cikket nap mint nap, nem kell lelkifurdalásom legyen amiatt, hogy nem látogatom elég sűrűn a magára maradt nagymamámat, és édesanyámat, nem kell azon törnöm a fejemet, hogy vajon bevettem-e az idegcsillapítómat, és nem kell egy hétre előre főznöm a gyermekeimnek, ha szólít a kötelesség, és elutazom a forgatócsoporttal filmezni, nem kell kétségbeesnem attól, hogy a kiadó nem fogadta el a novelláskötetemet, és nem kell azon sem törnöm a fejemet, hogy regényt kellene írnom, és nem kell izgulnom amiatt, hogy koraszülött lesz a gyermekem (az egyik majdnem az lett!), és nem kell aggódnom amiatt, hogy valami kis cafka elcsavarja a fiaim fejét, és nem kell a kórházba járnom, ahol a drága párom vénájába lassan csöpögve behatol a mások (ki tudja kié?) vére, és nem kell azt figyelnem, hogy a kiskutyám éppen mit lop le a kredencről, és nem kell azon keseregnem, hogy miért nincs testvérem, és nem kell azért sem sírnom már, hogy el kellett adnom a lakást, amiben felnőttem és a kertet, ahol a diófa alatti kisasztalnál annyi magányos órát töltöttem, és nem kell amiatt rettegnem, hogy a szeku engem is be akar szervezni, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy éppen ki és miért jelentett fel, és nem kell rühellnem az agyalágyult diktátort, aki miatt idegszanatóriumba kerültem, és nem kell befeküdnöm az idegklinikára, mert a szanatóriumban agyongyógyszereztek... Nem tartozom senkinek semmivel. Kész a leltár! Persze koránt sem teljes...

A fenti fotó akkor készült, amikor 2004-ben meghívtak a médiahajóra, amikor Magyarország csatlakozott az EU-hoz. Felhajóztunk pontosan a csatlakozás napján Bécsig majd vissza. Hű de fontosak és boldogok voltunk.

Rég volt, talán igaz sem volt.

Szép álmokat!

Napjainkban egyre több politikai tüntetés, megmozdulás helyszíne a budai királyi vár. Pontosabban annak egyik különösen is fontos területe, a miniszterelnök hivatalának környéke. Miután a különböző tüntetések szervezői – más eszköz híján – a legközvetlenebb módon, a kormány vezetőjének hivatali épületéül szolgáló, hajdan volt karmelita szerzetesi kolostor ajtaja előtt kívánják mondanivalójukat a címzetthez eljuttatni, ország világ előtt nyilvánvalóvá tenni. Mi most itt nem a napi politikai jelenséggel kívánunk foglalkozni. Mármint, hogy ennek az épületnek a közelébe sem nagyon tudnak odamenni panaszukkal az emberek, mivel honunk rendőrsége törvényekre hivatkozva, valamiféle biztonsági okokból vaskorlátokkal (kordonokkal) tartja távol ezen panaszos honfitársainkat a miniszterelnök hivatalától. Ezt viszont meg a tüntető emberek tartják törvényellenesnek... Amin most fennakadunk, az az, hogy részben feltehetően a jóhangzás kedvéért nem kis nyelvi-stiláris felszínességnek használt téves megfogalmazás vagy éppen csúsztatásos technikával használt lapos nyelvi trükközés segédletével milyen tartalmi módosulásokon, sőt tartalomtorzuláson tud átmenni egy épület megnevezése és a köztudatba beépülése. Vagy tán ez nem is véletlen, hanem már maga a politika, illetve annak propagandaeszköze? Akár így van akár úgy, sehogy nem stimmel a dolog...

Arról van ugyanis szó, hogy a hírekben (legyen azok forrása az ún. közmédium, kormányközeli médium vagy akár az ún. ellenzéki hangokat megszólaltató médium, az unos-untalan „karmelita kolostornak” nevezett épület nem az, aminek mondják: nem „karmelita kolostor”, már 1784 óta, hanem egy a jelenlegi használója által már miniszterelnökként a közelmúltban felújíttatott, hivatali munkahelyéül szolgáló helyszín: „miniszterelnökség” a történelmi várnegyednek egy kiemelt szegletében.

Részben érthető törekvés a napi hírek szövegeinek írásakor, hogy a szerkesztőségek, újságírók kerülni akarják ugyanannak a fogalomnak a gyakori szóbeli megjelenítését. Így lett például unásig használt szinonimája az alkotmánybíróságnak a „taláros testület”. Ezzel nincs is baj, mert semmi olyan mögöttes tartalmat nem sugall, sem szándékosan sem anélkül, amely valamiféle esetleges sanda propaganda üzenetet (is) hordozna.

Nem így állunk azonban a „karmelita kolostor” megnevezéssel.

De miért is?

A „karmelita kolostor” megnevezés édes anyanyelvünk logikája szerint, mivel hogy nem szerepel előtte legalább az egyetlen magyarázó kis szócska, hogy „egykori”, elvben azt engedi feltételezni a tájékozatlan hallgatóságban-olvasókban hogy a nevezetes épület ma is egyházi intézmény: a karmelita szerzetesrend tulajdona, ami ráadásul akár – legalább is egyik részében még mindig - aktív is lehet (legalább is a jelenidejűséget feltételező szóösszetétel erre utalhat). Szerzetesek is élhetnek benne, meg a miniszterelnök is ott dolgozik. Milyen szép szimbiózis... Vagy ha már nem is aktív egyházi intézmény, nyilván az volt s az „egyház” átadta használatra az „államnak”, valahogy mégis fenntartva annak potenciális kolostor jellegét..

Akár hogyan is vesszük, keltheti azt a hangulatot, hogy ímé, mily ékes békességben leledzik minálunk az állam és egyház. És keltheti azt a képzetet is, hogy nálunk egykor is, íme ma is, mily szervesen egybefonódik a kereszténység (keresztény egyház) annak múltja, jelene, jövője… Ha éppen ezt az üzenetet akarnák közvetíteni, semmiképpen nem ezzel az ingatag megoldással kellene operálniuk az erre hivatott aktoroknak.

Persze mondhatnánk: ez a képzelgés kapitális ostobaság. Ennyire azért nem lehet tájékozatlan a honi közönség...

Legyünk azonban azért kicsit óvatosak, hiszen gyakorta láthatjuk, hogy a médiumok világában agymosás-szerűen „nyomatott” (politikai) hirdetések bizony, milyen kapitális ostobaságok, s megint csak volens-nolens milyen hatékony vélemény(de)formálást (rombolást) képesek elérni.  

Na jó, akkor induljunk ki abból az aufklérista feltételezésből, hogy kis hazánkban a valamennyire is tájékozottabb hírfogyasztó honfitársunk feltételezhetően tudja, hogy a „karmelita kolostor” valójában nem az, aminek mondva van, azaz napjainkban már nem „karmelita kolostor”. Ám bennük is felvetődhet a kérdés: akkor vajon mi a csudáért hívjuk így, ha nem az?

Ha netán mégis lennének kevésbé tájékozottak közöttünk, gyorsan tekintsük át ezt a kis lentebb olvasható történelmi kitérőt: kik a „karmeliták”? Mi is a budavári karmelita kolostor története? És miért félrevezető az épület, a miniszterelnök hivatalának ilyetén téves megnevezése?

Mint majd az alábbiakból egyértelmű lesz:

az épület valóban 1784-ig volt „karmelita kolostor”, aztán lett egyebek mellett színház, aztán kaszinó meg tekepálya, megint (vár)színház, táncszínház, majd újabban, napjainkban miniszterelnökség.

És akkor itt van az eredeti (ál)kérdésünk: a hírek mai világában ugyan vajon miért nem azt olvassuk, hogy például:

a miniszterelnök magas külföldi vendégeket fogadott / újabb kordonbontás

• a színházban / a színháznál,

• a kaszinóban / a kaszinónál,

• a tekepályán / a tekepályánál,

• a várszínházban / a várszínháznál,

• a táncszínházban / a táncszínháznál?

Vajon miért éppen a „karmelita kolostor” a nyertes?

TÖRTÉNELEMÓRA – kíváncsi érdeklődőknek

A karmelita rend vagy Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendje (latinul Ordo fratrum Beatæ Virginis Mariæ de monte Carmelo) a XII. században alapított katolikus szerzetesrend. Az 1185 után elhunyt keresztes lovag Kalábriai Bertold vezetésével alapították a Kármel-hegyen, amely a mai Izrael északi részén helyezkedik el. A rend a hegyről kapta a nevét. Berthold utódja, Brocard a jeruzsálemi patriárkától, Alberttől szabályokat nyert a kolostor számára, amelyeket III. Honoriusz pápa erősített meg 1226-ban. A szerzetesek sokat szenvedtek a szaracénok támadásától, ezért előbb Ciprus szigetére, majd onnan Európába költöztek át. Ekkor enyhébb szabályokat vettek fel, s mindinkább eltávolodtak az eredeti szigorú reguláktól.

A rend spirituális irányultsága a szemlélődő imádság. A szemlélődő rend napirendjében a múló időt az imádság, zsoltárok imádkozása, szemlélődés, a Szentírás tanulmányozása, olvasása teszi ki. A rend Szűz Mária különleges védelme alatt áll, ezért a Mária-kultusz a renden belül erős. Mint a legtöbb középkori eredetű rend esetében, a karmelitáknál is a férfiág az Első Rend (ők aktívak, illetve szemlélődők), a Második Rend a női ág (ők szemlélődők és kolostorokban élnek), a Harmadik Rend pedig a karmeliták körüli világiaké, akik házasodhatnak, de a liturgikus imagyakorlatokon és intézményeken keresztül kapcsolódnak a karmelitákhoz. Vannak egyéb ágak is, mint az aktív karmelita nővéreké. Libanonban élnek bizánci rítusú karmeliták, akik rácsokon keresztül érintkeznek a külvilággal.

A karmelita hagyomány a Kármel-hegy remetéiig vezeti vissza a rend eredetét, akik az ókori Izrael prófétáinak örökségét folytatták, bár nincsenek biztosra vehető feljegyzések arról, hogy a XII. század kilencedik évtizede előtt szerzetesek éltek volna a hegyen. Ekkor az Illés prófétát követő férfiak gyűltek össze a hegyen, akik vagy zarándokokként, vagy a keresztesekkel érkeztek Illés forrásához a Kármel-hegyen, amely a próféta lakhelye volt. A zarándokok folyama szinte azonnal megindult a hegyre és 1206 és 1214 között az itt élő szerzetesek rendi szabályzatot kaptak Jeruzsálemi Albert pápai legátustól és pátriárkától.

Szent Albert Karmelita Szabályzata egy bizonyos priorhoz (korábbi, első, elöljáró) szól, akit csak „B.” néven említ. A későbbiekben őt „Szent Bertold” néven emlegették és életéről részleteket is elbeszéltek, vagy a belső hagyomány alapján, vagy a középkori kolduló rendek előképet követelő nyomására.

A szabályzat 16 cikkelyből állt, amelyek szigorú engedelmességet követeltek meg a prior irányában, magáncellákban való lakást, állandó imádkozást, mindennapos részvételt a misén a közösségben, vállalt szegénységet és munkát, vállalt csöndet a vecsernye és a másnap reggeli tercia imájáig, a húsevéstől való tartózkodást (kivéve betegség esetét) és a böjtölést a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepétől (szeptember közepe) a következő év húsvétjáig.

Szent Albert rendje 1226-ban kapott működéséhez pápai hozzájárulást, III. Honoriusztól. Miután egyre mélyültek a Nyugat és Kelet közti ellentétek, a karmeliták jobbnak látták, ha elhagyják eredeti otthonukat, és 1238-ban Ciprus szigetén, illetve Szicíliában telepedtek le.

A rend folytatta a terjeszkedést és nyugatabbra húzódást. 1240-ben már jelen voltak az angliai Kentben lévő Aylesfordban is, négy évvel később pedig Dél-Franciaországban is megjelentek. 1245-re számuk olyan nagyra nőtt, hogy megtartották első általános káptalanjukat. Aylesfordban Simon Stockot, az akkor 80 éves szerzetest választották meg a rend generálisának. A hagyomány szerint ő vette át a Szűz Máriától a barna skapulárét. A katolikus egyház a szentek közé sorolta. Húszéves vezetése alatt a rend erősödött, különösen miután 1259-ben IX. Lajos francia király Párizs mellett kolostort alapított a számukra.

A XIV és XV. században a karmeliták, mint sok más kolostorokhoz kötődő rend, hanyatlásnak indultak és a reformok elkerülhetetlenné váltak.

A protestantizmus térnyerésétől való félelem addig nem ismert mértékű aszkétizmusra és odaadásra vezette a rendet. 

A 17. század közepén a karmeliták virágkorukat élték. Éppen ebben az időszakban történt azonban, hogy vitákba keveredtek más rendekkel, elsősorban a jezsuitákkal. 1698-ban maga XII. Ince pápa zárta le végleg az ügyet, amikor a kiközösítés terhe mellett megtiltotta a két rend közti vitát, a rendelkezést sértő műveket pedig indexre tették.

A francia forradalom, a Német-római Birodalom szekularizációja és a vallásos rendek elleni intézkedések az olasz egyesülést követően nagy csapásokat jelentettek a karmeliták számára. A 19. század utolsó évtizedeire már csak 200 karmelita szerzetes maradt. A 20. század elején azonban az új vezetés és a politikai beavatkozások enyhülése a rend újjászületését hozták. A megmaradt rendtartományok újraalapították a megszűnteket, erősítették a rend teológiai felkészültséglét, különösen a párizsi Szent Albert Főiskola megalapításával.

2001-re a Kármel mintegy 2100 szerzetest számlált 25 tartományban, 700 szerzetes nővért 70 kolostorban és 13 kongregációt és intézetet.

Nagy Lajos király édesanyjának gyóntatói karmeliták voltak. A rendet a király telepítette le Magyarországon. Budán az egykor Taschentalnak nevezett részen, a mai Kapás-Csapláros-Erőd utcák által határolt területen. A Három Mária, vagy más néven Irgalmasság anyja tiszteletére szentelt rendház alapítását 1372. július 28-án kelt levelében rendelte el XI. Gergely pápa.

A budai kolostoron kívül a középkorban csupán három másik kolostoruk volt: Eperjesen (1388 táján alapították a Szentháromság tiszteletére), Pécsett (1372-ben alapította Vilmos püspök Szent László tiszteletére, de a kolostor csak 1436-tól volt lakható) és Privigyén (a husziták elől menekülő szerzetesek 1426-ban kapták meg az addigra elhagyott bencés apátság épületeit).

1697-ben Szelepcsényi György esztergomi érsek támogatásával sarutlan karmelita atyák telepedtek le Győrött.

1769-re felépítették székesfehérvári templomukat.

Budán a ferencesek Szent János templomának romjaira a török időkben mecsetet építettek, amely Buda 1686-os ostromakor dőlt romba. A telket 1693-ban adták át a Karmelitáknak, akik templomuk alapkövét 1725-ben rakták le, amelynek építése 1736-ra fejeződött be, de csupán 1763-ban került sor a felszentelésére. 

II. József 1784-ben a rendet feloszlatta. 1786-os budai látogatásának alkalmával személyesen intézkedett arról, hogy színházat alakítsanak ki a karmelita templomból az 1784-ben Budára telepített központi kormányhivatalok tisztviselői karának szórakoztatására. A Karmeliták templomának átalakításához Kempelen Farkas készítette a terveket.

Kerepesi úti temetőben az 1857-ben épült temetőkápolnába, a bajorországi Straubingból négy karmelita szerzetest rendeltek, hogy a halottakat végtisztességben részesítsék. A hercegprímás a terület köztemetővé minősítésével egyidőben a papok további, temetői szolgálatát 1861-ben beszüntette.

A Magyar Sarutlan Karmelita Rend szerzetesei 1942-ben telepedtek le Miskolcon, egy ideiglenes épületben és a Karmelita kápolnában működtek. A felavatást és litániát Pálvölgyi Ignác rendtartományi főnök végezte. 1949-es feloszlatást követően a szerzetesrendi élet 1991-ben indult újra (addig csak a plébánia működött).

A budavári karmelita kolostor tömörített története

1784-ig kolostor, aztán színház, aztán kaszinó meg tekepálya, megint színház, majd újabban, napjainkban miniszterelnökség.

A Miniszterelnökségnek helyet adó – egykori Karmelita kolostor, Budapest I. kerületében, a Budai Várnegyedben található épület. (Színház utca 5–7.) Az épületkomplexum két nagyobb egységből áll: a karmeliták – zárt, belső udvarral rendelkező kétemeletes – korábbi rendházából, valamint az ennek a déli oldala mentén hozzáépített – egyhajós – templomépületéből. Az épületegyüttes 1725 és 1736 között épült késő barokk stílusban. A karmelita rend feloszlatása (1784) után, a templomot átalakították. Tornyát lebontották, és 1787-től színházként működött.

A karmeliták templomából átalakított Várszínház (Színház utca 1–3.) volt az első állandó színház Budán. Ez az egyetlen olyan 18. századi magyarországi színházépület, amely egészen a közelmúltig játszóhely volt.

A templomot és az egykori kolostorépületet, Kempelen Farkas tervezte át. A korábbi rendház 1786-tól kaszinóként funkcionált, három tekepályával. Kempelen a refektóriumot díszteremmé alakította, melyet Gelinek Ferenc copf stílusú virágfüzéres, medalionos falfestményei díszítettek. Az épület Színház utcai, kétemeletes homlokzatát a 19. században klasszicista stílusban átépítették és főbejárattal, kapualjjal és lépcsőházzal bővítették. A második világháborúban, Budapest ostroma alatt romba dőlt épületegyüttest Kékesi László és Mózer Pál tervei szerint építették újjá. Többek között a Színháztörténeti Intézet, a Nemzeti Örökség Intézete, a Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft., a Kormánybiztosi Iroda működött a Karmelita kolostor épületében. (Az épületegyüttes déli oldalán a Várszínház színházként funkcionált, 1978-tól a Népszínház társulatának volt a játszóhelye, illetve a Nemzeti Színház Kamaraszínháza volt itt. Utoljára a Nemzeti Táncszínház otthona volt.)

2019. január 1-től a Miniszterelnökség költözött a felújított épületegyüttesbe. Az építési, átépítési terveket Zoboki Gábor készítette.

(Forrás: wikipedia.org)

Share Tükör által...