Bevezető gondolatok

Nehéz időszakot él meg napjainkban a Magyarországi Református Egyház. Ma már minden valamennyire is tájékozott honfitársunk hallott az egész hazai társadalmat, egyben a politikai közéletet is felforgató szövevényes pedofil-ügyhöz kapcsolódó úgynevezett kegyelem-botrányról: a köztársasági elnök asszony, az igazságügyi miniszter asszony és a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének, az egyház dunamelléki kerülete püspökének a lényegi elemeket ma sem tisztázott históriájáról.  És értesült annak legsúlyosabb személyi következményeiről, tisztségükről való lemondásukról is. (Balog Zoltán a Zsinat lelkészi elnökségéről mondott le, püspökségéről nem.)

Hogyan jutottunk el eddig? Megpróbáljuk áttekinteni ennek a bonyolult egyházi-társadalmi-politikai jelenségnek az egyik fontos összetevőjét, amellyel kapcsolatban ma súlyos hibákat, hiányoságokat vélünk felfedezni.

Ami a református egyházat különösen is érinti: a dolog Balog Zoltán lelkész korábbi kormánypárti pártpolitikusi, miniszteri, majd a dunamelléki egyházkerületben bekövetkezett tisztújítás során a püspöki tisztségre bejelentkező, a reá szabott egyházi törvénymódosítás után a tisztséget választás során elnyerő szerepvállalásával kezdődött, mivel személyében sokan az egyház és a kormány(párt)-közeli egyoldalú politizálás, mi több, az egyház és állam nem kívánatos összefonódásának aktorát látták. Mások viszont éppen ezen „adottságát” vélték éppen reménytelinek. Az ő szemükben valószínűleg helytálló a püspök érvelése a napjainkban őt ért kritikákkal szemben, miszerint püspökségének eddig eltelt (hatéves ciklusa felénél) három éve alatt eddig sosem látott állami (= adófizetői) támogatásokhoz segítette hozzá felekezetét. Azaz értelmezésében: „építette egyházát”. Ez a logika - még ha elfogadnánk is - nem válasz a súlyos etikai kérdéseket felvető kegyelem-botrányt kiváltó konkrét alaphelyzet, benne a református püspök szerepének magyarázatára. Amire mindmáig joggal vár magyarázatot a társadalom nyilvánossága, benne főként a reformátusság.

Az ügy nyomasztó részleteivel nem kívánunk itt foglalkozni, feltételezzük, olvasóink kedvük-ízlésük szerint nyomon követhették eddig is a fejleményeket, s olvashatták, miként vergődik felelős vezető és intézmény is ennek a gubancos történetnek a következményeit szenvedve. A Zsinat újonnan választott elnöke, Steinbach József dunántúli egyházkerület püspöke a nyilvánosságot tájékoztatva egyebek mellett arról is szólt, hogy „Megújításra vár az egyház. Az elmúlt időszakban több kérdés felmerült: például, hogy miként vehet részt az egyház a közéletben úgy, hogy hiteles és egyetemes szolgálata ne sérüljön”. Igen, a tanulságokat nekik, minden érintettnek - egyháznak, egyházi vezető(k)nek - le kell vonniuk és mielőbb meg kell találniuk a megfelelő megoldást a továbblépéshez, mielőtt kritikus mértéket öltene az általuk a világ és az egyház népe körében előidézett aggasztó méretű hitelvesztés folyamata.

Miután a jelenlegi zilált helyzetben az egyház-állam kapcsolatrendszerében való tisztánlátást rendkívül fontosnak tartjuk, egy alább közölt sillabuszban áttekintést adunk arról, mik azok a teológiai alappillérek, amelyeket érdemes megismerni, hogy valamennyire is tisztán lássunk. Főként azoknak próbálunk egyfajta iránytűt adni, akik nem feltétlen járatosok a teológia zegzugaiban, viszont érdeklődéssel tekintenek az egyházra, mint egy sajátos képződményre, jelenségre, amely úgy értelmezi önmagát, hogy bár nem ebből a világból való (mivel entitásának gyökerei a transzcendessel kapcsolatos hit világában erednek), ugyanakkor természetszerűleg ebben a világban él. Amely világnak megvannak a maga törvényei és törvényszerűségei. Miként az egyháznak is megvan a maga önképe és önértékelése. E két világ egymás mellett élése, ha lehet: egymás érdekeinek és értékeinek kölcsönös fel- és elismerése a mindenkori egyház-állam kapcsolatának nélkülözhetetlen eleme. Az egymástól való függetlenség és szétválasztottság egyik alapköve. A társadalom egészségesen működésének egyik záloga.

Kísértések és csapdák az egymásrautaltságban

Keresztyén (református) teológiai áttekintés az egyház-állam (továbbá az engedelmesség és engedetlenség) témakörről

I. Dogmatikai megfontolások

Szempontok az állam teológiai meghatározásához

Mai helyzet: az államnak, mint az isteni gondviseléstől eredeztetett rendnek az értelme a köztudatból szinte teljesen kiveszett.

Korábbi nézetek:

Az őskereszténység a gondviselés, azaz Isten rendező művét látja benne. Az ókori ember tudatában az állam vallási megalapozású rend. A középkor az államot az egyházból eredezteti. A reformáció feleleveníti az őskereszténység biblikus államfelfogását. A reneszánsz és a felvilágosodás az előbbiekkel ellentétben kinyilvánítja az államnak nemcsak az egyháztól, hanem a vallástól, sőt Istentől való függetlenségét, egyúttal a saját teljes autonómiáját. Ennek kettős következménye lesz: az anarchia illetve a tirannizmus kísértése.

A világi hatalom és az állam teológiai értelmezése során sosem annak szükségessége a vitás, hanem annak értelme, illetve az emberi életre gyakorolt jelentősége.

A teológiai gondolkodás két államelméletet tekint vitaalapnak:

Realista értelmezés: eszerint az állam természeti tény, egymással küzdő hatalmi erők egyensúlyba jutásának eredménye (kivéve az autoriter, vagy éppen zsarnoki háttérrel létrejött államalakulat). Az államban a hatalmi erők pillanatnyi nyugalomban vannak. A realista megközelítés szerint az állam működtetéséhez - és így megértéséhez - semmiféle ideológia nem szükséges, mert elég ismerni azokat az emberi ösztönöket, és politikai erőviszonyokat, amelyek testet öltenek az államban.

Idealista értelmezés: az államot nem az okból, hanem a célból, nem a kezdetből, hanem a végből, nem a tényekből, hanem az eszmékből kiindulva magyarázza. E megközelítés szerint az állam a szellemi tevékenységeket egybefogó kulturális és civilizációs életének az objektíválódása.

Az állam kettős teológiai értelmezése

Teológiailag az állam egyfelől emberi, másfelől isteni mivoltában közelíthető meg.

Mint intézmény az állam egyfelől az emberi elkötelezés és felelősség tere és kifejezője. Másfelől pedig mint rendeltetés és tényleges rend, az isteni gondviselés műve, mert Isten akarata az, hogy a korok és a népek sokféleségében állami rendnek kell lennie. A teológia felől nézve csak hitben lehet bármely konkrét államrendet, mint itt és most érvényben lévőt, de azért mégis csak mint átmeneti jellegű isteni berendezkedést elfogadnunk. Csak hitbéli meggyőződés által veheti úgy az ember (a hívő ember) az állami feladatokban való közreműködést, mint Isten akaratából eredő kötelezettséget.

Az állam isteni jellege

Teológiai értelemben az állam: a bűnnel szemben emelt gát. Bűn léte nélkül az állam nem lenne sem szükséges, sem lehetséges, ugyanis a kényszer és ezzel együtt maga a bűn az állam lényegéhez tartozik, mivel a bűn élet- és közösségromboló hatását az állam a kényszer erejével ellensúlyozza. Azzal a céllal teszi ezt, hogy hogy így lehetővé tegye az emberies élet alapját. Az állam megszervezett "embertelensége", az organizált kényszer az emberiesség megtartásának eszköze.

Az állam letéteményesei, felelős (választott) vezetői Istentől vannak felruházva tekintélye és az emberek feletti hatalom gyakorlásával. A Deus Omnipotens-től, a mindenható Istentől, azaz minden hatalom birtokosától kapott rész szerinti, más emberek feletti hatalommal kell gazdálkodniuk. A rész szerint hatalommal való helyes éléssel Isten tervét hajtják végre. E tekintetben tehát az állam már több, mint "bűnfékező" intézmény, hanem inkább az egyetemes felebaráti szeretet színtere, ahol nemcsak egymás mellett (coexsistentia), hanem egymásért (proexsistentia) is vannak az emberek; amely közösségben az egyén a közösségért és ugyanakkor a közösség az egyénért felelős Isten színe előtt.

A reá ruházott isteni hatalomnál fogva tehát az államnak igen nagy a felelőssége, mivel az államhatalom képviselői - ha tudatában vannak ennek ha nem, ha vállalják szerepük eme gyökerét, ha nem - Isten eszközei. Íly módon aztán ha hibáznak, nem csak az emberekkel szemben igazságtalanok, hanem Isten szentsége ellen is vétkeznek, s így - nolens-volens, visszaélnek az Istentől nyert hatalommal.

Az állam emberi jellege

Szerkezetét tekintve az állam emberi mű is. Részes az ember elesettségében. Ebben a megközelítésben tehát: az emberek nem egymásért élnek benne, hanem - lényegével és rendeltetésével ellentétben - csak egymás mellett, illetve egymás ellen.

Az állam a létért való küzdelem színtere. Ezért alkalmaz az állam kényszert (ez nem lényegi vonása, sőt lényegével éppen ellentétben - mint korábban utaltunk erre - a bűn miatt kénytelen a kényszerhez folyamodni. Így lesz a büntetés az állam létezésének fundamentális eszköze.

Az állam minden tevékenysége kifejezetten az igazságot, az igazságosságot és a rendet kell hogy szolgálja.A kérdés az, hogy tudja-e az állam, illetve az államalkotó-működtető ember, hogy mi az igazság, mi az igazságosság, mi a megkívánt rend (lásd: Pilátusnak, a római állam helytartójának kérdését a kritikus történelmi pillanatban: "Micsoda az igazság?").

Az alapvető bizonytalanság miatt az állam csak töredékes módon és relatív értelemben oszt igazságot és teremt rendet. A viszonylag "legjobb" államrend is tehát csak jelképe csupán az igazi rendnek. Az ilyen viszonylagos értékű államrend építése és fenntartása nem nevezhető közvetlen értelemben felebaráti szolgálatnak. Felebaráti szolgáltatássá csakis a bűnbánat és a hit, a kegyelem és a megigazulás útján válhat.

Ha a hit megerőtlenül, az állam mintegy "istennek" - azaz: minden hatalom birtokosának, s nem csak az Istentől rész szerint kapott hatalom birtokosának - képzelheti magát az elfeledett Isten helyett. Ez minden államberendezkedés örök kísértése. Az állam, mint a legfőbb (evilági) hatalom birtokosa, adott pillanatban valamilyen történelmi ürüggyel könnyen vissza is élhet kiváltságos hatalmával: abszolutisztikusan léphet fel: az állam "totális állammá" válik, azaz minden hatalom forrását önmagából (ideológiájából, önnön hatalmi érdekeiből stb.) eredezteti. E kísértések figyelembevételével is, a keresztyén teológiának az az álláspontja, hogy nem az állam váltja meg az embert a nyomorúságból, hanem a Megváltó, Jézus Krisztus. Az állam nem a végső menedék és az igazság letéteményese, hanem az ember földi útjának szükségszerű velejárója. Ez a tudat minden államértékelésnek határt szab, s ez az elhatárolás minden biblikus államelmélet integráns része.

Államformák

Az államforma a vezetők és vezetettek viszonya. A keresztyén gondolkodás - eltekintve most a theokráciára vonatkozó bonyolult teológiai elméletrendszertől - két nagy típust különböztet meg: az autokráciát és a demokráciát.

Az autokratikus államformák csekély előnyei mellett a történelem főleg annak csapdáit ismeri: az abszolutizálódást, a személyi kultuszt, a zsarnokságot, a diktatúrát.

A demokratikus berendezkedés nyilvánvaló előnyei: az állam (a társadalom) ügyeinek intézésébe való állampolgári beleszólás és felelős részesvállalás kiteljesedése. Így lesz az állam a kisebbséget is tiszteletben tartó többség akaratának érvényesülési színtere. Ez a szabad ember legméltóbb államformája. Kísértései és veszélyei közismertek: a többség akaratának érvényesülése nem jelenti automatikusan a döntés helyességét. A többség hangulatának változékonysága - amelyet mag az állam is manipulálhat - káros döntésekhez vezethet. A demagógia a felelőtlenség tág terévé válhat a társadalom élete az állam figyelmetlensége, vagy éppen szándékolt machinációi révén. Mindez pedig a lappangó anarchia vagy éppen egy általános társadalmi elégedetlenség, rossz esetben polgárháborús helyzet veszélyét hordozza magában. A demokrácia tehát feltételezi: az egyre fejlődő - és az állam által tudatosan fejlesztendő - műveltséget, tájékozottságot, az önfegyelmet és az az önkorlátozásara való készséget, a toleranciát és a belátást. Ezért a demokrácia nélkülözhetetlen, szerves része kell hogy legyen az erre való nevelés. Erre a legalkalmasabb eszköz - a megfelelő iskolai rendszer és oktatás kialakítása, működtetése mellett: az önszerveződő kisközösségek hálózata. A másik feltétel: a szociális igazságosság. A proklamált szabadság ugyanis csak ott válhat valósággá ahol anyagilag független emberek vannak. A demokráciának tehát egyszerre kell politikai és szociális síkon megvalósulnia, különben nem teljesedhet ki. A demokratikus jogállamban egyensúlyban kell lennie a szabadságnak a renddel és a hatalomnak a felelősséggel.

Az egyház és az állam egymáshoz való viszonyulása

E kapcsolat örök jellemzői: a kölcsönös bizalmatlanság és a kölcsönös féltékenység, egyúttal a a kölcsönös hatalomra való törekvés (lásd: az ecclesia triumphans, ecclesia militans gondolata: az egyháznak a világi-állami hatalomban való megjelenésére való törekvés), valamint az igazság (és a hatalom) megjelenítésében való kizárólagossági igény kísértése. Az ellentét feloldhatatlannak tűnik.

A kapcsolat rendezésének az alapja és eszköze csak az időről időre szóló kölcsönös megegyezés rendszere lehet.

A világi hatalom, az állam Isten által mintegy "pórázra van kötve", amin lehet engedni és lehet rövidebbre fogni. Az egyház előtt álló örök kérdés e téren: vajon elég erős-e a hite abban, Aki (Isten) a "pórázt" kézben tartja? Ezen múlik ugyanis, hogy istentiszteletté válik-e az egyház (és benne a hívő ember) politikai forgolódása, vagy egyszerű, intézmények közötti érdek-egyeztetéssé korcsosul.

Hogyan viszonyul egymáshoz az állam és az egyház, ha mindkettő Isten uralma alá tartozik, mindamellett, hogy küldetése - hatásköre - és az ahhoz rendelt eszközrendszerek merőben különböznek?

A rendezett kapcsolat alapfeltétele az önös hatalmi szempontok elutasítása, bármely oldalról. Semmiféle alá és fölérendeltséget nem szabad keresnie vagy feltételeznie egyik félnek sem. Az állam és az egyház ugyanis egymás mellé van rendelve. Teologiailag fogalmazva: mindkettő a történelem Urának a területe; az egyház az ő uralmának belső, az állam pedig a külső területe. Az egyház a történelemben Istent megjelenítő "Krisztus teste", az állam pedig nem "Krisztus teste". Az egyház hisz Isten szabadító erejében, az állam nem; lehet, tudomása sincs róla (szekularizált, ill. ateista állam). Az egyház e világban él, de nem e világból való; az állam e világból való és küldetését ebben a világban tölti be.

Az egyház és állam eme kettőssége a keresztény teológia szerint Krisztus visszajöveteléig megmarad. Sem bárminemű fejlődés, sem a nevelés nem teheti feleslegessé egyiket sem. Az államot nem lehet (nem szabad) "egyháziasítani" (mondjuk: Isten kijelentése interpretálójának vélve, neki efféle szerepet vindikálni), de az egyházat sem lehet (nem szabad) állami jegyekkel felruházni. Egyik sem oldódhat fel a másikban, mert egyik sem pótolja a másikat. Viszont: minden különbségük, sőt ellentétük-ellenségeskedésük ellenére nem szabadulhatnak egymástól. Még a teljes szeparáció esetén sem.

A politikai felelősség kérdése

A keresztyén ember biblikus felelősségtudata korántsem jelenik meg általános érvénnyel a történelemben (példák sora igazolja ezt: az apokaliptikus mozgalmak jellemzői, a befele fordulás tünetei, vagy Tertullianus: "Semmi sincsen tőlem távolabb, mint a respublika" - ezek nem biblikus szempontok).

A keresztyén ember számára mindazonáltal a hazaszeretet az ember istentiszteletének része:

a. Mivel az állam is Isten uralma alá tartozik, a keresztyén ember politikailag soha nem lehet közömbös (apolitikus magatartás - hitetlenség - a politikai démonizmus előretörése). Politikán itt most minden olyan cselekedetet értünk, amely embertársainkkal való viszonyunkra kihat, valamely közösség életét meghatározza, vagy befolyásolja. Keresztyén értelemben tehát tehetetlen és beteg a politikai élet ott, ahol csupán a (napi párt)politikára vagy a törvényalkotó országgyűlésre korlátozzák a politikai felelősséget.

b. A keresztyén ember szabadnak tekinti magát a politizálásban, az államnak - a világi hatalomnak - való engedelmességben. Ezért ösztönösen ráérez a polgári engedetlenség határaira is, sőt a polgári engedetlenség szigorú követelményei sem szabad, hogy idegenek legyenek tőle (ezzel bővebben az összeállítás II., etikai kérdéseket felvető részében foglalkozunk). A prófétai - az emberiség történelmét, a világi hatalmat kritikailag kezelő - szemléletmód  az egyház számára küldetésének szerves, alkotó része kell hogy legyen.

c. Az egyház politizálásának csúcspontja: Isten kijelentett Igéjének hirdetése. Ebből ki kell tűnni, hogy a politikai hatalom részesei Isten hatalma alatt állnak. Ez az igehirdetés a megbékélést és a megújhodást szolgálja, a reménység erejével nyúl bele a megkötözöttség, a tévhitek és a félelem világába, a gazdasági élet és általában, a politika kérdéseibe, mert rámutat Isten eljövendő országának  realitására és a hívő ember felelősségére a jelenvaló világ formálásában.

A kálvini (református) tradíció szerint az egyház a mindenkori hatalom élő lelkiismerete kell hogy legyen. Közvetlenül ugyan nem tudja befolyásolni - nem szabad befolyásolnia a világi hatalmat, az állam működését, ehhez nincsenek meg az eszközei, ilyenekkel nem is rendelkezhet, ugyanakkor szavát azonban fel kell emelnie, mivel kötelessége a mindenkori hatalmat a szociális igazságosság érvényesítésére emlékeztetni.

A corpus christianum felbomlása, az állam szerepének növekedése

A konstantinusi államegyház Európa történetében kiemelkedő szerepet játszott: az egyházat azonosította az állammal (theokrácia). Amint a keleti orthodoxia kivált, az addigi egyház kompakt egysége megszakadt, megtörtént az egyházszakadás, felbomlott az egységnek ez a képe. A nyugati, a római egyház és a reformáció kibékíthetetlen ellentéte, az ideálisként felfogott  keresztyén egység teljes széthullásához vezetett. A következmény: eredeti elemeire bomlott a corpus christianum:  a corpus Christi-re, az egyházra egyfelől, valamint a világra másfelől. Innentől kezdve nem az egyház az európai egység alapja.

Ezt követően indult sajátos fejlődésnek, növekedésnek Európában a világi felsőbbség és az állami hatalom rendcsináló szerepe. Az egyház helyett az állam lett a rend tulajdonképpeni letéteményese. A császár és a király abszolút uralkodóvá vált a hatalom minden transzcendens vonatkozása nélkül.

A felvilágosodás az általa felejtésre ítélt Isten helyébe a népfelség gondolatát tette. A korábbiakkal ellentétben - amely szerint a népek életében is az a jogos és helyes, ami Isten akaratával megegyezik  - módosult a szemlélet: az állam életében az lett a jogos, igazságos és helyes, ami a  népnek használ. S hogy mi használ neki, azt - ideális esetben - választott vezetői közvetítésével maga a nép mondja meg.

Keresztyén önkritika

Egy olyan történelmi út végén járunk, amelynek mulasztásaiban, bűneiben az institucionalizált egyház (ecclesia visibilis) elsőrenden részes. Belső egyenetlenségeivel, önmeghasonlásaival nem kis részben maga az egyház lett a világ egyenetlenségének és önmeghasonlásának okozója.

A múlt kísértései ma is jelen vannak az egyház számára: az államvallás státuszának csábítása, az üdvintézmény-szerep kísértése, a teológiai és ideológiai közötti vékony határ elmosódása, az egyház institucionális érdekeinek képviselete, elvi felpuhulás az állammal folytatott folyamatos egyezkedései során a rövid távú érdekek elérése érdekében, történeti hübriszben fogant hamis képzetek: ("az egyház örök, az állam ideiglenes").

II. Etikai megfontolások

Mint láttuk, a világi hatalom és a látható, az intézményeiben testetöltött egyház (ecclesia visibilis) viszonya rendkívül bonyolult: egyfelől az egyház, mint a hívők közössége, a láthatatlan egyház (ecclesia invisibilis) Isten törvényeinek mentén kell hogy engedelmeskedjék. Másfelől pedig hívei, mint állampolgárok a rájuk vonatkozó mindenkori kötelezettségeiknek és kötelességeiknek is eleget kell hogy tegyenek, mivel hogy állampolgárként a politikai hatalommal állnak függőségi viszonyban, sőt: demokratikus társadalmi berendezkedés esetén pedig éppen maguk hozzák létre azt a társadalmi-politikai struktúrát, amellyel szemben azután nekik is kötelezettségeik lesznek. Az állam is és az egyház is - magától értetődően magának tartja fenn a jogot, hogy elsősorban "saját" törvényét tartsák be az emberek. Ez a feszültség végig nyomon követhető a történelemben. Ennek során látható, hogy a kapcsolat változó képet mutat: összefonódások, majd szétválási tendenciák érvényesültek az egyház és a világi hatalom között.

Mi határozza meg, hogy min alapul a keresztyén ember kapcsolata a világi hatalommal, az élet gyakorlati szintjén? Melyek azok az etikai szempontok, amelyek kapaszkodót nyújthatnak e téren?

Biblikus, keresztyén értelmezés szerint az egyházról szóló tanításból kell kiindulni ahhoz, hogy az állammal való kapcsolat kérdéseire helyes  választ tudjunk kapni - mutat rá a kérdés iskolát teremtő mestere, Török István egykori debreceni teológiai professzor. Miként arra jelen összeállításunk I., a dogmatikai megfontolásokat tartalmazó részben bővebben is utaltunk, lényege szerint az egyház, ha rejtetten is, Isten országa, azaz Isten megváltási rendjéhez, üdvtervéhez tartozik. Mint Isten országának letéteményese, a látható egyház, az intézményeiben testet öltött egyház, történeti és természeti alakot ölt magára.

Az állam viszont Isten megtartó kegyelmének eszköze. Az állam, teológiailag, nem a teremtést, nem is a megváltást, hanem a megtartást szolgáló rend. Az állam egyike azoknak az eszközöknek, amellyel Isten a bűneset által a teremtési rendből kizökkent világot az utolsó ítéletig és Isten országa megjelenéséig fenntartja. Az ember bűnbeesése, az isteni akarattal való szembehelyezkedése nélkül nem lehetne, nem kellene állam. Ezért tartozik az állam lényegéhez az erőszak, a kényszer. Az állam ellensúlyozza a bűnnek és a gonosznak az élet- és közösségromboló hatását s így biztosítja az emberhez méltó élet alapfeltételeit. A keresztyén ember is tagja - "óemberi" (hitre jutása előtti) mivoltában a bűnbe esett emberi nemzetségnek, amelynek életfeltétele az állami rend. Ezért a keresztyén embernek is munkálkodnia kell az állam fenntartásán és javán.

Institutio c. alapművében Kálvin - ahogy erre tanulmányában a kitűnő hazai kortárs református teológus, Szűcs Ferenc rámutat -: biblikus alapokon azt vallja, hogy az "alattvalók" első kötelessége "felsőbbségükkel" szemben az, hogy azoknak működését a lehető legnagyobb tiszteletben tartsa, t.i. abban a meggyőződésben, hogy azok Istentől reájuk ruházott hatáskört töltenek be. Ezért úgy becsüljék és tiszteljék őket, mint Istennek szolgáit és megbízottait. Vannak ugyanis emberek, akik felsőbbségeikkel szemben nagyon engedelmesen viselik magukat, és nincs kifogásuk az ellen, hogy legyen kinek engedelmeskedniük, mert tudják, ezt megkívánja tőlük a közjó érdeke; de azért a felsőbbségről úgy vélekednek, mint valami szükséges rosszról. Azonban tőlünk - hangsúlyozza Kálvin - ennél többet kíván Péter apostol (I. Péter 2:17), amikor azt parancsolja, hogy a "királyt tiszteljük", továbá Salamon, (Példabeszédek könyve 24:21), amikor azt mondja: "Féld az Urat és a királyt". Mert az előbbi a tisztelet szóba beleérti az őszinte és benső megbecsülést, az utóbbi pedig, amikor a királyt Istennel állítja kapcsolatba, arra mutat rá, hogy a király bizonyos szent méltóság és fenség hordozója. Pál apostolnak is nagyon jelentős az a megnyilvánulása (Rómaiakhoz írott levél 13:5), hogy "szükség engedelmeskedni nem csak haragért, hanem a lelkiismeretért is". Azt érti ezen, hogy az állampolgároknak nem csak félelemtől vezettetve kell magukat alávetniük az államnak, hanem azért is, mert magának Istennek tartoznak azzal az engedelmességgel, amelyet az állammal szemben tanúsítanak. Ebből adódóan be kell tartani a törvényeket, be kell fizetni az adókat és viselni kell a közterheket továbbá a közösség védelmét szolgáló kötelezettségeket.

Mit ad mindezért "cserébe" az állam, a világi hatalom? A történelem során ez az aktuális helyzetnek megfelelően más és más volt, de bizonyos funkciói, mint pl. a polgárait védő állami kötelezettség, állandó volt.

Korunk dilemmája - hic et nunc

Korunkban a keresztyén embernek azzal kell szembenéznie, hogy a világi hatalom saját magára közel sem abban összefüggésben tekint, mint évszázadokkal ezelőtt. Hatalmát a szekularizált állam egy demokratikus társadalmi berendezkedés esetén választóinak akaratából származtatja, rosszabb esetben a hatalmat gyakorló politikai csoport, még rosszabb esetben egy "vezérré" vált politikai személyiség: önnön forrásából eredezteti. Az a viszonyítási alap, amely a hatalom "világi" jelzőjét feltételezi, megszűnt a modern állam számára. 

A bibliai alapokon gondolkodó keresztyén ember számára azonban nem: a teremtésben következetesen Isten munkáját látja, s benne az egyházat és a "világot" két különböző entitásként éli meg. A két kérdés ezek után nyilvánvaló, de a rájuk adandó válasz is:

1. kérdés: Elvárható-e a mai, szekularizált ("elvilágiasodott") világi hatalomtól, s annak szervezett formájától, az államtól, hogy a bibliai, keresztyén szempontok vezéreljék hatalma gyakorlásában?

Válasz: hatalma gyakorlásában (pl. az igazságszolgáltatás rendszerében a vád és az ítélkezés gyakorlatában): nem; a törvényhozásban-törvényalkotásban a törvényalkotó országgyűlési képviselők egyéni lelkiismereti szempontjai szerint: igen.

2. kérdés: Elvárható-e a ma élő, bibliai, keresztyén szempontokat szem előtt tartó embertől/állam-polgártól, hogy a szekuláris világi hatalommal, az állammal szemben a maga részéről, egyoldalúan, ugyanazt a keresztyén erkölcsi hozzáállását gyakorolja az iránta való engedelmesség, illetve engedetlenség tekintetében, mint amit akkor is tenne, ha az állam tudatosan és vállaltan deklarálná az emberek és a teremtett környezet felett gyakorolt evilági hatalmának transzcendens gyökereit? Vagy sajátságos esetben: szimplifikált neofita túlbuzgalomból eredően, és/vagy nem hitbéli, hanem napi (párt)politikai megfontolásokból fakadóan, túlzásokba esve hirdetne meg - biblikus (esetünkben keresztyén) szempontok szerint elfogadhatatlan ideológiai-politikai kurzust?

Válasz: igen.

Az ellentmondás feloldása

A biblikusan gondolkodó, keresztyén ember szemében az állam hatalma akkor is Istentől kapott részhatalom, ha: a) az állam ezt tagadja, nem ismeri el, avagy a kérdésfelvetést eleve idejétmúltnak tartja, b) félreértelmezi saját entitását s (bel)politikai szempontok érvényesítésére használja a vallásos (keresztyén) identitás úgymond felébresztését, ébrentartását, növelését. Ezen esetekben értékelődik fel igazán az egyház prófétai szerepe, amely révén a keresztyén erkölcsi rendszert institucionálisan is képviselni hivatott egyház időről időre jelzi nem csak "belső körben", hanem a legszélesebb nyilvánosság előtt is, hogy az állam mely politikai, társadalmi, szociális kérdésekben tér el attól az értékrendtől, amit a keresztyénség képvisel. S teszi ezt függetlenül attól, hogy ezzel az államnak "tetsző" vagy "nem tetsző" módon cselekszik. Az egyház ugyanis - mint korábban utaltunk a bibliai megállapításra - ebben a világban él, de nem ebből a világból való. Egyszerűsítve: önmagát (a láthatatlan) transzcendens alapokból eredeztető, ám a napi életben (is) tudatosan jelen lévő (látható) entitás.

Az engedelmesség határa

Mindezek után kikerülhetetlen etikai kérdés a keresztyén ember számára: mi a határa a világi hatalomal, az állammal szembeni engedelmességnek? Ki és mi szab határt az engedelmességnek? Feltétlen-e az engedelmesség?

A biblikus keresztyén felfogás szerint miközben az ember állampolgárként tiszteli és betartja az állam törvényeit, ugyanakkor Isten parancsait is szem előtt tartja. Tisztában van azzal, hogy a keresztyén ember élete egyfajta sínpáron fut: egyik ága a földi, amelynek alapja a szervezett társadalom, az állam, a másik ága a lelki, amelynek alapja az ő evangéliumi hite, s ennek támasza a hívők láthatatlan közössége, a láthatatlan egyház és ezzel egyidejűleg az intézményeiben megtestesülő, látható egyház. Ez a két, párt alkotó sín nem ütközhet össze, sem szét nem válhat, hanem párhuzamosan kell hogy haladjon egymás mellett. Ez a helyzet önmagában hordozza az együttmunkálkodás lehetőségét számos etikai területen.

Az engedelmesség határvonalának meghúzásában Pál apostol iránymutatása mérvadó: Krisztus azért váltotta meg kereszthalálával az embert, hogy többé ne adjuk oda magunkat emberek gonosz kívánságainak, még sokkal kevésbé az istentelenségek szolgálatára (I. Korinthusiakhoz írott levél 6:20).

Azaz: alá vagyunk vetve, sőt "alávetjük magunkat" azoknak az embereknek, akik – akár az egyházban, akár a világi életben - fölénk rendeltettek, de csakis annyiban, amennyiben általuk Isten rendelkezik velünk. Ha olyasmit követelnének, tennének tehát, ami ellenkezik a keresztyén erkölccsel, az semmis és érvénytelen a keresztyén ember számára. Ebben az esetben a keresztyén embert nem tartóztathatja fel az a "funkció", amivel az állam vagy éppen maga az institucionált egyház - általunk választott - képviselői fel vannak ruházva. Ugyanis hite szerint és által a keresztyén ember azzal a szabadsággal van felruházva, hogy Isten egyedülálló és legfőbb hatalmára lelkiismerete szerint hagyatkozva a keresztyén erkölccsel szembe haladó esetleges egyházi teológiai-egyházpolitikai döntéseket, jelenségeket  és megnyilvánulásokat, illetve állami ideológiát, végletes esetben (törvényi) kötelezést visszautasítsa. A biblikus tanítás a keresztyén embert arra inti, hogy inkább szenvedje el az elutasítással járó következményeket, mintsem hogy lelépjen az istenfélelem és a keresztyén hitéből fakadó erkölcs útjáról. "Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek" (Apostolok cselekedetei 5:29).

Excursus

A helyzet bonyolultságát illusztrálandó, álljon itt egy sokak által ismert - napi életünket kevésbé érintő, de jellegében - érdekes probléma, illetve annak megoldása

A fenti, lelkiismereti okokra hivatkozva sokan megtagadják hitbeli alapon a kötelező katonai szogálatot (már ott, ahol ez kötelező), illetve háborús helyzetben nem hajlandók fegyveres szolgálat végrehajtására, itt húzván meg az állampolgári engedelmesség határát, s inkább vállalják tettüknek az állam általi szankcionálását (pl. börtönbüntetést).

Az ilyen jellegű katonai szolgálatmegtagadás mögött annak a bibliai etikai parancsnak a szószerinti értelmezése húzódik meg, ami a Tízparancsolatban olvasható: Ne ölj! Valamint annak a krisztusi intelemnek a szövegösszefüggésből kiragadott értelmezése áll, hogy t.i. "aki fegyverhez nyúl, fegyver által vész el".

A dilemmát maga Krisztus oldja fel, amikor azt mondja a nagy parancsolatban: "Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat!". Jézus ezekkel a szavakkal nem közömbösíti a Ne ölj! ószövetségi tiltást, hanem viszonylagossá teszi. Azaz: a szeretetet állítja minden törvény fölé. Azaz: a szeretet, amely a felebaráthoz, a másik emberhez fűz - legyen az a családom tagja, vagy a népem, amelynek léte veszélyeztetve van - kritikus helyzetben felold minden más erkölcsi tiltás alól.

A dilemma persze - legyünk őszinték – mégis megmarad, ha a háborúk teológiai értelmezésével próbálkozunk. Sokan megtették, nagy nemzetközi irodalma van a kérdéskörnek, amelyben többen az "igazságos háború" (máig vitatott) fogalmának bevezetésével és értelmezésével próbálkoztak kiutat találni a csapdahelyzetből. A kísérlet azonban - mai ismereteink szerint - a contradictio a se feloldatlansága miatt mindmáig nem hatott meggyőző erővel.

Budapest, 2024. április 29.

A fenti összeállításhoz egyebek között főként az alábbi művek szolgáltak alapul:

1. Kálvin János: Institució 1586 Genf (Bethlen Gábor Rt., Budapest, 1936)

2. Török István: Dogmatika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

3. Török István: Etika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

4. Albert D. Huegli (szerk.): Church and State Under God (Concordia Publishing House, USA, 1964 )

5. Earle E. Cains: The Christian in Society (Moody Press Chicago, USA, 1973)

6. Paul Lehmann: The Transfiguration of Politics - The Presence and Power of Jesus of Nazareth In And Over Human Affairs (Harper and Row, Publishers, New York, 1975)

7. Roswell P. Barnes: Under Orders - The Churches and Public Affairs (Doubleday and Company, Inc. Garden City, New York, 1961

8. Szűcs Ferenc: Kálvin felfogása hatalomról és államról (In: Collegium Doctorum, IV. évfolyam, 1. szám, 2008. augusztus, 19 pp)

   Thanks for reading Tükör által...! Subscribe for free to receive new posts.

Hogy valami komoly probléma lehet általában a hivatalosnak tekintett vallásfelekezeti intézményekkel, legszemléletesebben hazai kereszténységet-keresztyénséget reprezentáló egyházzal és annak felekezeteivel, a köznyelvben „történelmi egyházakként” ismert vallási entitásokkal, az a közéletünket valamennyire is figyelemmel kísérő olvasók előtt egyre szélesebb körben közismert. Az emberek érzékelik azokat az anomáliákat, ellentmondásokat, amelyek az institucionalizált vallásfelekezetek és az egyházak által hirdetett hitelvi – a keresztény-keresztyén felekezetek esetében a bibliai - tanok és a való élet-gyakorlatuk között egyre szemléletesebben mutatkoznak. A hazai vallásfelekezetek többnyire - tiszteletre méltó kivétel az evangélikus egyház elnökpüspöke, dr. Fabiny Tamás - mélyen hallgatnak a szegénység terjedéséről és főleg annak okairól, azaz a tüneti terápiaként végzett valós karitatív tevékenységük mellett az oki terápia megnevezéséről és követeléséről. Mint ahogy hallgatnak a társadalmi méretekben felhalmozódó korrupcióról, a szélesedő társadalmi igazságtalanságokról. Továbbá nem hallatnak egyértelmű szót a nemzetközi összefüggésekben kibontakozott háború és a béke vonatkozásában sem, sőt mintegy egyetértőleg veszik tudomásul a háborúk felelősségét elkenő, az általános békeszólamokra korlátozódó mellébeszélést. Ugyancsak szó nélkül hagyják a társadalmi-politikai életben felbukkant, álságosnak tűnő neofita buzgalmak hamisan csengő tirádáit (a gyakran a tájékozatlanságból fakadó, vagy szándékosan teljesen félreértelmezett teológiai fogalmakat-gondolatokat, zagyvaságokat, amelyek mögött ráadásul leplezetlenül jelennek meg napi /párt/politikai szándékok). És szó nélkül hagynak olyan, magas beosztású politikustól származó “őszinte” vallomást, miszerint “aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér…” És egyre többen, egyre nagyobb értetlenséggel és ellenérzéssel észlelik a status quo azon (“sikeresnek” tűnő) törekvéseit, amikkel az „egyházakat” mintegy „megvásárolta” a szinte korlátlan állami (az adófizetők pénzéből merített) anyagi, illetve jogi „támogatásokkal”.  Ebből a szemszögből nézve nem meglepő, hogy a 2022-es, a közelmúlt napokban nyilvánosságra hozott népszámlálás adatai szerint az előző, 2011-es cenzushoz képest a magyar állampolgárok vallási (egyházi?) kötődése radikálisan csökkent. Megjegyzendő, hogy a történelmi egyházak ezen adatokat a lehető legegyszerűbben és sajátosan, szinte pozitívumokat kiemelő módon kommentálták. S az sem meglepő, hogy következésképpen a hazai lakosság bizalma, szintén radikálisan csökken a vallási intézmények hitelességét illetően. Gyanúnk szerint a népszámlálási kritika főleg a látható egyházat érinti (teológiai szakszóval az ecclesia visibilis-t), miközben az eredetileg vallási érzelmeket is magukénak tudó emberek annak „hűtlensége” ellenére továbbra is hitben élő tagjai a láthatatlan egyháznak, a hit világában, esetünkben pl. a Krisztus-követők láthatatlan közösségének, azaz az ecclesia invisibilis-nek. Persze nem ez az ideális állapot. A hit világának intézményes keretet adni hivatott látható egyház elvben nem lenne szabad, hogy elszakadjon mindattól, aminek képviseletére hivatott: a hit világának reprezentációjáról ezen a világon. Mindez – kemény címadásában is - ott lapul lenti cikkünk szerzője állásfoglalásába. Aki bár alapvetően a hazai római katolikus egyház tüneteit vizsgálja, következtetései azonban minden bizonnyal a többi hazai vallásfelekezetre is érvényesek.  - Szerkesztőség

Eladott küldetés?

Sokak számára ismerős lehet az Apostolok Cselekedeteiben olvasható, a sánta koldusmeggyógyításának története. Eszerint a bénán született ember a jeruzsálemi templom un. Ékes kapujánál kéregetett és amikor meglátta a templomba igyekvő apostolokat, Pétert és Jánost, tőlük is alamizsnát kért. „Péter azonban ezt mondta neki: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A Názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj! Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt és tudott járni.” (vö.: 3,1-10)

Ez a történet ihletője egy későbbi, III. Ince pápa és Assziszi Szent Ferenc beszélgetéséről szóló legendának. III. Incét úgy tartja számon az egyháztörténelem, mint a középkor leghatalmasabb egyházfőjét.

Így aztán érthető, hogy kellő büszkeséggel mutatja Szent Ferencnek Róma fényűző gazdagságát s utalva a fent idézett szentírási történetre, kijelenti: neki már nem kellene azt mondania az alamizsnára szorulóknak, hogy aranyom és ezüstöm nincs. - De azt is hiába mondanád a bénának - válaszolja Ferenc -, hogy kelj fel és járj!

A történet tanulsága egyértelmű. Ha az egyház saját anyagi gyarapodását tartja szem előtt, akkor elvesznek vagy legalább is veszélybe kerülnek azok a kegyelmi adományok, amelyek küldetésének és üzenetének erejét, végső soron hitelességét hivatottak biztosítani. S mivel éppen a szegények szentjeként ismert Ferenc hívja fel erre a figyelmet, ezért a történet az egyház gazdagságának és az elesettek szenvedésének kiáltó ellentétével is szembesít.

Az isteni igazságszolgáltatás mérlegének nyelve a szegényekkel való bánásmód

Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus nem a kiváltságosokkal és a gazdagokkal azonosította önmagát, hanem a szegényekkel. Sőt, ennek alapján fog megtörténni a végítélet. Az isteni igazságszolgáltatás mérlegén a szegényekkel való bánásmód súlyosan esik a latba, mert „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Máté evangéliuma, 25,31-46).

Ámde nemcsak a keresztény egyházak és felekezetek számára jelent megkerülhetetlen feladatot a szegények iránti tevékeny szolidaritás, hanem a mindenkori kormányzat számára is - különösképpen, ha az adott kormány magát keresztény meggyőződésűnek hirdeti. Mint ahogy hazánkban a hatalmon lévő politikai elit.

Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatára, mint a demokrácia-történet dokumentumára: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, ezek közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek...”.

A mindenkori kormányzat létalapja

Az ember teremtettségére, azaz a keresztény antropológiai előfeltevésre való hivatkozás alapozza meg a jogokat, amelyeknek a kormányzat tevékenysége révén kell érvényesülnie.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a követelménynek a teljesítésén nyugszik a mindenkori kormányzat léte. Habár a szavazásban megnyilvánuló többségi akarat hozza létre a demokratikus országok kormányzatait, de a legitimitás kizárólag a kormányzat megfelelő működésében teljesedhet ki: abban ugyanis, hogy meg tud-e felelni a létrehívás okát szolgáltató követelményeknek. Azaz képes-e avagy akarja-e a jogokat a reábízottak számára biztosítani.

De vajon érvényesülhet-e a szabadsághoz, a boldogságra való törekvéshez, egyáltalán az élethez való jog ott, ahol növekszik a szegénység, sőt, a mélyszegénység is tagadhatatlanul jelen van?

A demokrácia alapértékei megszűnésének jelei

Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szegénység a demokrácia hullafoltja. Hiszen azokban a közösségekben, régiókban, perifériára szorult társadalmi rétegekben, ahol jele n van a növekvő szegénység, ott megszűnnek a demokrácia alapértékei. A generációkra kiható körülményeket figyelembe véve ilyen élethelyzetben nem is lehet az embert megillető jogok még lehetséges létezéséről sem beszélni. Valójában csak a napi megélhetésért folytatott kilátástalan küzdelem, az életben maradás diktatórikus állapota a jellemző.

A keresztény egyházak és vallási felekezetek számára még kevésbé tekinthető mellékfoglalkozásnak a szegényekkel való törődés, amelyet nem lehet a mindennapi pasztorációs tevékenység véletlenszerű járulékának tekinteni és amit alkalmi adakozásokkal, eseti jótékonykodással nem lehet elintézni. Kiváltképpen akkor kell elutasítanunk ezt a magatartást, amikor a tehetősek jogtalanul birtokolt javaiknak egy töredékét kínálják fel a rászorulóknak, mert ez csak saját lelkiismeretük időleges megnyugtatását szolgálja, a társadalmi igazságosságot aligha.

Sokszor ugyan szükséges az alkalmi segítség, de sokkal jelentősebb az egyház társadalmi tanítása, az igazságosság általános értelmű követelményeinek hirdetése, amely a társadalom egészére, a működés struktúrájának megváltoztatására irányul. Nem véletlen, hogy éppen a kezdeti kapitalizmus - a gazdagok és a nekik kiszolgáltatott szegények tragikus - korszakában jelent meg az első pápai enciklika (XIII. Leó, Rerum novarum, 1891), amely a tőke és a munka konfliktusában az igazságosságot kérte számon a munkaadókon és a politikai hatalom képviselőin. Ezt követően minden katolikus egyházfő kötelességének érezte az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó körlevelek megfogalmazását. A Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulóján II. János Pál pápa adta ki a Centesimus annus-t, amelyben ezt olvassuk:

„Mindenekelőtt szakítani kell azzal a szemlélettel, amely a szegényeket - embereket és nemzeteket - mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermelnek. A szegények jogot követelnek maguknak, hogy megkapják jussukat az anyagi javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése érdekében” (30. pont).

Kötelezettségszegés és lehetséges következményei

Mivel a mindenkori államhatalom a közjó őre, ezért rajta lehet és kell számon kérni a társadalmi igazságosság érvényesülését, illetve annak hiányát.

Sajnálatos, hogy helyi egyházunk nem teljesíti ezt a kötelezettségét, sőt, a magukat vallásos identitásúnak valló politikusokkal karöltve hallgatnak a pápai szociális enciklikák tanításairól. Ha mégis előveszik, az megmarad a tudományos konferenciák, hittantermi elmélkedések keretei között, de attól óvakodnak, hogy a közvélemény széles körei megismerhessék, nehogy sérülés érje az állam és az egyház közötti, anyagi javakra épülő együttműködést.

Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk, Tomás Halik, prágai katolikus teológusnak a Lutheránus Világszövetség 2023-ban, Krakkóban tartott nagygyűlésén elhangzott nagysikerű beszédének egy részletét:

 „Ha az egyház hagyja, hogy korrumpálja valamely politikai rezsim, először a fiataljait veszíti el, aztán kritikusan gondolkodó és képzett tagjait; a múlt iránti nosztalgia, az egyház és állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat”.

x x x

Szerzőnkről

Dr. Giczy György Antal újságíró, katolikus teológus, volt politikus és országgyűlési képviselő. 1971-ben érettségizett a Budapesti Piarista Gimnáziumban. A budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián 1977-ben teológus diplomát, 1982-ben teológiai doktorátust szerzett. Emellett elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) keretében működő, kétéves, posztgraduális újságíró iskolát. 1977-ben az Új Ember című katolikus hetilap adminisztrátora lett, majd 1979-től egy évig annak gyakornoka volt. 1980-tól a lap munkatársaként dolgozott, 1984 és 1986 között rovatvezetőként, majd utána főmunkatársként. Írásai, esszéi, tanulmányai más egyházi lapokban is megjelentek (Vigília, Teológia stb.). 1991 és 1992 között a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöki tisztét töltötte be. Ugyanebben az időszakban tagja volt a Keresztény–Zsidó Társaság elnökségének is. 1993-ban a Magyar Penne Kiadói Kft. – a Pest Megyei Hírlap kiadóvállalatának – ügyvezető igazgatója lett, emellett 1996-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem médiatanszékén volt előadó. Kutatási területe a zsidó-keresztény teológiai párbeszéd. Politikai-közéleti pályafutását 1988-ban, a Márton Áron Társaság titkáraként kezdte. 1989-ben a Kereszténydemokrata Néppárt alapító tagja, ill. a párt Hazánkért c. lapjának felelős szerkesztője volt. Az 1990-es országgyűlési választáson pártja országos listájáról szerzett mandátumot. 1993-ban a párt programszerkesztési bizottságának elnöke lett, majd az 1994-es országgyűlési választás után, ahol újra mandátumot szerzett, a párt országos alelnökévé, majd 1995-ben annak elnökévé választották. Elnöksége idején esett szét két részre a párt, melynek csúcspontja az 1997-es pártszakadás volt, melynek során a párt országgyűlési frakciójának nagyobb része átment a Fideszhez, míg a Giczy-féle szárny tagjai független képviselőkként folytatták munkájukat. 1998-ban indult az országgyűlési választáson, de mandátumot sem ő, sem a KDNP nem szerzett. 2001-ben távozott a párt éléről. Párttagságát 2002-ben vesztette el, amikor bírósági úton újjáalakult a KDNP az 1997 előtti állapotok szerint. 2006-ban a Magyar Keresztényszociális Unió szakértője volt. (forrás: Wikipedia)

Subscribe now

Share Tükör által...

III. Károly angol király uralkodóként nemcsak az Egyesült Királyság államfője, hanem a hit védelmezője is (ezt a címet a pápa 1521-ben VIII. Henrik királynak adományozta, mielőtt a király a híres szakítást megtette a római katolikus egyházzal) és az Egyesült Királyság legfelsőbb vezetője lett - hangsúlyozza a Washington Post-ban megjelent interjúban Ian Bradley, angliai kultúr- és szellemtörténész professzor. 

„A koronázás minden más eseménynél jobban hangsúlyozza az Egyesült Királyság monarchiájának szent természetét” – írja God Save the King: The Sacred Nature of Monarchy című könyvében Bradley profeszor. „Koronázásukon a királyokat és királynőket nem egyszerűen megkoronázzák és trónra léptetik, hanem felszentelik, elkülönítik és felkenik, Istennek szentelik őket, és szentségi öltözékkel és szimbolikus dísztárgyakkal látják el őket.”

Hagyomány és rituálé - mély hatást gyakorol

Minderre – teszik hozzá a Christianity Today-ben megjelent elemző cikkében  Madeleine Davies   - egy olyan országban kerül sor, ahol a legutóbbi népszámlálás szerint a lakosság kevesebb mint fele vallja magát kereszténynek. A Church of England saját statisztikái szerint a lakosság mindössze 1,5 százaléka vesz részt heti istentiszteleten, míg egy 2018-as British Social Attitudes felmérés szerint 43 százalékunk „soha vagy gyakorlatilag soha” nem vesz részt istentiszteleten. Elmondható, hogy sok millió ember számára, akik a koronázást nézik a televízióban, valószínűleg ez lesz az első istentisztelet évek óta, vagy talán valaha is, amiben mágha közvetett módon is – részük volt. Még azoknak is, akik járnak templomba, valószínűleg a BBC kommentárjára kell hagyatkozniuk, hogy pontosan megértsék, mi folyik itt. A legtöbb néző számára ez lesz életük első koronázása, amit élőben nyomon követhetnek.

A legtöbb ember számára ez a „látvány” mély benyomásokat tesz majd, függetlenül ismereteiktől és spirituális beállítotságuktól – vélekedik a Cristianity Today-nek Linda Woodhead, a londoni King's College erkölcs- és társadalomteológiával foglalkozó professzora. "Élvezni fogják a hagyomány érzését, a rituálét."

A koronázás helyszíne 1066 óta a Westminster-apátság, Hitvalló Edward, a pápa által 1161-ben szentté avatott király kegyhelye. III. Károly királyt az 1300-ból származó Szent Edward-trónszékben fogják megkoronázni. Ennek a trónnak, jelesül a trón alapjául szolgáló nagy kőnek különlegesen érdekes (szakrális) története van, amire itt most nem tudunk kitérni

Megkoronázása alkalmával Károly királyt is bemutatják a népnek, akik az „Isten óvja Károly királyt” kikiáltásával fejezik ki támogatásukat. S miután leteszi az 1689-es koronázásra írt esküt, Canterbury érseke keni fel bibliai hagyományokban gyökerezően szent olajjal, amely Isten kegyelmének a Szentlélekben való kiáradását jelképezi. Ezt a pillanatot annyira szentnek tartják, hogy egy paraván mögött játszódik majd le.

Ezután ellátják a hatami jelvényekkel: amelyek legszentebb darabja maga a korona. Az egybegyűltek azután tisztelegnek az új uralkodó előtt, mielőtt a szent úrvacsorában részesülnének.

Az egyetlen monarchia Európában, amely megtartja a koronázás vallási alapjait

A közvélemény-kutatás azonban nem jelez népi felháborodást – figyelmeztet a Cristianity Today cikke. Egy 2015-ben végzett országos reprezentatív felmérés szerint az emberek kevesebb mint húsz százaléka gondolta úgy, hogy a keresztény koronázás „elidegenítené” a szertartástól a nem keresztény vallású vagy nem hívő embereket. A legtöbben úgy gondolták, hogy kereszténység létező, ható valóság.

Mindazonáltal amikor Charlotte Hobson, a Lancaster Egyetem PhD-jelöltje megmutatta interjúalanyainak az 1953-as koronázásról készült felvételeket, megkérdezte, mi a véleményük az eseménnyel kapcsolatban, a legtöbben azt mondták: nem tekintik vallási eseménynek a szertartást. Ám akkor vajon a hagyomány, az azáltal keltett érzelmek az, amit az emberek most szentnek tekintenek, még akkor is, az eseménynek már nem tulajdonítanak vallás, spirituális jelentőséget. gyökereit.

Károly király esküjében egyebek mellett szerepel az a fogadalom, hogy tudniillik „az Angliában bevezetett törvények szerint fenntartja és sérthetetlenül megőrzi az anglikán egyház rendelkezéseit, valamint annak tanait, istentiszteletét, fegyelmét és kormányzását”.

A koronázást „hatalmas nosztalgiagyakorlatnak” tekinti azon a keresztények számára, akik gyászolják azt az időszakot, amikor „keresztények irányították” az országot", a kultúra irányításnak jogosultságát is beleértve.

Az egyház és az állam szétválasztása továbbra is „alternatív elképzelés”

A koronázás procedúrájában kiemelkedik „az Istennek alárendelt vezető szimbolikája, aki Isten nevében csendesen kormányozza Isten népét...” – mondta az interjúban kritikusan Robinson-Brown. „Ott sejlik fel mögötte óhatatlanul annak az egykor volt imperialista fekete-ellenes hatalomnak az árnya, amely még mindig nem foglalkozott megfelelően a múltjával, egy olyan Nagy-Britanniában, amelynek egyre kevesebb oka van arra, hogy „Nagynak” nevezzék.

Számára az istentisztelet legerősebb része a szertartási kard átadása, az ekkor elhangzó utasítás így hangzik: „Tegyél igazságot, állítsd meg a gonoszság növekedését, … [és] segítsd és védd meg az özvegyeket és árvákat”.

Tény, hogy húsvét óta az anglikán egyház naponta ad ki imaszövegeket, bátorítva az embereket a királyért és a királynőért, a királyi családért és a nemzetért való imádkozásra. Nehéz megmondani, hogy ezeknek milyen spirituális hatása lesz az Egyesült Királyság népére. Az egyház feltehetően „eszköznek tekinti, amellyel vissza lehet hozni a spiritualitást az emberekbe”. A szkeptikusok ennek kevés reményt jósolnak.

Teológusok körében köztudott: a Bibliában nincs egyértelmű doktrína a monarchiáról. Legismertebb hivatkozás:
Összegyűltek Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Megöregedtél, fiaid pedig nem járnak útaidon; most azért válassz nekünk királyt, a ki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás. Azonban Sámuelnek nem tetszett ez a beszéd, hogy azt mondták: Adj nekünk királyt, a ki ítéljen felettünk. És könyörgött Sámuel az Úrhoz. Az Úr ezt mondta Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, a mit mondanak neked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük. Mindama cselekedetek szerint, a melyeket véghez vittek attól a naptól kezdve, a melyen kihoztam őket Egyiptomból, egészen a mai napig (hogy elhagytak engem, és idegen isteneknek szolgáltak): veled is a szerint cselekszenek. Most azért hallgass szavukra; mindazonáltal tégy ellenük bizonyságot, és add tudtukra a király hatalmát, a ki uralkodni fog felettük... (I. Sámuel 8.)

És mi a helyzet Jézus „hierarchiájával” – kérdezi néhány radikális teológus -, amelyben az elsők lesznek az utolsók és az utolsók az elsők? Hogyan érjük el ezt egy felbecsülhetetlen értékű ékszereket felvonultató szertartással, amelyen a föld nagyjai és erkölcsi tekintélyei tisztelegnek egy olyan ember előtt, aki az ország társadalmi elitjébe született?

Ian Bradley azzal érvel, hogy az Ószövetség a királyságot a káoszra adott „isteni válaszként” mutatja be, amely „Isten, király és nép közötti háromoldalú szövetségen” alapul. Amikor a Westminster Abbey gyülekezete azt kiáltja: „Éljen a király!” azt fogják visszhangozni, amit az izraeliták mondtak, amikor Sault eléjük tárták (Sámuel monda az egész népnek: Látjátok-é, a kit választott az Úr? hogy nincsen hozzá hasonló az egész nép között! Akkor felkiált az egész nép, és ezt mondják: Éljen a király! 1Sám 10:24).

A történelem során mind az uralkodók, mind az őket szolgáló egyházi vezetők igyekeztek az ószövetségi királyi modellekre támaszkodni. Amikor VI. Eduárdot kilenc évesen megkoronázták, Canterbury akkori érseke, Thomas Cranmer vélhetően az ószövetségi Jósiáshoz hasonlította őt: egy fiatal uralkodóhoz, aki létfontosságú vallási reformot hozott.

Amikor az Újszövetségről van szó, Bradley elismeri, hogy Jézus királysága úgy tűnik, hogy az emberi királyokat „feleslegessé, sőt bálványimádóvá teszi”. Egyes keresztények, különösen a baloldalibb politikai nézeteket valló keresztények számára a királyi család az egyenlőtlenség jelképe az Egyesült Királyságban.

Bradley azt sugallja, hogy ahelyett, hogy elvetette volna a monarchia intézményét, Jézus új modellt hozott létre, „saját királyi tulajdonságaira, az igazságosságra, az irgalmasságra, a bölcsességre, a békére, az alázatra és az áldozatvállaló szolgálatra utalva”.

Talán a legerősebb benyomást a néhai királynő éppen a köz szolgálatában végzett cselekedeteivel tette az emberekre. Ez egy olyan gondolat, amelyet a jelenlegi király és az angol egyház is szívesen hangsúlyoz. 

A mostani koronázás előmunkálatainak kódneve „Aranygömb” volt. Ez utalás arra a kereszttel ékesített gömb alakú hatalmi jelvényre („királyi almára”), amelyet az uralkodónak a következő szavakkal adnak át: „Vedd ezt a gömböt, amely a kereszt alatt áll, és emlékezz mindig arra, hogy e világ királyságai a mi Urunk és az ő Krisztusának királyságai lettek.”

Károly király fogadalma előtt, miszerint „fenntartja és megőrzi” az egyházat, Canterbury érseke elmagyarázza ennek a kötelezettségvállalásnak az egyház által kiérlelt modern felfogását, hogy tudniillik

A közeledés látható jele lesz a körmenetben használt, újonnan elkészített walesi kereszt, amely állítólag olyan szilánkokat tartalmaz, amelyek Jézust keresztfájából származnak, s az anglikán egyház Ferenc pápától kapta ajándékba. Tegyük hozzá rögtön: egy ilyen gesztus korábban elképzelhetetlen lett volna. Az egyházi vezetők között, akik áldást mondanak a királyra, ott lesz Westminster római katolikus érseke is.

A töredékek Ferenc pápa ajándékai voltak – ez a gesztus Károly király egyes előzményei számára elképzelhetetlen lett volna. Az egyházi vezetők között, akik áldást mondanak a királyra, ott lesz Westminster római katolikus érseke is.

Olaj a kenethez – az Olajfák hegyéről

III. Károlyban az Egyesült Királyság királyi hangsúlyt ad majd saját keresztény hitéről és minden lelki kérdés iránti érdeklődéséről. Első karácsonyi beszédében leírta, hogy meglátogatta a betlehemi Születés templomát, és azt mondta a nemzetnek: „Többet jelentett számomra, mint amennyit ki tudnék fejezni, hogy azon a helyen állhattam...”

A Times tekintélyes angol napilap „a befogadás és a sokszínűség jelzőfényeként” üdvözölte ezt a koronázást. Különböző vallások vezetői csatlakoznak az apátságba vezető körmenethez.

Az első bibliaolvasást Rishi Sunak, hindu miniszterelnök tartja, míg a Károly királynak adományozott értékes tárgyakat a Lordok Házának más vallási hagyományokból származó tagjai mutatják be. Szintén bemutatkozik Dover püspöke, Rose Hudson-Wilkin, az egyház első fekete női püspöke, aki Jamaicán nőtt fel.

A változás a levegőben van, de a folytonosság is 

Több mint ezer éve Edgar király megkoronázása után ismét meg lehet nézni, ahogy egy uralkodó esküszik arra, hogy igazságosan és irgalmasan uralkodik és betartja a törvényt.

Ez egy olyan hagyomány, amelyet nem szabad félvállról venni, javasolja George Gross történész. „Az, hogy ezt megtegyék, amikor európai földön háborúzunk, ahol uralkodó hatalmak megszegik a jogállamiságot, szerintem sokat mond a brit hagyományokról” – mondja. „Azt hiszem, hogy egy uralkodó erre megesküdjön, az még mindig releváns a XXI. században, még akkor is, ha ez nagyon középkori alapokra nyúlik vissza.”

Vannak, akik abban bíznak, hogy Nagy-Britannia meg fog érezni „valamit”. Ian Bradley például úgy véli, hogy

Ezalatt sok keresztény továbbra is imádkozni fog új királyukért, annak tudatában, hogy amikor egy gyülekezetben a „Veni Creator Spiritus Sancti- Jöjj, Teremtő Szentlélek” – kezdetű liturgikus fohász megszólal, ahogy a XIV. század óta minden koronázás során, senki sem tudja igazán, mi történik.

Leginkább azt érzik, hogy itt valami felfoghatatlan megy végbe...

Share Tükör által...