Nagy-nagy örömmel és a szerző iránti mély tisztelettel olvastam a Krasznahorkai Nobel-díja okán és ürügyén előállt és ítt, a Tükör által… oldalain megjelent két rendhagyó opust (Rálátás a világmindenségre és Hogy mitől lesz világhírű egy író?). A szerző, Hanusovszky Katalin a két írást, amely nem méltat és tesz hitet újra és sokadikként még egyszer, hanem amely két új és nagyon fontos körülményre - Krasznai világlátásának, emberábrázolásának újszerűségére, illetve a fordítás, a “világirodalomba” való bevezetés boldogan vállalt “nyomorúságára” - hívja fel a figyelmet. Ilyenkor a racionális agyam és a szövegalkotó lelkem egyaránt felhorgad, és nem elégszik meg az elismerő csettintéssel, de reakcióra késztet, kiegészítő megjegyzéseimmel.

Rálátás a világmindenségre

Jogos, innovatív és megalapozott a párhuzam Bolyai János úttörő tudományos munkássága és Krasznahorkai teljesen újszerű emberlátása és emberábrázolása között. Az egyik a tudományban, a másik az irodalomban hódította meg azt a csúcsot, amelyről Szentágothai János azt írta: „A magyar nép géniusza a tudomány területén legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet.” Egy hasonló kvalitású irodalomtudós ennek nyomán azt írhatná: “A magyar nyelvű, a magyar történelemből, rögvalóságból, fantáziából és keserűségből fakadó géniusz az irodalom területén legmagasabb fokon Krasznahorkai László életművében öltött testet”. Már ha egyáltalán vannak legek, abszolút legek akár a tudományban, akár az irodalomban. Mert alighanem a legek a befogadók elismerésében nyilvánulnak meg. Tehát sem Móricz Zsigmondot, sem Déry Tibort, de Esterházyt vagy Nádast sem kell direktben összemérnünk Krasznahorkaival, el kell fogadnunk büszkén és minden fanyalgás nélkül, hogy egy adott pillanatban, egy adott értékrendben és versenyző mezőnyben (ha Bolyaira is visszatekintünk: koordinátarendszerben) Krasznahorkai bizonyult a legméltóbbnak.

Ezután viszont azon kell eltöprengenem, hogy az újszerű, valóban innovatív és helyénvaló párhuzam ad-e okot valóban a Bolyai-életmű (és annak tudományos mibenléte, hasznossága) ilyen mélységű bemutatására - hiszen mégiscsak Krasznahorkairól ír. Igen, egyszakos, speciális matematika tagozatos gimnazistaként magam is eljutottam arra szintre, hogy megértsem a nem euklidészi geometria különböző változatainak világlátás-formáló forradalmiságát. Tizenhét év moszkvai lét nyomán azt is megértettem, hogy az orosz gondolkodásban miért csak (a Bolyaitól valóban függetlenül, de szűkebb gondolati terrénumon hasonló következtetésre jutó) Lobacsevszkij maradt az új geometria atyja. De téma-e ez a Krasznahorkai Nobel-díja kapcsán kifejtendő gondolatok szempontjából?

Az átlagolvasónak talán elég is párhuzamként annyit tudni mindebből, amennyit atyjához, Farkashoz írt leveléből Jánostól tudunk (leginkább Babits Mihály gyönyörű verse nyomán): “Semmiből egy uj, más világot teremtettem”.

Krasznahorkai, ha írt volna bárkihez is hasonló kvalitású és üzeneterejű levelet, azt írhatta volna (Hanusovszky Katalin angyal-hasonlatát megtartva): “Angyallá válván új szemeimmel úgy kell és tudom bemutatni az embert, amilyenné erényei és bűnei, fegyverei által a maga harcaiban vált, nem pedig úgy, ahogy és amilyennek teremtetett.”

Mondom én, a teológia iránt megbocsátó, annak létjogosultságát elfogadni hajlandó megrögződéses ateista.

Mert vannak pillanatok, amikor az isteni és a racionális örök versengését nem kell bíráskodással eldönteni. A Krasznahorkai megdicsőülésének pillanata és oka ilyen helyzet. Angyal, ördög, sátán, gyarló ember megfér ebben a nem euklideszi teremtett, vagy csak létrejött és leírt univerzumban.

Hogy mitől lesz világhírű egy író? – A műfordítók dicsérete

Igen, és persze, és többszörösen is: a balatonfüredi ház önmagában is csoda. Mert az ott folyó, az oda visszavezethető munka csodákat teremt. A szerző alapgondolatával, hogy tudniillik a fordítók, a nyelvi korlátokat áttörők áldozatos, többnyire hálátlanul és többnyire észrevétlenül elvégzett munkája nélkül nincs “világhírnév” egy kis nyelv bármennyire is zseniális alkotója számára, nincs miért vitatkozni.

Hanusovszky Katalin írása önmagában is értékes és hiánypótló a Krasznahorkai-mű világra való kibontóinak számbavétele és felsorolása révén.

Amit a lényeghez még hozzátennék: a nyelvi lelemények, hangulatok, állandósult szókapcsolatok, innovatív gondolatok sokasága és addig soha máshol meg nem jelentetett világlátás vagy emberábrázolás hogyan ültethető át egy másik, szerkezetében, eszközeiben, szintaxisában idiómáiban és még sok más eszközében “idegen” nyelvre?

A felsorolásban szereplő fordítók némelyikét valamelyest ismerem, kit személyesen, kit csupán a munkássága révén. Némelyiküket a barátomnak is mondhatom - elsősorban az oroszokat -, sőt, olyikkal találkoztam is a házban, ott Füreden, amikor oda szólította őket a munkájuk.

Ahogy én látom, a fordítót két dolog mozgatja. Vagy az, hogy meggyőződése: ha az alapmű általa jut el a megcélzott nyelvi közönséghez, az őt magát is megemeli, vagyis neki is hírnevet ad, vagy az, hogy a potenciális, megrendelő kiadó üzleti sikert lát a munkában, vagyis kéri a fordítást. A kettő leginkább nem kizárja, hanem erősíti egymást.

Szerzőnk a technikai oldalról, a háttérből, a biztosított lehetőségek oldaláról közelíti meg a fordítók és a fordítás munkáját. Emellett

rendkívül fontosnak tartom a fordítás nyelvi gyötrelmeinek bemutatását is. Igen, olykor elég, ha a fordító kiválóan ismeri a világviszonylatban lélekszámban kevesek által beszélt alapnyelvet (esetünkben a magyart), viszont anyanyelvi szinten tudja a befogadói nyelvet. Ilyenkor lényegében versenytárs nélkül marad, igazán nagy a fordítói szabadsága.

Mindamellett, hogy kalapot emelek maga a vállalás, a küldetés előtt, mindazonáltal úgy vélem, hogy akkor érdekes és izgalmas igazán a helyzet, amikor sokan versenyeznek a “kinek jó és alaposabb a fordítása” elv alapján.

Nem dicsekvés, tény: nekem könnyű. Hat-nyolc nyelven tudok eredetiben olvasni. A hétköznapokban persze ezt csak három-négy nyelven teszem. A finnhez például nincs közöm, így nem tudom megítélni, hogy Vikár Béla Kalevala-fordítása mennyire a csúcs. Szöllősi Klárával viszont már van vitám (ő a Mester és Margarita legendás és utánozhatatlannak tartott fordítója). Amikor - ebből szállóige lett - azt mondja, hogy másodlagos frissességű hal, akkor nekem ott van a fülemben, hogy “oszetrina vtoroj szvezsesztyi”. A kolbasza vtorogo szorta pontosan azt jelenti, hogy másodosztályú felvágott. Tehát a vtoroj szvezsesztyi itt nem másodlagos, hanem csupán másod volna, így: másodfrissességű hal.

Vagy vegyük James Joyce műveit. Pfisterer tanár úr, alias Szentkuthy Miklós zseniálisan lefordította a Ulyssest. Ha csak a két némber, Bronzavonz és Kéjarany megnevezésére gondolok, már lengetem a kalapom, miközben tudom, hogy más nyelvek esetében hasonló bravúr nem született. Viszont a Finnegans Wake tudtommal nincs amúgy istenigazából lefordítva a világ egyetlen más nyelvére sem (van persze kísérlet, részlet meg fordításnak látszó tárgy vagy 7-8 nyelven). Szentkuthy sem tudta befejezni. Pedig nagyon fontos lenne. Az egész emberi tudomány szempontjából. Van ugyanis benne egy jelenet, amikor ketten Triesztben (vigyázat, Joyce nagyon ismerte a magyar kultúrát, Leopold Bloom még Virágként született Szombathelyen) rendelnek valamit a pincértől. Nos ez a valami two quart, negyed pint (a monarchiában, és nem az angol mértékegységek szerint majdnem négy deci) sör, vagy two quark, aminek angolul semmi értelme, de a monarchiában két túró (talán körözött, túróalapú tatárbifsztek). Mivel a regényben sohasem derül ki, hogy miről is van szó valójában, egy nagy fantáziájú atomfizikus Joyce nyomán quarknak nevezte el az “isteni részecskét”, ami “vagy valami, vagy egészen más, és nem is tudjuk, hogy micsoda”.

A hétköznapok fordításai egészen más közegben mozognak

Az “Áll egy ifjú nyírfa a réten” teljes csőd. Gorkij Viharmadara tökéletes félreértés. (Mert most csak magyar példákat hozok.) És hogy a sportriporterek (akik a nyelv magyarításának legnagyobb bajnokai voltak alig száz évvel ezelőtt) hogyan nem találnak kifejezést olyanokra, mint a rekk, a frame, az inning és a hasonlók, az legyen az ő bajuk. De hogy a filmek címét magyarosítók nem tudnak meglenni a halálos, gyilkos és hasonlóan rikító szavak nélkül, az botrány. Elképzelem, hogy milyenek a gyilkos sorok. Meg a gyilkos elmék. De ne menjünk ilyen mélyre.

Az, hogy az amúgy nehezen fordítható, de lefordítható vintage szót egyes “fordítók” magyar szóként használják, az meg egyenesen botrány.

A fordítás csapdái, napi példa: malac, disznó, birka – avagy jelentéktelen ember?

Kis kitérő: hogy milyen bonyolult dolog a helyes fordítás, álljon itt egy hétköznapi példa napjainkból, amely persze meg sem közelíti a műfordítás ezer összetevőből álló nyelvi kihívásait. Ám mégis ad valami jelzést a nyelvi-fordítási problémákról, nem utolsó sorban - adott esetben - súlyos következményeiről.

Vlagyimir Putyin egyik minapi beszédében a podszvínok (a hosszú “í” itt csak a hangsúlyt jelzi, amúgy a helyes átírás rövid “i”) подсвинок kifejezést használta - természetesen többes számban - az európai vezetőkre.

Ezt a világsajtó rögtön a szó eredeti értelmében süldő(malacnak), növendék disznónak stb. fordította. Persze, a Dal-féle értelmező szótártól Ozsegovon, Sevcován és a többi szótárszerkesztőig a kifejezés direkt jelentése 4-8, illetve 4-10 hónapos disznónak van megadva. A magyarban a malac, aztán a süldő majd a hízó szavakat használjuk. Ezeket levágásra tenyésztik. A tenyésztésre szánt felnőtt hímdisznó, a kan, ha pedig levágás előtt a “kanszagot”, vadízt elkerülendő kiherélik, akkor a neve: ártány. A fiatal, de már ivarérett nősténydisznó az emse, a lefialt a göbe. Csakhogy a beszédét tekintve Putyinnak ehhez semmi köze.

A podszvinki kifejezést Medvegyev, a sokszor durván, már-már “őrült beszéd használatával” fogalmazó politikus használta, tudomásom szerint kétszer is, egyszer egyenesen a podszvinki szatani, vagyis a sátán mijei/kijei is? formában. Ebből sok mém is született orosz nyelvterületen.

Igen ám, de akkor kik azok a podszvinki? Mert ha emberre vonatkoztatjuk, akkor van egy másik - a disznóhoz csak nagyon közvetve kapcsolódó - jelentése a szónak.

A podszvinok (ember) ugyanis éretlen, önállótlan, saját döntésekre képtelen, a csordaszellemet elfogadó, akarattalan, tapasztalatlan személy.

Nyilvánvaló, hogy Putyin is, Medvegyev is ebben az értelemben használta a kifejezést az európai vezetőkre: Trump kicsiny birkái. Olyanok, akikre nem kell odafigyelni. Sokan vannak, de ártalmatlanok. Nem egyenrangú résztvevői a játszmának. Vagyis lesajnálta őket, jelezte, hogy kuss nekik, nem osztott nekik lapot, ők neki nem számítanak a játszmában. Vajon felvilágosítja az érintetteket valaki…?

Persze mind erről sem a guggolva szürcsölés, sem az AI-tatoskodás nem tájékoztat.

Az orosz nyelv kellő mélységű ismerete, ha lett volna, segíthetett volna.

Szegény európai vezetők, höröghetnek (röföghetnek), hogy őket most bizony lesüldőmalacozták.

Pedig sokkal gonoszabbat tettek velük: semmibe vették őket.

Hogy Krasznahorkai László fordítói nem süllyedtek ilyen mélységekbe, nos, ez az ő igazi érdemük, és így mindenképpen igaz, hogy

az ő tehetségük, műfordítói munkásságuk alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy immáron a második magyar irodalmi Nobel-díjnak örvendhetünk.

Itt van a Tükör által… idézett szerzőjének, Hanusovszky Katalinnak a második nagy-nagy igazsága.

Mitől lesz világhírű egy író? Természetesen az olvasottságától. Egy olyan nyelvi kapszulában alkotó író, mint Krasznahorkai László, csak úgy válhat olvasottá, hogy a világ nyelvein is olvashatóak a művei. Ahhoz, hogy valaki bele tudjon bújni egy író nyelvi, szellemi aurájába, egészen különleges adottságok: idegen nyelv ismerete, anyanyelvi kifejezőkészség kellenek. Elmében, térben, időben kell valami csodálatos konstellációnak létrejönnie egy ember adottságainak összességében. És szerencsés esetben kell egy olyan hely is, ahol a környezet, a körülmények harmonikus hátteret adnak ehhez a különleges szellemi tevékenységhez. Ahol mindez együtt jelen van. Balatonfüred a világ irodalmának térképén egy ilyen hely, a Magyar Fordítóház Alapítvány házával. Ez a Ház huszonhét éve otthona, műhelye a műfordítói munkának a magyar irodalom számára.

Hogy a világ felé a közlés lehetősége megjelenjen egy író életében, elsősorban egy kiadói érdeklődés kell, hiszen bármennyire nem gondolunk szívesen erre, a könyv is egy áru, még a zsenik könyvei is, amit el kell adni. Ha megvan ez a kiadói érdeklődés, akkor kezdődhet a mű fordítása és erre kinyílhat egy kapu, mint ebben a csodálatos házban is.

A műfordítás szerzetesi munka

És ezen a helyen vár a szerzetesi munkához a „szerzetesi cella”, a világon kívül létel csendje. És a műhely, ahol egymással is találkozhatnak ezek a különleges emberek, akik átadják a majdnem átadhatatlant, a nyelvek különös rezonanciájának összekapcsolásával, a szellem legmagasabb fokú örömét, amit kitalált magának az ember az olvasással.

A műfordító „non fit sed nascitur” az irodalom és a nyelv világába érkezve bárhonnan.

Most, hogy megélhettük ezt a különleges ünnepet, Krasznahorkai László magyar író Nobel díját, mi, akik a legszerencsésebbek között közös anyanyelvünkön olvashatjuk írásait, mondjunk köszönetet művei fordítóinak is, akik 2001 óta adják ajándékba a világnak gondolatait, szellemét. Akiknek a tehetsége, elkötelezett alkotó tevékenysége nélkül egyetlen magyar író sem törhetne ki (lélekszám szerinti kis)nyelvi korlátaink közül, s nem találhatna világ-ismertségre, majdan világ-elismertségre sem.

Álljon itt a hosszú sor, a balatonfüredi Fordítóházban alkotó műfordítók hosszú sora, a Rácz Péter költő, műfordító által életre hívott balatonfüredi Fordítóház dicsőségére is, amely most a legmagasabb irodalmi díj megszületéséhez adta a műfordítói alkotás lehetőségének meghatározó hátterét:

Spanyolul 2001-ben a spanyolok már felfedezték az akkor néhány éve megjelent, az elsők között írt Krasznahorkai könyveket. Az ellenállás melankóliája és a Sátántangó Adam Kovacsics és Szvetla Kjoszeva munkája nyomán itt született meg spanyolul.

Oroszul Jurij Guszev 2007

Angolul Rachel Mikos 2009, 2011, 2015, 2020, 2022

Németül Heike Flemming 2010, 2015, 2023

Horvátul Horvát fordító csoport 2011

Hollandul Alföldy Mari 2012, 2016, 2020, 2021, 2022, 2023, 2025

Oroszul Oxana Jakimenko 2013

Szerbül Marko Cudic 2013

Gallego nyelven Sergio de la Ossa 2014 és Gergely Veronika (Kis nép Spanyolországban, Galíciában 3-4 millióan beszélik ezt az újlatin nyelvet, a gallegot. Az ő érdeklődésük és figyelmük a gyémántpor KL Nobel-díján.)

Angolul Ottilie Mulzet 2015, 2019

Vietnami nyelven Giap Van Chung 2016

Horvátul Viktorija Santic 2017, 2019

Oroszul Inosztrannaja Literatur 2017

Finnül Minnamari Pitkaenen 2019

Észtül Siiri Kolka 2019

Oroszul Vjacseszlav Szereda 2019, 2021

Kínaiul Anna Yiren Kang 2020

Spanyolul Adan Kovacsics 2001, 2023

2025 október 9-én, a hír bejelentésekor egy pillanatra megállt az idő számunkra, sok magyar számára. Boldogság, öröm töltött el embereket mindenféle hovatartozáson kívül és felül. Hihetetlenül jó volt ezt átélni, még ha csak percekig tartott is. Krasznahorkai László, köszönjük. Fordítók, köszönjük.

Krasznahorkai László írásaira nem most csodálkoztam rá, amikor a szenzáció rohamra indult. A balatonfüredi Fordítóházban többen is fordították már évekkel ezelőtt. Egyik ottjártamkor, egy este leemeltem a polcról, nem a Sátántangót, nem is Az ellenállás melankóliáját, hanem az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó kötetet. Mert egy pillanatig elgondoltam, hogy a házam éppen ennek megfelelően helyezkedik el, vajon mit tudhat még KL erről a keleti bölcsességről. Hajnalig olvastam kényelmetlen székeken, földön ülve, mindenhogy…

Még egy személyes élmény az előttről, hogy még a jól, de mégsem eléggé tájékozott értelmiség is, hirtelen felindulásból akarta egyszerre utolérni saját magát, hiszen egy Nobel díj jelöltség volt a tét, egy olyan írónál, akiről sokan még csak nem is hallottak.

Egy szárnyatlan angyal, a gyűrött kalapjával

A Járási Hivatal Okmányirodájában üldögéltem a zsúfolásig tele várakozóban, az itt átélhető reménytelen időtlenség ködében. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy magas, hosszú ősz hajú férfi lépett be. Levette fejéről gyűrött kalapját és tétován megállt. Úristen, de hiszen ez itt maga Krasznahorkai László, az író, döbbentem rá és azonnal körülnéztem, hogy rajtam kívül van-e másoknak is a tekintetében egy, akár alsópolcos celebnek kijáró érdeklődés. De semmi. Közben KL az egyik nagy információs doboz felé indult … a pult mögül kipattanva akkor már ott állt a nő, aki azonnal látta, hogy itt neki tennivalója lesz ezzel a rossz gombokat nyomkodó tétova alakkal. Még mindig reménykedtem, hogy talán így közelről …vagy ránézve… vagy az arcába tekintve… mégis eljön a felismerés pillanata, de nem. Csak pattogtak a rendteremtő kérdések: mit tetszik keresni, milyen ügyben…stb. A nyugodt, magas idős férfi most már a megfelelő sorszámmal a kezében, elindult egy üres szék felé és leült, két székre tőlem. Az ember nem bámulhat valakit (senkit), pedig de. A világító aura úgy sugárzott körülötte, hogy szinte sütött, muszáj volt bámulni csendben. A telefonjukat nyomkodók az informatikai páncéljukkal körbevéve semmit nem éreztek ebből, pedig egy szárnyatlan angyal a gyűrött kalapjával és a kényszerű, hétköznapi ügyeivel ott volt velünk.

Maga tett tanúbizonyságot

Amikor megszületett a régen várt döntés a Díjról, rettegve kezdtem figyelni, hogy a világhír, a sznob és nem sznob őrült érdeklődés ketrecben tartott farkasai, hiénái, sakáljai, melyeknek ketrecajtói most kinyíltak, vajon szétszaggatják-e őt is, vagy reményeim szerint, ellen tud állni mind ennek. Vajon lesz-e belső erősítése, kellő bibliai védelme, mint Dánielnek az oroszlánok vermében.

Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. KL-t nem változtatta meg a dolgok ilyetén fordulata és hogy ez biztosan így van, ő maga tett tanúbizonyságot azon a decemberi napon, amikor elmondta beszédét a Nobel díj átadása előtt. Továbbra is rótta köreit a fenyőfából ácsolt tornyában és bárhol jelent meg, a paparazzik mindig csak ugyanazt az arcot tudták lefényképezni, amin a mindenséget megjárt ember nyugalma és fájdalmas tudása van jelen.

Miért ő lett a kiválasztott?

Sok beszéd tárgya volt a kortárs olvasói kultúrában, hogy miért éppen ő a kiválasztott, hiszen még a mélyen érdeklődők is nehezen álltak rá arra az útra, ami a könyveiben elénk tárult. Miért is ő, mikor ott vannak a világ közelmúltbéli és nem múló megosztottságát sebészkéssel feltáró nagyszerű írók, hogy csak a közvetlen közelünkben nézzünk körül, Ulickaja, Nádas, Esterházy ….és persze a Nobel díj alapelvei szerint, az egész világ hatalmas irodalmi tengerébe merített hálóban lévők, Ázsiától Dél-Amerikáig és Japántól Kínáig minden zugból.

A miérthez egy kicsit messzebbről kell elindulni. Ebben is magyarok szerepelnek, Bolyai Farkas és Bolyai János matematikusok, akik váratlanul egy teljesen más helyzetet tártak fel az addigi tudásunkhoz képest, az univerzumban való elhelyezkedésünk mikéntjében.

Kétely a lehetetlenben

Az egész világot korábban meghatározó euklideszi geometriának van egy axiómája, a XI., nevezetesen az, hogy egy adott egyenessel egy adott ponton keresztül csupán egy párhuzamos vonható. Ez a két párhuzamos soha sehol sem találkozik, viszont ettől eltérő bármely másik egyenes, ami ezen a ponton áthalad, a végtelenben metszi az alapegyenest. Kétezer éven át próbálták matematikusok bizonyítani ezt a tételt, hiába. A két matematikai zseni Bolyai Farkas az apa és fia János is ezen az úton indult el. János volt az, aki először gondolt arra, hogy a bizonyosság forrása lehet esetleg az is, ha a tétel egyszerűen nem igaz. Ekkor valami ellentmondásnak kell jelentkeznie, valami képtelen eredménynek, ami közvetett bizonyítékul szolgálna. Nagy meglepetésére ilyet nem talált, a geometria épülete megállt a XI. tétel nélkül is. Más felől próbált közelíteni, vajon a tér a valóságban tényleg olyan-e, mint ahogy azt mi, a szűk földi méretek között látjuk, amilyennek az euklideszi geometria elénk állítja vagy más, attól eltérő. Olyan geometriai rendszert dolgozott tehát ki, amely érvényes, bármilyen természetű is a tér. Ez az abszolút geometria. Benne az addig kőbevésett, mint egyetlen, az euklideszi geometria is, csak az egyik különleges eset.

Visszatérve az axiómára, Bolyai felfedezése, hogy finom lehajlása van a térnek, a másodpercnek egy milliárdnyi részével jellemezhető kis hajlásszög, ami még ennél is tovább osztható és bár az egyenesek mind közelítenek az adott alap egyeneshez, az adott pontunkon keresztül nem egy, hanem végtelen számú egyenes húzható, ami nem metszi az adott egyenesünket egy definiálható távolságon belül.

Embermivoltunk - nem a megszokott szemszögből

Most, ebben a században, egy íróban, Krasznahorkai Lászlóban született meg az az ember, aki az emberi létezés eme hasonló axiómáját felismerte, kilépett az euklideszi térből és ezt az irodalom eszközeivel közvetíteni tudta felénk. Ezért övé a Díj.

A Bolyai Appendix megjelenésekor senki sem tudta elképzelni, hogy más tér is lehetséges, mint amilyennek Euklidész elgondolta. Hogy a fénysugár, ami akadálytalanul tud haladni a térben, bizonyos körülmények között nem egyenes vonalat ír le, hanem elhajlik az irányától. Ez az elhajlás olyan kicsi, hogy sokáig erre nem voltak mérőeszközök, csak sejtették sokan, hogy ez így van. Mai tudásunk és ismereteink már igazolták a feltevést.

Krasznahorkai László életműve az ő világirodalmi Appendixe, amiben ráláthatunk a világmindenségre ezzel a tudással, ahol a jó, az alapegyenes és a rossz, az adott ponton állított bármely egyenes valami végtelen kicsiny mértékben közelít egymáshoz, a végtelen számú, az adott pontunkon áthúzott egyenesek révén mindig.

Ez a felismerés egyben a remény, hogy a jó és a rossz soha nem metszik egymást emberi dimenzióink szerint, de a reménytelenség is, hogy végül is közelítenek egymáshoz.

Már közhely, de a mindenkori közhely igazsága, hogy jó volt látni Krasznahorkai Lászlót, az embert, az írót, ahogy ott állt nyugodt méltóságában, ebből a hazából, hogy valamiért szerethessük továbbra is a helyet, ahová születtünk.

Subscribe now

Máthé Éva ...ahol senki sem lát személyes „balladája” nagyon megérintett.

A szerző és őszintesége: közkincs.

Az öröm és a bánat elgyengít, ilyen-olyan értelemben indulatossá tesz.

Ösztönösen küzdünk érzelmeink megnyilvánulása és az ellen, hogy ezt mások is lássák. Beindulnak az önfegyelemnek nevezett gátlásaink. Az érzelmek összecsapnak az önfegyelemmel.

Keressük a megoldást.

„Ahol senki sem lát” a vélt megoldás, de nem feltétlenül a hely, ahol egyedül vagyunk, hanem inkább az a helyzet, amelyben mindegy, hogy egyedül vagyunk-e.

Írása végén Máthé Éva ezt remekül fejezi ki: a magányosság nem egyedüllét, hanem belső élmény.

x x x

(Szerzőnk korábbi cikke: Vészhelyzet)

Vendégszerzőnk rövid, tömör jegyzetei - nálunk közölt eddigi írásai: a Ne legyen részetek ilyesmiben..., az Éjféli számvetés, a Már egy sóhajtásnyi szellő - egy mai kelet-európai, kisebbségben élő nő jegyzetlapjai egy olyan korszakról, amely így vagy úgy, de mindenkire maradandó, mély hatást gyakorol. Mindennapi élményei, amelyeket szinte már zavarba ejtő őszinteséggel és aprólékos részletességgel tár elénk: egy politikailag-társadalmilag rendkívül összetett, mondhatni zűrzavaros világ lenyomatai. Ahogy pedig egy személyes kapcsolataiban gazdag élet elmagányosodásáról ír részleteket feltáró életképeivel, megrendítő.

Mostanában gyakran sírok. Ahol senki sem lát. Ez nem önsajnálat, amint régen talán az lett volna. Hanem gátszakadás...Lelkemben felemelek egy zsilipet, és árad a... Na micsoda? Valami biztosan árad. Talán az a bizonyos “csi”, ahogyan a keletiek az életerőt - vagy mit? - nevezik.

Vajon sírtam, amikor egy decemberi fázós reggelen, szinte hajnalban, a kórházból közölték, hogy meghalt a Szentem? Nem, azt hiszem nem sírtam. Vagy mégis? Nem emlékszem. De hogy ordenáré módon káromkodtam, mint egy kocsis - így mondják! -, az biztos. Utáltam az egész világot, amiért megfosztott felemtől. Addig én voltam a boldog FELESÉG, s maradtam a hanyatló FÉLSÉG. Azóta is...

Sírtam, amikor egy rideg, februári hajnalon közölték az idősek otthonából, hogy a 99 éves Édesanyám elhunyt? Nem emlékszem. Úgy tűnik, nem sírtam, nem káromkodtam akkor. Megállt bennem a szusz. Tényleg, mintha más időszámítás kezdődött volna. Még nem az elárvulás érzése hasított belém, hanem inkább az, hogy “eznemlehetigaz”, “eznemtörténhetmeg”.

Mostanában gyakran sírok. Filmektől, könyvektől, barátaim, kortársaim halálhírétől, de leginkább a gyönyörűségtől.

A minap a MEZZO egy páréves felvételt közvetített a berlini opera előtti térről. Bent, az épületben az európai egyesített ifjúsági kórus Beethoven örömódáját adta elő, de nem is ez volt a felvétel különlegessége, hanem az, hogy óriáskivetítő képernyők segítségével az impozáns téren emberek százai követték az előadást.

Ahogy sötétedett, lassan gyülekeztek, ámultak-bámultak az emberek, gondolom, spontánul verődtek össze, a tér nem volt bekerítve, a nagyon különböző korú, hangulatú, bőrszínű nézők lassan összehangolódtak, közös kultúrafogyasztó közösséggé váltak, fokozatosan átszellemültek, egyre lelkesebbek, meghatódottabbak lettek, s mire a végén felcsendült a tulajdonképpeni örömóda-rész, a finálé, nagyon sokan együtt énekelték a dalt; a szervezők jóvoltából az óda szövege a kezekben volt, és a tekintetekben megcsillantak a műélvezet, az együtt éneklés lélek felszabadító könnyei... A libabőr most is kiütközik rajtam, ahogy ezt leírom, igaz, ez is egyike a soha vissza nem térő, leírhatatlan élményeknek...

A fájdalmas nekem az egészben az volt, hogy a kamerák külön-külön fókuszáltak az összeölelkezett, a műélvezetben összeforrt fiatal és idős párokra, és én tudva tudtam, hogy ha történetesen ott lettem volna azon a varázslatos helyen, abban a felemelő hangulatban, akkor is, ott is egymagam álltam, sírtam volna az immár örökké tartó magamra maradásomban... EZ VAN!!!

Régebben, harcos újságíró, kemény anyuka és feleség koromban szégyelltem sírni. Egyáltalán nem voltam pityergős fajta. Sem dühömben, sem bánatomban, sem örömömben nem könnyeztem. Talán kellett volna? Talán ha gyakran megteszem, nem csusszantam volna bele az idegkimerülés iszapos hínáros tavába? Ki tudja? Gondolom, parancsra nem lehet sem sírni, sem nemsírni. Ki tudja?

Vélem, ez, a gyakori könnyezés még nem a vénség jele, de lehet, hogy igen. Viszont tény, hogy nem a halál félése nyitja meg a csatornákat, hanem a pillanat, a tökély, az élmény, a varázslat.

Várom a következőt!

Subscribe now

Komlós Attila lelkész, újságíró és lapszerkesztő barátomnak egy laikusszínház minőségi produkciójáról, Reginald Rose „Tizenkét Dühös Ember” szegedi előadásáról kilenc és félmillió dühös ember jutott az eszébe “Dühösödő ország” c. esszéjében. M. Lengyel László újságíró Komlós Attila cikke nyomán azt a kérdést tette fel cikkében, hogy „Kinek a kezét vágatná le ma Szent István királyunk?”, azaz képes-e a jog és az igazságszolgáltatás a hatalmi érdekek kordában tartására. Alábbi írásom az említett szerzők gondolatainak egyetértő kiegészítését szolgálja.

Minden bajunk oka a másik magyar?

Mindhárman, sőt mind a kilenc és félmillióan részesei vagyunk a magyar sorsú emberek aggodalmainak. Belűről látjuk a gondokat. Látjuk, hogy nem a hanyatló igazságszolgáltatásunk okozza a feszültségeket, mint ahogyan leépült közellátó rendszereink - közegészségügyünk, közoktatásunk - sem, bár ezek is bőven adnak rá okot. A bajok alapvető oka a polgárok egymással szembeni bizalmatlansága, nemritkán acsarkodása. Nem az intézményeinkben, hanem a másik magyarban látják minden bajunk okát. Nemzetünkre féltő tekintetet vetnek, a szomszédjukra gyanakvót. Hiszik, hogy minden sokkal jobb lenne, ha ő más lenne, netán nem is lenne. És ebben sajnos nincs semmi újszerű. Ez is hungaricum.

A nemzet elvesző egysége

Lehet „gyógyítani” ezt a nemzeti betegséget. Ugyanis lehetne propagálni a szolidaritást, az összefogást, a nemzeti egységet (a nélkül, hogy rendszernek neveznénk).

Erre választjuk azokat, akikről feltételezzük, hogy alkalmasak erre, akik a legjobbat és azt ígérik, hogy mindenük a közérdek. Megválasztjuk őket, hogy ezt helyezzék előtérbe. Tartsák együtt a széttartó társadalmat. Teremtsék meg az együttélés biztonságát. Legyen mindez az elsődleges feladatuk.

Sutba vágott közérdek

De … a választás után jönnek a szürke hétköznapok. A közérdek a sutba kerül. A hatalom nap mint nap a saját konzerválásán dolgozik. Olykor szuperszonikus sebességgel megalkotja az ehhez szükséges szabályokat, megszerzi az ehhez szükséges forrásokat, sajátos külpolitikai manőverekbe kezd, mondván, erre kapott felhatalmazást. És mi csak ekkor szembesülünk azzal, hogy a közérdek önmagukat jelenti, azaz tulajdonképpen erre kértek felhatalmazást.

Értetlenül, csalódva, a legrosszabb esetben közömbösen figyeljük, hogy nem az történik, amit reméltünk. És ez alól még rajongóik sem kivételek. Ők is csak utólag tudhatták meg, hogy mire is adtak „felhatalmazást”.

Hatékony gyűlöletfegyver

Ők azonban kivételezettek. Annyiban biztosan, hogy kedvükre vetik be a többezer éve korszerű gyűlöletfegyvert, mégpedig évről évre, de legalábbis négyévről négyévre változó célpontok ellen. El kell, és sajnos el is lehet terelni a kevésbé éberek figyelmét nem létező vészhelyzettel, gonoszként ábrázolt külföldiekkel, hazaárulónak titulált honfitársaikkal, valamint harcba hívó szlogenekkel. Mivel a hatalom már nem képes leplezni a bajokat, tartalékol félrevezethetőket, és gondoskodik arról, hogy legalább ők elhiggyék, van külső-belső ellenség, és ő a bajok oka. Avatottabb honfitársaink tisztában vannak azzal, hogy akik a történelem során ugyanígy cselekedtek, megbuktak. Igaz, csak azután, hogy sok-sok ártatlan fizetett nagy árat ezért.

Tapasztalhatjuk, hogy ennek a gonosz szerkezetnek a működése számos eszközzel biztosítható. Ezek közül csak az egyik a jog és az igazságszolgáltatás.

Viszaélés a joggal és az igazságszolgáltatással

A jog az írott szabályok hatalmi eszközökkel örökké változtatott rendszere. Az igazságszolgáltatás e szabályok megelevenítése, érvényesítése, többek között számonkérése is.

A jog alkotásában a politika hatalmi eszközei elfogadottak, sőt e nélkül a jogalkotás még a steril demokráciákban is szinte elképzelhetetlen. Az igazságszolágáltatásban azonban mindez ellenjavalt. Ha előfordul, többet nem beszélhetünk az igazság szolgáltatásáról. Az igazság ugyanis a megalkotásuk után kizárólag a bírói hatalomnak alárendelt jogszabályok érvényesülése, adaptálása eseti ügyekre. Egy jogállamban igazságon a jogszabály olyan befolyásmentes alkalmazását értjük, ami a független bírói szervezet dolga, a jog által szabályozott eljárási rendben, mindenkivel szemben azonos módon. Ha ezeknek az ügyeknek az elbírálása nem csak a bírói hatalomnak alárendelt, vagy maga a bírói hatalom alárendelt a politikai és a közhatalomnak, már nem a jog és az igazság érvényesül. Ha a politikai hatalom megkérdőjelezi a jogállamot, például azon az alapon, hogy ezt a fogalmat jogszabály vagy Alaptörvény nem definiálja, amiről egyébként ő maga tehet, nem mást kérdőjelez meg, mint magát a demokratikus jogállamot, és ennek felbecsülhetetlen társadalmi értékét, a jogbiztonságot.

Lebomló jogállamiság

A jogállam és alapvető tartalma, a jogbiztonság nem csak az igazságszolgáltatásban fontos, hanem a szabályok alkotásának és alkalmazásának minden területén, hiszen jogszabályaink alkotása is jogállami és jogbiztonsági keretrendszert igényel. Ha már a jogalkotás sem zajlik a jogállami és jogbiztonsági keretek között, taktikai manővereknek, egyéni szempontoknak és egyéni vagy csoportérdekeknek alárendelt, hiába működik az igazságszolgáltatás törvényesen, működését azok a szabályok torzítják, amelyeket a bíró alkalmazni köteles. A bíró ugyanis ekkor önkéntelenül és tehetetlenül politikai, egyéni vagy csoportérdekek szolgálatába kerül.

Újraépítendő evidencia

Minden, a nemzetünk sorsáért aggódó, azaz felelős magyar kötelessége, hogy a honfitársai megkülönböztetése nélkül, folyamatosan ügyeljen arra, hogy a jogállam és a jogbiztonság magyarázatra nem szoruló evidencia legyen. Ha ezt elhanyagoljuk, ez is vészhelyzet, nem is akármilyen.

Share Tükör által...

Az erkölcs lényegileg konszenzus, a jog viszont (ha betölti a funkcióját, szelíd) erőszak. Viszont a jog alapja (ha az igazi jog) tulajdonképpen az erkölcs.

A „Dühösödő ország?” bejegyzés is utal rá, fura ez az angolszász esküdtszéki joggyakorlás. Általában, ha összejön „tizenkét dühös ember”, és elkezdi a tárgyaláson hallottak, az érvek és ellenérvek alapján vizsgálni, hogy mi is az „igazság”, valahogy és többnyire helyes következtetésre jutnak. De nem mindig és nem feltétlenül.

A drámák mindig a kivételekből fakadnak, és nem a „normális ügymenetből". Az irodalom és az annak nyomán megalkotott hollywoodi filmek mindig és kizárólag a kivételekkel, a téves ítéletekkel foglalkoznak, a rendszer sérülékenységére és nem az amúgy döntően működőképességére hívják fel a figyelmet.

Szálazzuk szét!

Az erkölcs azt mondja, hogy ne lopj. De ha a lopás az egyetlen módja a magam, a családom, a szeretteim fennmaradása biztosításának - és ezt a helyzetet nem én idéztem elő, hanem maga a társadalom - egyetlen módja, akkor is erkölcstelen lopnom? Mert a krisztusi tanításban az is benne van, hogy adj oda mindent, ami a fennmaradásodat nem veszélyezteti azoknak, akik erre jobban rászorulnak, és ha te ezt nem teszed, akkor egyrészt megtagadod az erkölcsöt, másrészt (a jog ellenében) legitimálod a lopást.

Amikor a közkeletű történeti emlékezet szerint Szent István (de akár már Hammurabi) azt rendelte, hogy a tolvajok kezét le kell vágni - helyesebben különböző testi csonkításokat rendel el büntetésként -, akkor nem foglalkozik azzal, hogy azok, akiktől el kell venni, hogyan és miért jutottak a vagyonukhoz, és azzal sem, hogy a tolvaj miért kényszerült a tolvajlásra.

Itt egyértelműen megjelennek már az osztályérdekek: a gazdagnak joga van a gazdagságához, mindegy, hogy hogyan jutott hozzá, milyen kényszereket használt ki, hogyan vette el másoktól azt, ami nekik járt volna, a lényeg, hogy az, amije van, az az övé. Ha ezt a helyzetet használja ki a jog, akkor a kialakult társadalmi-gazdasági viszonyok szolgálójává válik.

Ezzel együtt a jognak mégis van egy potenciálisan nagyon is pozitív szerepe. Kijelöli, hogy a győztesek, tehát az uralkodók meddig és hogyan mehetnek el az erőfölényük alkalmazásában. Vagyis

kijelöl olyan kereteket, amelyek, bármennyire is gúzsba kötik a kiszolgáltatottakat, már nem léphetők át a fölöttük lévők által pusztán azért, mert fölöttük vannak.

Ezért a jog legnagyobb értéke, ha stabil. Ha nem visszamenőleges. Ha az erre (legtöbbször pusztán látszólag) felkentek nem igazítják úgy szíre-szóra, ahogy úri kedvük tartja. A jog addig értelmes, amíg önkorlátozást is elfogad.

Nos, innen kell mérni a mai magyarországi viszonyokat.

A szándék azonnal "joggá", vagyis törvénnyé válik, ha az ezt megtenni tudók érdeke úgy diktálja. Innentől viszont már nincs jog, következésképpen nincs erkölcsi alap sem.

Ha a társadalom ezt felismerné, nyugodtan és bőszen föllázadhatna, hiszen minden "joga" meg lenne rá. Ilyen helyzetben született meg a reformáció, győzött az angol és a francia forradalom, ilyen alapokon ment előrébb a világ, amely eljutott a liberális demokráciához, anélkül, hogy felismerte volna: ez a politika, a népfelség érvényesülésének látszólagos módszere, de egyáltalán semmi köze nincs a gazdasági viszonyok legitimálásához.

Viszont, mivel a politikát mégis csak a gazdaságilag legerősebbek uralják, innentől a jogot a maguk szolgálatába tudják állítani. Az erkölcsöt meg félrelökik. Így aztán lopni (meg nem szolgált javakat elsajátítani a gazdaság működésén belül) szabad, ha olyan törvényt hozok, hogy szabad.

A kígyó a farkába harapott.

Kinek a kezét kell tehát levágni?

A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.

Az igazságosság csak akkor működik, ha az igazságszolgáltatást felelősségteljes, előítéletektől és bármiféle külső – különösen is politikai – közvetett vagy közvetlen befolyásolástól mentes, döntésükben teljesen szabad emberek, törvényhozók, törvényalkalmazók működtetik.

Egy minapi színházi élmény nyomán fogalmazódott meg bennünk a fenti gondolat. A Tizenkét dühös ember című színművet, Reginald Rose amerikai szerző drámáját 1957-ben mutatták be. Világsiker lett, amihez egy igen emlékezetes filmfeldolgozás is hozzá segítette. Mitől lett olyan népszerű? Középpontjában egy esküdt áll, a „8-as”, akinek (a többi esküdttől eltérően) kételyei vannak a vádlott bűnösségét illetően, és megkísérli meggyőzni esküdttársait.

Maga az alkalom is különleges volt. Ugyanis a Szegedi Ügyvédi Kamara rendezvényén vettünk részt, amikor is a hazai ügyvédség kamarai szervezeti létének százötvenedik évfordulóját ünnepelték, miként sok más területi (megyei) kamarában is tették, országszerte. A szegediek nagy ötlete az volt, hogy a város híres Nemzeti Szinházában megtartott emlékülés befejeztével a színpadon egy valóságos színművet láthatott a jobbára szakmai, jogász közönség. Az előadás szereplői többségükben műkedvelő aktorok voltak: valamennyien szegedi gyakorló jogászok, főként ügyvédek. Külön elismerést érdemel magas színészi-színpadi teljesítményük.

A helyén és idején mondott szó

Azonban ezen túlmenően is van itt még valami figyelemre és említésre méltó. Nevezetesen az, hogy az immár világhírűvé vált színmű szegedi interpretációja, mondhatjuk kis archaizmussal: a „helyén és idején mondott szó” volt, ami mellett nem tud az ember visszhangtalanul elmenni.

Az előadás a maga gazdag, komplett tartalmi és színházi teljesítményével olyan gondolatokat inspirált bennünk, amelyekről, úgy gondoljuk, különösen ezekben a hazai törvényhozást és általában az igazságszolgáltatást érintő hektikus hónapokban, feszültségekkel, bizonytalanságokkal teli társadalmi, szakmai és személyes élethelyzetünkben valamennyiünket (remélhetően főként a különösen is érintett ügyvédeket, ügyészeket és bírákat) további elmélkedésre serkenthet.

A Tizenkét dühös ember című színmű ugyanis nem csupán egy bírósági dráma, hanem mély erkölcsi üzenetet hordozó alkotás, amely az igazságszolgáltatás természetét, az emberi előítéleteket és az egyéni felelősségvállalás súlyát vizsgálja. A mű középpontjában tizenkét esküdt áll, akik egy fiatal fiú sorsáról döntenek – az ő életükön keresztül bontakozik ki a darab erkölcsi dilemmája.

A nélkülözhetetlen emberi tényező

A darab legfontosabb tanulsága talán az, hogy a demokratikus igazságszolgáltatás intézményrendszere önmagában nem garantálja az igazság érvényesülését. Az eljárás csak akkor lehet valóban igazságos, ha azt olyan emberek működtetik, akik képesek félretenni előítéleteiket, hajlandóak megkérdőjelezni saját véleményüket, és vállalják a döntéssel járó erkölcsi felelősséget. A 8-as számú esküdt ennek élő példája: szemben állva a másik tizenegy esküdttel, nem azt állítja, hogy a vádlott biztosan ártatlan, hanem azt, hogy a bűnösségét nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani – ami a jogrendszer alapelve szerint elegendő az ártatlansághoz.

A darab szereplői különböző társadalmi és pszichológiai típusokat képviselnek: van, aki rasszista előítéletei miatt, más a személyes sérelmei vagy épp közönyössége miatt ítéli el a fiút. Ez a sokféleség arra világít rá, hogy

az emberi döntések hátterében gyakran nem az észérvek, hanem a mélyen gyökerező érzelmi és társadalmi tényezők állnak. Épp ezért különösen veszélyes, ha az emberek reflexszerűen, kritikátlanul döntenek, hiszen ezzel akár ártatlan ember élete is kockára tehető.

Az igazságszolgáltatás rendszerének kényes egyensúlya

A mű üzenete a mai társadalmi viszonyok között is időszerű: az igazság gyakran nem egyértelmű, és annak feltárása nem kényelmes, gyors vagy egyszerű feladat. Kitartás, empátia és intellektuális őszinteség szükséges hozzá – olyan értékek, amelyek nélkül a jogrendszer csak üres forma marad.

Különösen bonyolulttá válik a helyzet, ha – erről nem esik szó a darabban, mindennapjaink azonban csőstül ontják a rossz példákat –

egy adott politikai rezsim által foglyul ejtett törvényhozás, az igazságszolgáltatás rendszerére kifejtett látens vagy kevésbé rejtett befolyásgyakorlás komoly egyensúlyvesztéshez vezethet az igazságszolgáltatás kényes rendszerében, aminek egyik következménye lehet, hogy nem tizenkét ember, hanem egy ország kezd elbizonytalanodni (azaz bizalmát veszteni) a törvényhozás, a vádemelés és a bíráskodás tekintetében, s eme zavarodottságában kezd egyre dühösebb lenni...

Amit semmi nem írhat fölül

A dráma másik fontos üzenete – amit az előadás nyomán leszűrtünk – az, hogy az emberi élet ilyen-olyan, sokszor bizony tragikus eseményeinek megítélése, az események összefüggéseinek, ok-okozati láncolatának felismerése, a mindezekből levonandó következtetések, mi több: ítéletek kialakítása mérhetetlen nagy felelősség, amit nem írhat felül semmiféle előítélet vagy vádemelési és ítélkezési rutin, és hogy bizony minden egyes ügy egyedi. És bár

a jog, a törvények tömkelege szükségszerűen egyfajta rendszerbe kényszeríti alkalmazóit, mégis, van olyan megközelítési mód, amely a maga megfoghatatlanságában bár, de mindenekfelett való iránytű kell, hogy legyen, amikor emberekről (ügyeikről, sorsukról, horribile dictu: életükről) döntünk; nevezzük jobb híján így: az emberség.

Sapienti sat. Megint csak szabadon, archaikusan értelmezve: „Akinek van füle, az hallja.”

Az egyén felelőssége nem bújhat a testületi döntés mögé

És még valami: ilyen kiélezett helyzetekben hiába vagyunk akár egy bizonyos testület tagjai, amely testületnek – ráadásul úgymond társadalmi felhatalmazással, ami révén szinte akár hivatalosan is eleve felmentést érezhetünk egyéni felelősségünk alól – kollektív ítéletet kell hoznia (a színműben az a bizonyos esküdtszék), miközben

lelkünk mélyén bizonyosan tudjuk: a kollektív ítélet az egyén(ek) felelősen kiérlelt döntéseiből áll össze, azaz nem lehet egy testület mögé bújva megúszni a döntés kiérlelésében elkerülhetetlen saját felelősséget – halljuk lelkiismeretünk hangját.

Talán ez a színdarab legfontosabb, mai időszerűségekkel alátámasztható felismerése. Mindehhez a jogász szereplők színpadi jelenléte-munkája – amellett, hogy pikánssá tette az est fénypontjának felfogható színpadi produkciót – jelezte ennek a bizonyos üzenetnek a súlyát és hitelességét is.

A színdarabot Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség képviseli: www.theatrum-mundi.hu. A mű Fábri Péter műfordító képviseletében a Proscenium Szerzői Ügynökség Kft. engedélyével adták elő az SZTE Kulturális Iroda gondozásában, a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Tudományegyetem együttműködésével.

Elismerés és köszönet illeti azokat a szegedi ügyvédi kamarai és színházi vezetőket, valamint a szereplőket, akik mindezt így kigondolták és megvalósították.

Nem voltam biztos magamban, hogy tényleg elmegyek. Aztán mégis. Nagyon rossz nap ásított mögöttem. A Három Hollóba a metrótól a Váci utcán keresztül. TIZENÖT év telt el, hogy én a Váci utcában, kamaszkorom színpadán jártam, mentem… Mint egy részeg úgy kóvályogtam, bámultam, szédelegtem egyik oldalról a másikra. Itt mi is volt? A fodrászat, ahova Gergőt vittem. Férfi fodrászat, de a helyes sráctól megkérdeztem, engem elvállal-e. Akkor mindenki csárlit hordott - persze - mondta mosolyogva, bomba jó lett. Közben illatok, mint egy parfüm üzletben, pedig csak a nőkből jönnek a felhők vagy a fiúkból? Időutazás mondtam magamnak. Tulajdonképpen valamikor régen meghaltam és most feltámadtam, itt vagyok és elmegyek a Csók Galéria mellett, aminek most terasza van és közben étterem lett. Meleg van, kint ülnek a turisták. A kis kapusikátorra azért ráismertem, ahol egy csodás olasz táskát vettem… mikoris?

A Drei Raben, este hétkor

A Drei Raben-ben már elég sokan voltak, pont hétkor. Erre szólt az invitálás a facén. Most akkor mi van, hol lesz a buli? Ez itt egyelőre egy kávéház, tele mindenféle veretes bölcsésszel, költővel, irodalom-megszállottal. Olyan fejek, amiket csak itt látsz így összesöpörve. Az ott meg ZP, mellette FA, ő majd szerepelni is fog. De ez a nő itt előttem akármi legyek, csak valami szerkesztő lehet. Sokan ölelgetik, kicsit tanáros, de a ruhája a hovatartozás esete.

Ülök, nézek, emlékezem…

Ahova leültem, az egy cetlivel foglalt asztalt jelez, de senki nincs, aki foglalná. Ülök és nézek. Voltaképpen nekem ide, ezek közé az emberek közé kellene tartoznom. A nagy dilemmák idején szakadékba ugrás volt a műszakira felvételizés, amikor én ehhez az egyhez, az irodalomhoz értettem, akartam érteni, ez jött belőlem akaratlanul. Aztán mégis az ijedtség győzött, KL tanár úr négyszemközti bíztatása, hogy írónak kéne lennem, halálra rémített. Egy dolgozati novellámban látta bennem ezt és akkor, tizenötévesen engem megrémített, hogy tudnék én megfelelni ennek a vágyott csodának.

Betettem ezt a dolgot az életpoggyászomba, azzal a meggyőződéssel, hogy igen, tudom, én író vagyok, csak most egy kicsit építészetet tanulok. Az íróság nem vész el, az mindig megvan itt belül, aztán majd egyszer kijön. Akkor amikor itt lesz az ideje. Csakhogy elkezdődött a sodrás, amit valamiért életnek nevezünk, pedig egy iszonyatos áramlással sodródunk a végünk irányába, miközben azt képzeljük, hogy tempózva úszunk az árral, tehát szabad akaratunkkal irányban haladunk. Azt már tudni lehet, a valóságban egy másik életre vár a kibontakozás.

Teisittvagy…? Dejó!

Ez így mind lepergett a fejemben, mialatt ott ültem és egyszer csak a magasból megszólalt Dés harsonája, mint a végítélet vagy a belépő a mennyországba vagy a már belépettek köszöntése, akik között ott van EP is, aki most lenne 75, Istenem milyen fiatal még….

De már WD a kávés, a háromhollós, adys, germanisztikus irodalomfőnök is megjelent, két méter magasan, hatalmas teuton termetével. Mégis lesz itt valami.

A kávéház vagy mi, ilyen „nem van” ebben a turistacsapda városrészben, meg egyáltalán sehol, csak volt valamikor Ady, Krúdy meg Kosztolányi meg… de ez itt mégis zsibong ,felcsapó hangok, nevetgélés, teisittvagyjajdejó ölelések közepette. Semmi más zaj csak ez. Üdítő. A látvány változatlan, szüfrazsettek és félrecsapott hajú alanyi költőnek csírázók, meg veretes boglyahajak. Csak különbözni, különbözni, különbözni. Valaki És-t forgat a kezében, valaha olvastuk/stam. Valaha. Az igen rég volt.

Jönnek VE, PNL. Mindenki megöregedett, vagy csak mintha?

Pince, ahol kitágul a tér

Végre le lehet menni a pinyőbe. Ez de jó. Semmi flanc csak székek valami buherált színpad, csak ami kell. És innentől már ott vagyok a mélyvízben. Minden szó érint ott abban a belső magban, ahol az igazi érdeklődés lakik. Micsoda világ mennyire közülük való vagyok. WD a moderátor. Ezek itt mind szabad emberek, szabad szellemek. EP felbukkan úgy, ahogy ők a személyes találkozásaikon a közös sors és pálya mezőn látták. NG, aki könyvet is írt EP-ről, mondja a legjobb hasonlatot: Grosics* a pályán egy helyzetben tudott egy visszalépést, amivel másképp nyitotta meg a teret, mint ahogy az addig volt. És ezzel a téri átrendezéssel a perc tört része alatt megteremtette csapatának a gól lehetőségét, sőt bekövetkeztét. Na ezt tudta az írásban EP.

FA azt mondja, hogy voltaképpen benne vagyunk(írók) a zsákban vagy utánozzuk EP-t vagy útáljuk szívből.

Meg EP melegsége, ami nem gördül át cinizmusba és lelágyítja a gőg jégcsapjait, meg a megformált karakter, a (testi) forma, szó szerint, a beállított séró…

Öten beszélgetnek

De milyen érdekes, hogy az intelligencia miként ábrázol és megmutat valamit, míg a kívülállásból szemlézők, nicsak..., magukról beszélnek. Ők és EP. Nem. Az értelem alázattal van a tehetség, a zseni megnyilvánulása előtt. Legyen ő bárki, bármilyen magasan saját erőből, de fejet hajt. Tehát EP és valahol ő, aki találkozhatott az igazival, az igazi kevesek egyikével.

Van egy szál, ami az irodalomban mindig felbukkan: … igen, de meddig terjed a hatósugár, hol veszíti erejét a ma még lobogó tűz, mitől hűl ki a ma még annyira jól értett szó, a szó mágiája meddig érvényes?

Lehet-e neki is, EP-nek, legyőzni az időt a szellem időtlen nyilatkozataival?

Amikor megjelent a Termelési, kirohantam volna az utcára, hogy mindenkinek a kezébe nyomjam ezt a végre megszületett valamit, ami belőlem is szól és szólnia kell mindenkinek, mert minden más egy letűnt kor sablonja, de ez, EZ itt, ez a VAN és tessék habzsolni ezt a rögzítését a jelennek, a szabadságnak, ami végre a miénk a szavak által.

Elmegy az utolsó hév

Indulnom kell. A Váci utca késő este, már kurva nénik is kóvályognak, meg az egész világ itt van Ázsiától Grönlandig, bennszülött csak én talán. Megyek a metróhoz lehet, hogy félni nem kell, de fura alakok bújtak elő.

2025.04.14.

WD - Wilhelm Droste, NG - Németh Gábor, ZP - Závada Pál, FA - Forgách András, VE - Vojnich Erzsébet, PNL - Parti Nagy Lajos

* Grosics hangzott el, pedig az Hidegkuti volt… tudtuk meg a „Vanni van”-ból……

„Jeles ünnepünket sajnos Ferenc pápa húsvét hétfőn bekövetkezett halála miatt érzett gyászunk és együttérzésünk árnyalja be. Pápai küldetése, élete és munkássága előtt tisztelegve fájdalommal veszünk tőle búcsút” – ezekkel a szavakkal emlékezett meg az Országházban április 25-én megtartott, a hazai ügyvédség kamarai szervezeti létének százötvenedik évfordulóján rendezett emlékülésen az azt moderáló dr. Szecskay András budapesti ügyvéd, a Magyar Ügyvédi Kamara elnökhelyettese.

Amikor még mind ehhez néhány gondolatot fűzünk, azt nem vallási, nem keresztény (római katolikus) egyházi, nem teológiai és nem is hitbeli alapokon tesszük. Mindezen szempontoknak természetesen megvan a maga ideje, helye és jelentősége Ferenc pápa megértésére törekedve, mivel az emberi életnek ezen síkjain is olyan maradandó nyomot hagyott világunkban, amely bizony sok feldolgozandó, megfontolandó, mi több, követendő örökséget jelent – különösen is a transzcendens világhoz is kötődő embertársainknak.

Amiért úgy érezzük, hogy nekünk is ott a helyünk a Ferenc pápáról megemlékezők sorában annak az az oka, hogy hitelesen - mert szerényen, puritán módon, de annál határozottabban és következetesebben - tudott élő lelkiismerete lenni valamennyiünknek. Akik világnézeti, vallási, felekezeti, hitbéli különbségeket félretéve, eleve érezzük, szívünkbe zárva: mi a helyes és a helytelen, mi a jó és mi a rossz. Ferenc pápa nem akarta senkire sem rákényszeríteni azokat a bibliai, evangéliumi, azaz Krisztus tanításán alapuló felismeréseket, amelyeket maga hivatalból is képviselt és megfelelő egyházi keretek között interpretált. Különlegessége abban az emberi nagyságban – karizmatikus egyéniségében - is megmutatkozott, hogy ezen nézeteket - a szekuláris (angol) terminológia szerint a social gospel műfajának sajátos keretein belül tudta a világ elé tárni. Mit is? Alapjaiban a biblical gospel, azaz az a bibliai evangélium egyik lényeges üzenetét: a szegényekkel, a kiszolgáltatott embertársainkkal szembeni szolidaritás és törődés fontosságát, társadalmi igazságtalanságok már-már szinte elviselhetetlen elterjedtségének felszámolását, főként planétánk déli féltekéjének országaiban, továbbá a lokális és regionális háborúk egymást érő sorának beszüntetését, s végül, de nem utolsó sorban a Földünk emberi kapzsiságunk és felelőtlenségünk általi végletes kihasználásának azonnali abbahagyását. Mert hogy emiatt – idézzük – sír és szenved anyaföldünk...

Ha e felsorolást végig olvassuk, mondhatjuk, sajnos, mindebben semmi új nincs. Sajnos így megy ez, amióta világ a világ... Igen, ez igaz. De az is igaz, hogy nem mindegy, ki hívja fel mind erre újra meg újra a világ népeinek és vezetőinek a figyelmét. És hogy azt miként teszi: nevezetesen az aggódó szeretet, az együttérző fájdalom, a valamennyiünket megérintő hitelesség eszközeivel. És ha kell, a leghatározottabban és legkonkrétabban, kerülve a diplomatikus óvatoskodást - mert hogy a beszédünk ugye legyen igen-igen vagy nem-nem... Mind erre aztán nem lehet nem odafigyelni.

Ezt tette, amikor például az amerikai szenátus és képviselőház együttes ülésén az amerikai fegyverkereskedelem áldatlan globális következményire mutatott rá. Vagy például akkor, amikor Moszkva és minden oroszok főpapját, az orosz, milliókat megnyomorító, ukrán gyermekek ezreit-tízezreit elrabló, átnevelő táborokba hurcoló háborús inváziót megáldó pátriárkát egyenesen Oroszország első, a háborúért felelős embere ministránsának nevezte.

Feltehető a szkeptikus kérdés is: na, és vajon javult-e valamit világunk Ferenc pápa köztünk való tanító, emlékeztető, figyelmeztető jószolgálatának tizenkét éve után? Szomorúan kell belátnunk, látszólag semmit nem változott. Sőt, mint ha az utóbbi időszakban még nagyobb lenne a zűrzavar, mint korábban. Nos, meggyőződésünk, mindezekért nem Ferenc pápa köztünk való, szinte prófétai szolgálatának hatékonyságát kell megkérdőjeleznünk. Ő betöltötte azt a szerepet, amit hivatásának érzett. Az eleven szén pedig azoknak az embertársainknak a fején gyűlik, akik - mindazon nyilvánvaló negatív tények ismeretében, amiket nem lehet világunkban nem észlelni, továbbá azon intelmek ellenére, amelyeket Ferenc pápa megjelenített - hétköznapi nemtörődöm átlagemberként, elcsapandó politikusként, felelőtlen üzleti ügyeskedőként, háborúkba fojtott önmegvalósító tébolyultként, minden józan megfontolás nélkül sodorják nemzetüket, országukat, az emberiséget a tönk szélére.

A pápa megtette, amit megtehetett: betöltötte küldetését, ezzel arra is példát adva: mi a nekünk adatott szabad választással való élés, mi az egyén felelőssége és mi a kollektív döntés felelőssége a világ jövője szempontjából.

Aki esetleg még nem látta, nyomatékosan ajánljuk, nézze meg a világhírű filmrendező, Wim Wenders „Ferenc pápa – Egy hiteles ember” című megrendítő erejű filmjét, hű képet kap arról, miként élt, gondolkodott egy különleges ember, akinek világunk oly sokkal tartozik.

Különösen is felfigyeltünk Ferenc pápa néhány évvel ezelőtt, a büntetőjogászok világkonferenciájának római ülése résztvevői előtt elmondott gondolataira.

Ez a beszéd erőteljesen megmutatja, miként vélekedett világmértekben Ferenc pápa a jog felelősségéről, a bűn és büntetés viszonyáról és a mindezek globális kihatásairól. Meg is jelentettük ezt a máig érvényes tanulmányt az Ügyvédek Lapjában, sőt dr. Bárándy Péter és dr. Fenyvesi Csaba avatott tollából kommentárt is közöltünk hozzá. Szerkesztőségi cikkünkben (az első belív oldalon) pedig kísérletet tettünk arra, hogy olvasóink számára bemutassuk azt az emberi, hitbeli, teológiai és ecclesiologiai hátterert, ami talán könnyebben megérthetővé teszi: mik a gyökerei annak a nézetvilágnak, amely a későbbi pápát a világ lelkiismeretévé tette.

Komlós Attila, az Ügyvédek lapja lapigazgatója

Bevezető gondolatok

Nehéz időszakot él meg napjainkban a Magyarországi Református Egyház. Ma már minden valamennyire is tájékozott honfitársunk hallott az egész hazai társadalmat, egyben a politikai közéletet is felforgató szövevényes pedofil-ügyhöz kapcsolódó úgynevezett kegyelem-botrányról: a köztársasági elnök asszony, az igazságügyi miniszter asszony és a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének, az egyház dunamelléki kerülete püspökének a lényegi elemeket ma sem tisztázott históriájáról.  És értesült annak legsúlyosabb személyi következményeiről, tisztségükről való lemondásukról is. (Balog Zoltán a Zsinat lelkészi elnökségéről mondott le, püspökségéről nem.)

Hogyan jutottunk el eddig? Megpróbáljuk áttekinteni ennek a bonyolult egyházi-társadalmi-politikai jelenségnek az egyik fontos összetevőjét, amellyel kapcsolatban ma súlyos hibákat, hiányoságokat vélünk felfedezni.

Ami a református egyházat különösen is érinti: a dolog Balog Zoltán lelkész korábbi kormánypárti pártpolitikusi, miniszteri, majd a dunamelléki egyházkerületben bekövetkezett tisztújítás során a püspöki tisztségre bejelentkező, a reá szabott egyházi törvénymódosítás után a tisztséget választás során elnyerő szerepvállalásával kezdődött, mivel személyében sokan az egyház és a kormány(párt)-közeli egyoldalú politizálás, mi több, az egyház és állam nem kívánatos összefonódásának aktorát látták. Mások viszont éppen ezen „adottságát” vélték éppen reménytelinek. Az ő szemükben valószínűleg helytálló a püspök érvelése a napjainkban őt ért kritikákkal szemben, miszerint püspökségének eddig eltelt (hatéves ciklusa felénél) három éve alatt eddig sosem látott állami (= adófizetői) támogatásokhoz segítette hozzá felekezetét. Azaz értelmezésében: „építette egyházát”. Ez a logika - még ha elfogadnánk is - nem válasz a súlyos etikai kérdéseket felvető kegyelem-botrányt kiváltó konkrét alaphelyzet, benne a református püspök szerepének magyarázatára. Amire mindmáig joggal vár magyarázatot a társadalom nyilvánossága, benne főként a reformátusság.

Az ügy nyomasztó részleteivel nem kívánunk itt foglalkozni, feltételezzük, olvasóink kedvük-ízlésük szerint nyomon követhették eddig is a fejleményeket, s olvashatták, miként vergődik felelős vezető és intézmény is ennek a gubancos történetnek a következményeit szenvedve. A Zsinat újonnan választott elnöke, Steinbach József dunántúli egyházkerület püspöke a nyilvánosságot tájékoztatva egyebek mellett arról is szólt, hogy „Megújításra vár az egyház. Az elmúlt időszakban több kérdés felmerült: például, hogy miként vehet részt az egyház a közéletben úgy, hogy hiteles és egyetemes szolgálata ne sérüljön”. Igen, a tanulságokat nekik, minden érintettnek - egyháznak, egyházi vezető(k)nek - le kell vonniuk és mielőbb meg kell találniuk a megfelelő megoldást a továbblépéshez, mielőtt kritikus mértéket öltene az általuk a világ és az egyház népe körében előidézett aggasztó méretű hitelvesztés folyamata.

Miután a jelenlegi zilált helyzetben az egyház-állam kapcsolatrendszerében való tisztánlátást rendkívül fontosnak tartjuk, egy alább közölt sillabuszban áttekintést adunk arról, mik azok a teológiai alappillérek, amelyeket érdemes megismerni, hogy valamennyire is tisztán lássunk. Főként azoknak próbálunk egyfajta iránytűt adni, akik nem feltétlen járatosok a teológia zegzugaiban, viszont érdeklődéssel tekintenek az egyházra, mint egy sajátos képződményre, jelenségre, amely úgy értelmezi önmagát, hogy bár nem ebből a világból való (mivel entitásának gyökerei a transzcendessel kapcsolatos hit világában erednek), ugyanakkor természetszerűleg ebben a világban él. Amely világnak megvannak a maga törvényei és törvényszerűségei. Miként az egyháznak is megvan a maga önképe és önértékelése. E két világ egymás mellett élése, ha lehet: egymás érdekeinek és értékeinek kölcsönös fel- és elismerése a mindenkori egyház-állam kapcsolatának nélkülözhetetlen eleme. Az egymástól való függetlenség és szétválasztottság egyik alapköve. A társadalom egészségesen működésének egyik záloga.

Kísértések és csapdák az egymásrautaltságban

Keresztyén (református) teológiai áttekintés az egyház-állam (továbbá az engedelmesség és engedetlenség) témakörről

I. Dogmatikai megfontolások

Szempontok az állam teológiai meghatározásához

Mai helyzet: az államnak, mint az isteni gondviseléstől eredeztetett rendnek az értelme a köztudatból szinte teljesen kiveszett.

Korábbi nézetek:

Az őskereszténység a gondviselés, azaz Isten rendező művét látja benne. Az ókori ember tudatában az állam vallási megalapozású rend. A középkor az államot az egyházból eredezteti. A reformáció feleleveníti az őskereszténység biblikus államfelfogását. A reneszánsz és a felvilágosodás az előbbiekkel ellentétben kinyilvánítja az államnak nemcsak az egyháztól, hanem a vallástól, sőt Istentől való függetlenségét, egyúttal a saját teljes autonómiáját. Ennek kettős következménye lesz: az anarchia illetve a tirannizmus kísértése.

A világi hatalom és az állam teológiai értelmezése során sosem annak szükségessége a vitás, hanem annak értelme, illetve az emberi életre gyakorolt jelentősége.

A teológiai gondolkodás két államelméletet tekint vitaalapnak:

Realista értelmezés: eszerint az állam természeti tény, egymással küzdő hatalmi erők egyensúlyba jutásának eredménye (kivéve az autoriter, vagy éppen zsarnoki háttérrel létrejött államalakulat). Az államban a hatalmi erők pillanatnyi nyugalomban vannak. A realista megközelítés szerint az állam működtetéséhez - és így megértéséhez - semmiféle ideológia nem szükséges, mert elég ismerni azokat az emberi ösztönöket, és politikai erőviszonyokat, amelyek testet öltenek az államban.

Idealista értelmezés: az államot nem az okból, hanem a célból, nem a kezdetből, hanem a végből, nem a tényekből, hanem az eszmékből kiindulva magyarázza. E megközelítés szerint az állam a szellemi tevékenységeket egybefogó kulturális és civilizációs életének az objektíválódása.

Az állam kettős teológiai értelmezése

Teológiailag az állam egyfelől emberi, másfelől isteni mivoltában közelíthető meg.

Mint intézmény az állam egyfelől az emberi elkötelezés és felelősség tere és kifejezője. Másfelől pedig mint rendeltetés és tényleges rend, az isteni gondviselés műve, mert Isten akarata az, hogy a korok és a népek sokféleségében állami rendnek kell lennie. A teológia felől nézve csak hitben lehet bármely konkrét államrendet, mint itt és most érvényben lévőt, de azért mégis csak mint átmeneti jellegű isteni berendezkedést elfogadnunk. Csak hitbéli meggyőződés által veheti úgy az ember (a hívő ember) az állami feladatokban való közreműködést, mint Isten akaratából eredő kötelezettséget.

Az állam isteni jellege

Teológiai értelemben az állam: a bűnnel szemben emelt gát. Bűn léte nélkül az állam nem lenne sem szükséges, sem lehetséges, ugyanis a kényszer és ezzel együtt maga a bűn az állam lényegéhez tartozik, mivel a bűn élet- és közösségromboló hatását az állam a kényszer erejével ellensúlyozza. Azzal a céllal teszi ezt, hogy hogy így lehetővé tegye az emberies élet alapját. Az állam megszervezett "embertelensége", az organizált kényszer az emberiesség megtartásának eszköze.

Az állam letéteményesei, felelős (választott) vezetői Istentől vannak felruházva tekintélye és az emberek feletti hatalom gyakorlásával. A Deus Omnipotens-től, a mindenható Istentől, azaz minden hatalom birtokosától kapott rész szerinti, más emberek feletti hatalommal kell gazdálkodniuk. A rész szerint hatalommal való helyes éléssel Isten tervét hajtják végre. E tekintetben tehát az állam már több, mint "bűnfékező" intézmény, hanem inkább az egyetemes felebaráti szeretet színtere, ahol nemcsak egymás mellett (coexsistentia), hanem egymásért (proexsistentia) is vannak az emberek; amely közösségben az egyén a közösségért és ugyanakkor a közösség az egyénért felelős Isten színe előtt.

A reá ruházott isteni hatalomnál fogva tehát az államnak igen nagy a felelőssége, mivel az államhatalom képviselői - ha tudatában vannak ennek ha nem, ha vállalják szerepük eme gyökerét, ha nem - Isten eszközei. Íly módon aztán ha hibáznak, nem csak az emberekkel szemben igazságtalanok, hanem Isten szentsége ellen is vétkeznek, s így - nolens-volens, visszaélnek az Istentől nyert hatalommal.

Az állam emberi jellege

Szerkezetét tekintve az állam emberi mű is. Részes az ember elesettségében. Ebben a megközelítésben tehát: az emberek nem egymásért élnek benne, hanem - lényegével és rendeltetésével ellentétben - csak egymás mellett, illetve egymás ellen.

Az állam a létért való küzdelem színtere. Ezért alkalmaz az állam kényszert (ez nem lényegi vonása, sőt lényegével éppen ellentétben - mint korábban utaltunk erre - a bűn miatt kénytelen a kényszerhez folyamodni. Így lesz a büntetés az állam létezésének fundamentális eszköze.

Az állam minden tevékenysége kifejezetten az igazságot, az igazságosságot és a rendet kell hogy szolgálja.A kérdés az, hogy tudja-e az állam, illetve az államalkotó-működtető ember, hogy mi az igazság, mi az igazságosság, mi a megkívánt rend (lásd: Pilátusnak, a római állam helytartójának kérdését a kritikus történelmi pillanatban: "Micsoda az igazság?").

Az alapvető bizonytalanság miatt az állam csak töredékes módon és relatív értelemben oszt igazságot és teremt rendet. A viszonylag "legjobb" államrend is tehát csak jelképe csupán az igazi rendnek. Az ilyen viszonylagos értékű államrend építése és fenntartása nem nevezhető közvetlen értelemben felebaráti szolgálatnak. Felebaráti szolgáltatássá csakis a bűnbánat és a hit, a kegyelem és a megigazulás útján válhat.

Ha a hit megerőtlenül, az állam mintegy "istennek" - azaz: minden hatalom birtokosának, s nem csak az Istentől rész szerint kapott hatalom birtokosának - képzelheti magát az elfeledett Isten helyett. Ez minden államberendezkedés örök kísértése. Az állam, mint a legfőbb (evilági) hatalom birtokosa, adott pillanatban valamilyen történelmi ürüggyel könnyen vissza is élhet kiváltságos hatalmával: abszolutisztikusan léphet fel: az állam "totális állammá" válik, azaz minden hatalom forrását önmagából (ideológiájából, önnön hatalmi érdekeiből stb.) eredezteti. E kísértések figyelembevételével is, a keresztyén teológiának az az álláspontja, hogy nem az állam váltja meg az embert a nyomorúságból, hanem a Megváltó, Jézus Krisztus. Az állam nem a végső menedék és az igazság letéteményese, hanem az ember földi útjának szükségszerű velejárója. Ez a tudat minden államértékelésnek határt szab, s ez az elhatárolás minden biblikus államelmélet integráns része.

Államformák

Az államforma a vezetők és vezetettek viszonya. A keresztyén gondolkodás - eltekintve most a theokráciára vonatkozó bonyolult teológiai elméletrendszertől - két nagy típust különböztet meg: az autokráciát és a demokráciát.

Az autokratikus államformák csekély előnyei mellett a történelem főleg annak csapdáit ismeri: az abszolutizálódást, a személyi kultuszt, a zsarnokságot, a diktatúrát.

A demokratikus berendezkedés nyilvánvaló előnyei: az állam (a társadalom) ügyeinek intézésébe való állampolgári beleszólás és felelős részesvállalás kiteljesedése. Így lesz az állam a kisebbséget is tiszteletben tartó többség akaratának érvényesülési színtere. Ez a szabad ember legméltóbb államformája. Kísértései és veszélyei közismertek: a többség akaratának érvényesülése nem jelenti automatikusan a döntés helyességét. A többség hangulatának változékonysága - amelyet mag az állam is manipulálhat - káros döntésekhez vezethet. A demagógia a felelőtlenség tág terévé válhat a társadalom élete az állam figyelmetlensége, vagy éppen szándékolt machinációi révén. Mindez pedig a lappangó anarchia vagy éppen egy általános társadalmi elégedetlenség, rossz esetben polgárháborús helyzet veszélyét hordozza magában. A demokrácia tehát feltételezi: az egyre fejlődő - és az állam által tudatosan fejlesztendő - műveltséget, tájékozottságot, az önfegyelmet és az az önkorlátozásara való készséget, a toleranciát és a belátást. Ezért a demokrácia nélkülözhetetlen, szerves része kell hogy legyen az erre való nevelés. Erre a legalkalmasabb eszköz - a megfelelő iskolai rendszer és oktatás kialakítása, működtetése mellett: az önszerveződő kisközösségek hálózata. A másik feltétel: a szociális igazságosság. A proklamált szabadság ugyanis csak ott válhat valósággá ahol anyagilag független emberek vannak. A demokráciának tehát egyszerre kell politikai és szociális síkon megvalósulnia, különben nem teljesedhet ki. A demokratikus jogállamban egyensúlyban kell lennie a szabadságnak a renddel és a hatalomnak a felelősséggel.

Az egyház és az állam egymáshoz való viszonyulása

E kapcsolat örök jellemzői: a kölcsönös bizalmatlanság és a kölcsönös féltékenység, egyúttal a a kölcsönös hatalomra való törekvés (lásd: az ecclesia triumphans, ecclesia militans gondolata: az egyháznak a világi-állami hatalomban való megjelenésére való törekvés), valamint az igazság (és a hatalom) megjelenítésében való kizárólagossági igény kísértése. Az ellentét feloldhatatlannak tűnik.

A kapcsolat rendezésének az alapja és eszköze csak az időről időre szóló kölcsönös megegyezés rendszere lehet.

A világi hatalom, az állam Isten által mintegy "pórázra van kötve", amin lehet engedni és lehet rövidebbre fogni. Az egyház előtt álló örök kérdés e téren: vajon elég erős-e a hite abban, Aki (Isten) a "pórázt" kézben tartja? Ezen múlik ugyanis, hogy istentiszteletté válik-e az egyház (és benne a hívő ember) politikai forgolódása, vagy egyszerű, intézmények közötti érdek-egyeztetéssé korcsosul.

Hogyan viszonyul egymáshoz az állam és az egyház, ha mindkettő Isten uralma alá tartozik, mindamellett, hogy küldetése - hatásköre - és az ahhoz rendelt eszközrendszerek merőben különböznek?

A rendezett kapcsolat alapfeltétele az önös hatalmi szempontok elutasítása, bármely oldalról. Semmiféle alá és fölérendeltséget nem szabad keresnie vagy feltételeznie egyik félnek sem. Az állam és az egyház ugyanis egymás mellé van rendelve. Teologiailag fogalmazva: mindkettő a történelem Urának a területe; az egyház az ő uralmának belső, az állam pedig a külső területe. Az egyház a történelemben Istent megjelenítő "Krisztus teste", az állam pedig nem "Krisztus teste". Az egyház hisz Isten szabadító erejében, az állam nem; lehet, tudomása sincs róla (szekularizált, ill. ateista állam). Az egyház e világban él, de nem e világból való; az állam e világból való és küldetését ebben a világban tölti be.

Az egyház és állam eme kettőssége a keresztény teológia szerint Krisztus visszajöveteléig megmarad. Sem bárminemű fejlődés, sem a nevelés nem teheti feleslegessé egyiket sem. Az államot nem lehet (nem szabad) "egyháziasítani" (mondjuk: Isten kijelentése interpretálójának vélve, neki efféle szerepet vindikálni), de az egyházat sem lehet (nem szabad) állami jegyekkel felruházni. Egyik sem oldódhat fel a másikban, mert egyik sem pótolja a másikat. Viszont: minden különbségük, sőt ellentétük-ellenségeskedésük ellenére nem szabadulhatnak egymástól. Még a teljes szeparáció esetén sem.

A politikai felelősség kérdése

A keresztyén ember biblikus felelősségtudata korántsem jelenik meg általános érvénnyel a történelemben (példák sora igazolja ezt: az apokaliptikus mozgalmak jellemzői, a befele fordulás tünetei, vagy Tertullianus: "Semmi sincsen tőlem távolabb, mint a respublika" - ezek nem biblikus szempontok).

A keresztyén ember számára mindazonáltal a hazaszeretet az ember istentiszteletének része:

a. Mivel az állam is Isten uralma alá tartozik, a keresztyén ember politikailag soha nem lehet közömbös (apolitikus magatartás - hitetlenség - a politikai démonizmus előretörése). Politikán itt most minden olyan cselekedetet értünk, amely embertársainkkal való viszonyunkra kihat, valamely közösség életét meghatározza, vagy befolyásolja. Keresztyén értelemben tehát tehetetlen és beteg a politikai élet ott, ahol csupán a (napi párt)politikára vagy a törvényalkotó országgyűlésre korlátozzák a politikai felelősséget.

b. A keresztyén ember szabadnak tekinti magát a politizálásban, az államnak - a világi hatalomnak - való engedelmességben. Ezért ösztönösen ráérez a polgári engedetlenség határaira is, sőt a polgári engedetlenség szigorú követelményei sem szabad, hogy idegenek legyenek tőle (ezzel bővebben az összeállítás II., etikai kérdéseket felvető részében foglalkozunk). A prófétai - az emberiség történelmét, a világi hatalmat kritikailag kezelő - szemléletmód  az egyház számára küldetésének szerves, alkotó része kell hogy legyen.

c. Az egyház politizálásának csúcspontja: Isten kijelentett Igéjének hirdetése. Ebből ki kell tűnni, hogy a politikai hatalom részesei Isten hatalma alatt állnak. Ez az igehirdetés a megbékélést és a megújhodást szolgálja, a reménység erejével nyúl bele a megkötözöttség, a tévhitek és a félelem világába, a gazdasági élet és általában, a politika kérdéseibe, mert rámutat Isten eljövendő országának  realitására és a hívő ember felelősségére a jelenvaló világ formálásában.

A kálvini (református) tradíció szerint az egyház a mindenkori hatalom élő lelkiismerete kell hogy legyen. Közvetlenül ugyan nem tudja befolyásolni - nem szabad befolyásolnia a világi hatalmat, az állam működését, ehhez nincsenek meg az eszközei, ilyenekkel nem is rendelkezhet, ugyanakkor szavát azonban fel kell emelnie, mivel kötelessége a mindenkori hatalmat a szociális igazságosság érvényesítésére emlékeztetni.

A corpus christianum felbomlása, az állam szerepének növekedése

A konstantinusi államegyház Európa történetében kiemelkedő szerepet játszott: az egyházat azonosította az állammal (theokrácia). Amint a keleti orthodoxia kivált, az addigi egyház kompakt egysége megszakadt, megtörtént az egyházszakadás, felbomlott az egységnek ez a képe. A nyugati, a római egyház és a reformáció kibékíthetetlen ellentéte, az ideálisként felfogott  keresztyén egység teljes széthullásához vezetett. A következmény: eredeti elemeire bomlott a corpus christianum:  a corpus Christi-re, az egyházra egyfelől, valamint a világra másfelől. Innentől kezdve nem az egyház az európai egység alapja.

Ezt követően indult sajátos fejlődésnek, növekedésnek Európában a világi felsőbbség és az állami hatalom rendcsináló szerepe. Az egyház helyett az állam lett a rend tulajdonképpeni letéteményese. A császár és a király abszolút uralkodóvá vált a hatalom minden transzcendens vonatkozása nélkül.

A felvilágosodás az általa felejtésre ítélt Isten helyébe a népfelség gondolatát tette. A korábbiakkal ellentétben - amely szerint a népek életében is az a jogos és helyes, ami Isten akaratával megegyezik  - módosult a szemlélet: az állam életében az lett a jogos, igazságos és helyes, ami a  népnek használ. S hogy mi használ neki, azt - ideális esetben - választott vezetői közvetítésével maga a nép mondja meg.

Keresztyén önkritika

Egy olyan történelmi út végén járunk, amelynek mulasztásaiban, bűneiben az institucionalizált egyház (ecclesia visibilis) elsőrenden részes. Belső egyenetlenségeivel, önmeghasonlásaival nem kis részben maga az egyház lett a világ egyenetlenségének és önmeghasonlásának okozója.

A múlt kísértései ma is jelen vannak az egyház számára: az államvallás státuszának csábítása, az üdvintézmény-szerep kísértése, a teológiai és ideológiai közötti vékony határ elmosódása, az egyház institucionális érdekeinek képviselete, elvi felpuhulás az állammal folytatott folyamatos egyezkedései során a rövid távú érdekek elérése érdekében, történeti hübriszben fogant hamis képzetek: ("az egyház örök, az állam ideiglenes").

II. Etikai megfontolások

Mint láttuk, a világi hatalom és a látható, az intézményeiben testetöltött egyház (ecclesia visibilis) viszonya rendkívül bonyolult: egyfelől az egyház, mint a hívők közössége, a láthatatlan egyház (ecclesia invisibilis) Isten törvényeinek mentén kell hogy engedelmeskedjék. Másfelől pedig hívei, mint állampolgárok a rájuk vonatkozó mindenkori kötelezettségeiknek és kötelességeiknek is eleget kell hogy tegyenek, mivel hogy állampolgárként a politikai hatalommal állnak függőségi viszonyban, sőt: demokratikus társadalmi berendezkedés esetén pedig éppen maguk hozzák létre azt a társadalmi-politikai struktúrát, amellyel szemben azután nekik is kötelezettségeik lesznek. Az állam is és az egyház is - magától értetődően magának tartja fenn a jogot, hogy elsősorban "saját" törvényét tartsák be az emberek. Ez a feszültség végig nyomon követhető a történelemben. Ennek során látható, hogy a kapcsolat változó képet mutat: összefonódások, majd szétválási tendenciák érvényesültek az egyház és a világi hatalom között.

Mi határozza meg, hogy min alapul a keresztyén ember kapcsolata a világi hatalommal, az élet gyakorlati szintjén? Melyek azok az etikai szempontok, amelyek kapaszkodót nyújthatnak e téren?

Biblikus, keresztyén értelmezés szerint az egyházról szóló tanításból kell kiindulni ahhoz, hogy az állammal való kapcsolat kérdéseire helyes  választ tudjunk kapni - mutat rá a kérdés iskolát teremtő mestere, Török István egykori debreceni teológiai professzor. Miként arra jelen összeállításunk I., a dogmatikai megfontolásokat tartalmazó részben bővebben is utaltunk, lényege szerint az egyház, ha rejtetten is, Isten országa, azaz Isten megváltási rendjéhez, üdvtervéhez tartozik. Mint Isten országának letéteményese, a látható egyház, az intézményeiben testet öltött egyház, történeti és természeti alakot ölt magára.

Az állam viszont Isten megtartó kegyelmének eszköze. Az állam, teológiailag, nem a teremtést, nem is a megváltást, hanem a megtartást szolgáló rend. Az állam egyike azoknak az eszközöknek, amellyel Isten a bűneset által a teremtési rendből kizökkent világot az utolsó ítéletig és Isten országa megjelenéséig fenntartja. Az ember bűnbeesése, az isteni akarattal való szembehelyezkedése nélkül nem lehetne, nem kellene állam. Ezért tartozik az állam lényegéhez az erőszak, a kényszer. Az állam ellensúlyozza a bűnnek és a gonosznak az élet- és közösségromboló hatását s így biztosítja az emberhez méltó élet alapfeltételeit. A keresztyén ember is tagja - "óemberi" (hitre jutása előtti) mivoltában a bűnbe esett emberi nemzetségnek, amelynek életfeltétele az állami rend. Ezért a keresztyén embernek is munkálkodnia kell az állam fenntartásán és javán.

Institutio c. alapművében Kálvin - ahogy erre tanulmányában a kitűnő hazai kortárs református teológus, Szűcs Ferenc rámutat -: biblikus alapokon azt vallja, hogy az "alattvalók" első kötelessége "felsőbbségükkel" szemben az, hogy azoknak működését a lehető legnagyobb tiszteletben tartsa, t.i. abban a meggyőződésben, hogy azok Istentől reájuk ruházott hatáskört töltenek be. Ezért úgy becsüljék és tiszteljék őket, mint Istennek szolgáit és megbízottait. Vannak ugyanis emberek, akik felsőbbségeikkel szemben nagyon engedelmesen viselik magukat, és nincs kifogásuk az ellen, hogy legyen kinek engedelmeskedniük, mert tudják, ezt megkívánja tőlük a közjó érdeke; de azért a felsőbbségről úgy vélekednek, mint valami szükséges rosszról. Azonban tőlünk - hangsúlyozza Kálvin - ennél többet kíván Péter apostol (I. Péter 2:17), amikor azt parancsolja, hogy a "királyt tiszteljük", továbá Salamon, (Példabeszédek könyve 24:21), amikor azt mondja: "Féld az Urat és a királyt". Mert az előbbi a tisztelet szóba beleérti az őszinte és benső megbecsülést, az utóbbi pedig, amikor a királyt Istennel állítja kapcsolatba, arra mutat rá, hogy a király bizonyos szent méltóság és fenség hordozója. Pál apostolnak is nagyon jelentős az a megnyilvánulása (Rómaiakhoz írott levél 13:5), hogy "szükség engedelmeskedni nem csak haragért, hanem a lelkiismeretért is". Azt érti ezen, hogy az állampolgároknak nem csak félelemtől vezettetve kell magukat alávetniük az államnak, hanem azért is, mert magának Istennek tartoznak azzal az engedelmességgel, amelyet az állammal szemben tanúsítanak. Ebből adódóan be kell tartani a törvényeket, be kell fizetni az adókat és viselni kell a közterheket továbbá a közösség védelmét szolgáló kötelezettségeket.

Mit ad mindezért "cserébe" az állam, a világi hatalom? A történelem során ez az aktuális helyzetnek megfelelően más és más volt, de bizonyos funkciói, mint pl. a polgárait védő állami kötelezettség, állandó volt.

Korunk dilemmája - hic et nunc

Korunkban a keresztyén embernek azzal kell szembenéznie, hogy a világi hatalom saját magára közel sem abban összefüggésben tekint, mint évszázadokkal ezelőtt. Hatalmát a szekularizált állam egy demokratikus társadalmi berendezkedés esetén választóinak akaratából származtatja, rosszabb esetben a hatalmat gyakorló politikai csoport, még rosszabb esetben egy "vezérré" vált politikai személyiség: önnön forrásából eredezteti. Az a viszonyítási alap, amely a hatalom "világi" jelzőjét feltételezi, megszűnt a modern állam számára. 

A bibliai alapokon gondolkodó keresztyén ember számára azonban nem: a teremtésben következetesen Isten munkáját látja, s benne az egyházat és a "világot" két különböző entitásként éli meg. A két kérdés ezek után nyilvánvaló, de a rájuk adandó válasz is:

1. kérdés: Elvárható-e a mai, szekularizált ("elvilágiasodott") világi hatalomtól, s annak szervezett formájától, az államtól, hogy a bibliai, keresztyén szempontok vezéreljék hatalma gyakorlásában?

Válasz: hatalma gyakorlásában (pl. az igazságszolgáltatás rendszerében a vád és az ítélkezés gyakorlatában): nem; a törvényhozásban-törvényalkotásban a törvényalkotó országgyűlési képviselők egyéni lelkiismereti szempontjai szerint: igen.

2. kérdés: Elvárható-e a ma élő, bibliai, keresztyén szempontokat szem előtt tartó embertől/állam-polgártól, hogy a szekuláris világi hatalommal, az állammal szemben a maga részéről, egyoldalúan, ugyanazt a keresztyén erkölcsi hozzáállását gyakorolja az iránta való engedelmesség, illetve engedetlenség tekintetében, mint amit akkor is tenne, ha az állam tudatosan és vállaltan deklarálná az emberek és a teremtett környezet felett gyakorolt evilági hatalmának transzcendens gyökereit? Vagy sajátságos esetben: szimplifikált neofita túlbuzgalomból eredően, és/vagy nem hitbéli, hanem napi (párt)politikai megfontolásokból fakadóan, túlzásokba esve hirdetne meg - biblikus (esetünkben keresztyén) szempontok szerint elfogadhatatlan ideológiai-politikai kurzust?

Válasz: igen.

Az ellentmondás feloldása

A biblikusan gondolkodó, keresztyén ember szemében az állam hatalma akkor is Istentől kapott részhatalom, ha: a) az állam ezt tagadja, nem ismeri el, avagy a kérdésfelvetést eleve idejétmúltnak tartja, b) félreértelmezi saját entitását s (bel)politikai szempontok érvényesítésére használja a vallásos (keresztyén) identitás úgymond felébresztését, ébrentartását, növelését. Ezen esetekben értékelődik fel igazán az egyház prófétai szerepe, amely révén a keresztyén erkölcsi rendszert institucionálisan is képviselni hivatott egyház időről időre jelzi nem csak "belső körben", hanem a legszélesebb nyilvánosság előtt is, hogy az állam mely politikai, társadalmi, szociális kérdésekben tér el attól az értékrendtől, amit a keresztyénség képvisel. S teszi ezt függetlenül attól, hogy ezzel az államnak "tetsző" vagy "nem tetsző" módon cselekszik. Az egyház ugyanis - mint korábban utaltunk a bibliai megállapításra - ebben a világban él, de nem ebből a világból való. Egyszerűsítve: önmagát (a láthatatlan) transzcendens alapokból eredeztető, ám a napi életben (is) tudatosan jelen lévő (látható) entitás.

Az engedelmesség határa

Mindezek után kikerülhetetlen etikai kérdés a keresztyén ember számára: mi a határa a világi hatalomal, az állammal szembeni engedelmességnek? Ki és mi szab határt az engedelmességnek? Feltétlen-e az engedelmesség?

A biblikus keresztyén felfogás szerint miközben az ember állampolgárként tiszteli és betartja az állam törvényeit, ugyanakkor Isten parancsait is szem előtt tartja. Tisztában van azzal, hogy a keresztyén ember élete egyfajta sínpáron fut: egyik ága a földi, amelynek alapja a szervezett társadalom, az állam, a másik ága a lelki, amelynek alapja az ő evangéliumi hite, s ennek támasza a hívők láthatatlan közössége, a láthatatlan egyház és ezzel egyidejűleg az intézményeiben megtestesülő, látható egyház. Ez a két, párt alkotó sín nem ütközhet össze, sem szét nem válhat, hanem párhuzamosan kell hogy haladjon egymás mellett. Ez a helyzet önmagában hordozza az együttmunkálkodás lehetőségét számos etikai területen.

Az engedelmesség határvonalának meghúzásában Pál apostol iránymutatása mérvadó: Krisztus azért váltotta meg kereszthalálával az embert, hogy többé ne adjuk oda magunkat emberek gonosz kívánságainak, még sokkal kevésbé az istentelenségek szolgálatára (I. Korinthusiakhoz írott levél 6:20).

Azaz: alá vagyunk vetve, sőt "alávetjük magunkat" azoknak az embereknek, akik – akár az egyházban, akár a világi életben - fölénk rendeltettek, de csakis annyiban, amennyiben általuk Isten rendelkezik velünk. Ha olyasmit követelnének, tennének tehát, ami ellenkezik a keresztyén erkölccsel, az semmis és érvénytelen a keresztyén ember számára. Ebben az esetben a keresztyén embert nem tartóztathatja fel az a "funkció", amivel az állam vagy éppen maga az institucionált egyház - általunk választott - képviselői fel vannak ruházva. Ugyanis hite szerint és által a keresztyén ember azzal a szabadsággal van felruházva, hogy Isten egyedülálló és legfőbb hatalmára lelkiismerete szerint hagyatkozva a keresztyén erkölccsel szembe haladó esetleges egyházi teológiai-egyházpolitikai döntéseket, jelenségeket  és megnyilvánulásokat, illetve állami ideológiát, végletes esetben (törvényi) kötelezést visszautasítsa. A biblikus tanítás a keresztyén embert arra inti, hogy inkább szenvedje el az elutasítással járó következményeket, mintsem hogy lelépjen az istenfélelem és a keresztyén hitéből fakadó erkölcs útjáról. "Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek" (Apostolok cselekedetei 5:29).

Excursus

A helyzet bonyolultságát illusztrálandó, álljon itt egy sokak által ismert - napi életünket kevésbé érintő, de jellegében - érdekes probléma, illetve annak megoldása

A fenti, lelkiismereti okokra hivatkozva sokan megtagadják hitbeli alapon a kötelező katonai szogálatot (már ott, ahol ez kötelező), illetve háborús helyzetben nem hajlandók fegyveres szolgálat végrehajtására, itt húzván meg az állampolgári engedelmesség határát, s inkább vállalják tettüknek az állam általi szankcionálását (pl. börtönbüntetést).

Az ilyen jellegű katonai szolgálatmegtagadás mögött annak a bibliai etikai parancsnak a szószerinti értelmezése húzódik meg, ami a Tízparancsolatban olvasható: Ne ölj! Valamint annak a krisztusi intelemnek a szövegösszefüggésből kiragadott értelmezése áll, hogy t.i. "aki fegyverhez nyúl, fegyver által vész el".

A dilemmát maga Krisztus oldja fel, amikor azt mondja a nagy parancsolatban: "Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat!". Jézus ezekkel a szavakkal nem közömbösíti a Ne ölj! ószövetségi tiltást, hanem viszonylagossá teszi. Azaz: a szeretetet állítja minden törvény fölé. Azaz: a szeretet, amely a felebaráthoz, a másik emberhez fűz - legyen az a családom tagja, vagy a népem, amelynek léte veszélyeztetve van - kritikus helyzetben felold minden más erkölcsi tiltás alól.

A dilemma persze - legyünk őszinték – mégis megmarad, ha a háborúk teológiai értelmezésével próbálkozunk. Sokan megtették, nagy nemzetközi irodalma van a kérdéskörnek, amelyben többen az "igazságos háború" (máig vitatott) fogalmának bevezetésével és értelmezésével próbálkoztak kiutat találni a csapdahelyzetből. A kísérlet azonban - mai ismereteink szerint - a contradictio a se feloldatlansága miatt mindmáig nem hatott meggyőző erővel.

Budapest, 2024. április 29.

A fenti összeállításhoz egyebek között főként az alábbi művek szolgáltak alapul:

1. Kálvin János: Institució 1586 Genf (Bethlen Gábor Rt., Budapest, 1936)

2. Török István: Dogmatika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

3. Török István: Etika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

4. Albert D. Huegli (szerk.): Church and State Under God (Concordia Publishing House, USA, 1964 )

5. Earle E. Cains: The Christian in Society (Moody Press Chicago, USA, 1973)

6. Paul Lehmann: The Transfiguration of Politics - The Presence and Power of Jesus of Nazareth In And Over Human Affairs (Harper and Row, Publishers, New York, 1975)

7. Roswell P. Barnes: Under Orders - The Churches and Public Affairs (Doubleday and Company, Inc. Garden City, New York, 1961

8. Szűcs Ferenc: Kálvin felfogása hatalomról és államról (In: Collegium Doctorum, IV. évfolyam, 1. szám, 2008. augusztus, 19 pp)

   Thanks for reading Tükör által...! Subscribe for free to receive new posts.

Világunk ma ismét felhevült állapotban van. Több lokális-regionális, már-már minden nemzetközi szabályt felrúgó háborúban feszülnek egymásnak népek, nemzetek, országok. Sok helyütt robbannak ki látszólag (részben) vallási okokra is visszavezethető vérben tobzódó terrorcselekmények. Egyre másra kelnek életre testközelben és tőlünk kicsit távolabb ordas elméletek, amelyek mintha feledni látszanának mindazt, amit már szinte bebetonozottnak hittünk emberi méltóságunk és alapvető jogaink garanciáit illetően. Bal- és jobboldali politikai szélsőségek riasztó mértékben fokozzák az emberi méltóság és szabadság elleni támadásokat. Erőteljesebb, koherensebb és szisztematikusabb intellektuális válaszra van hát szükség. 

Egy ilyen válasz kidolgozásához nincs jobb és relevánsabb forrás, mint ez a dokumentum. Úgy véljük hát, fontos visszaemlékeznünk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 75 évvel ezelőtti létrejöttére. Mint köztudott: a II. világháború szörnyűségeivel megterhelten, abból alig felocsúdva, az Egyesült Nemzetek Szervezete nyilatkozatban foglalta össze álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról s fogadta azt el 1948. december 10-én (egyhangúlag megszavazta, de nyolc ország – a szovjet blokk és Szaúd-Arábia – tartózkodott a szavazástól).

Az ENSZ-közgyűlés 1950-ben hozott döntése értelmében a nyilatkozat elfogadásának napját minden évben az emberi jogok napjaként ünneplik. Fontos visszaemlékeznünk nekünk is, ma is, legalább két okból: fejet kell hajtanunk azon férfiak és nők előtt, akik ennek a világ népei szempontjából ma is létfontosságú elveket megfogalmazó dokumentum létrehozásának szükségét látták, megtervezték, megfogalmazták és elfogadták azt.

Mindamellett erőteljesen emlékeztetnünk kell minden módon jelen korunk politikai-hatalmi döntéshozóit, egyúttal minden egyes embert, hogy melyek azok az elvek, amelyek mentén az emberiség valamennyire is kiegyensúlyozottan tud az önpusztítást elkerülve egy biztonságosabb jövő felé haladni.

A nyilatkozat egy bevezetőből és 30 cikkből áll. Ezekben fogalmazza meg az emberi jogokat (az alapvető polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális jogokat), amelyek megilletnek minden embert, fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra vagy politikai meggyőződésre való tekintet nélkül. Nem törvényerejű és így nem kötelez, de hatásosan lehet vele diplomáciai és erkölcsi nyomást gyakorolni kormányzatokra, és gyakran hivatkoznak is rá.

A dokumentum – ez is egyik különleges értéke – rendkívül tömör, ugyanakkor világos, egyértelmű szöveg. Semmi mellébeszélés, semmi egyfelől-másfelől... Ezért úgy döntöttünk, mi sem fűzünk magyarázatot, kommentárt ahhoz, ami ennyire egyértelmű. Viszont - éppen ezért is – rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a lehető legszélesebb körben ismert legyen a szöveg. Ezért teljes terjedelmében közreadjuk.

Szabadnak születtél… (Bródy János koncertfelvétele)

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (teljes szöveg)

Bevezető

Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon,

- tekintettel arra, hogy az emberi jogok el nem ismerése és semmibevevése az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett, és hogy az ember leghőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben a félelemtől és nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz,

- tekintettel annak fontosságára, hogy az emberi jogokat a jog uralma védelmezze, nehogy az ember végső szükségében a zsarnokság és az elnyomás elleni lázadásra kényszerüljön,

- tekintettel arra, hogy igen lényeges a nemzetek közötti baráti kapcsolatok kifejlődésének előmozdítása,

- tekintettel arra, hogy az Alapokmányban az Egyesült Nemzetek népei újból hitet tettek az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők egyenjogúsága mellett, valamint kinyilvánították azt az elhatározásukat, hogy elősegítik a szociális haladást, és nagyobb szabadság mellett jobb életfeltételeket valósítanak meg,

- tekintettel arra, hogy a tagállamok kötelezték magukat arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetével együttműködve biztosítják az emberi jogok és alapvető szabadságok általános és tényleges tiszteletben tartását,

A KÖZGYŰLÉS kinyilvánítja

az EMBERI JOGOK EGYETEMES NYILATKOZATÁT,

mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell abból a célból, hogy minden személy és a társadalom minden szerve, állandóan szem előtt tartva a jelen Nyilatkozatot, oktatás és nevelés útján előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartását, továbbá hogy fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi intézkedésekkel biztosítsa azok általános és tényleges elismerését és alkalmazását mind a tagállamok népei körében, mind pedig a joghatóságuk alatt álló területek népei körében.

1. cikk

Minden emberi lény szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.

2. cikk

A jelen nyilatkozatban kinyilvánított összes jogok és szabadságok fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más véleményre, nemzeti vagy társadalmi származásra, vagyonra, születésre vagy más körülményre vonatkozó mindennemű megkülönböztetés nélkül mindenkit megilletnek. Ezenfelül nem lehet semmiféle megkülönböztetést tenni annak az országnak vagy területnek a politikai, jogi vagy nemzetközi helyzete alapján sem, amelynek a személy állampolgára, aszerint, hogy az illető ország vagy terület független, gyámság alatt áll, nem autonóm vagy szuverenitása bármely vonatkozásban korlátozott.

3. cikk
Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.

4. cikk
Senkit sem lehet rabszolgaságban vagy szolgaságban tartani; a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem minden formája tilos.

5. cikk
Senkit sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.

6. cikk
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát mindenhol elismerjék.

7. cikk

A törvény előtt mindenki egyenlő, és minden megkülönböztetés nélkül joga van a törvény egyenlő védelméhez. Mindenkit egyenlő védelem illet meg a jelen Nyilatkozatot sértő minden megkülönböztetéssel és minden ilyen megkülönböztetésre irányuló felbujtással szemben.

8. cikk
Minden személynek joga van az alkotmányban vagy a törvényben részére biztosított alapvető jogokat sértő eljárások ellen az illetékes hazai bíróságokhoz tényleges jogorvoslatért folyamodni.

9. cikk
Senkit sem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni.

10. cikk
Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.

11. cikk

1.     Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személyt ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelméhez szükséges valamennyi biztosíték mellett, törvényesen meg nem állapítják.

2.     Senkit sem szabad elítélni oly cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy a nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő cselekmény. Ugyancsak nem szabad súlyosabb büntetést kiszabni, mint amely a büntetendő cselekmény elkövetése pillanatában volt alkalmazható.

12. cikk

Senkinek magánéletébe, családi ügyeibe, otthonába vagy levelezésébe nem szabad önkényesen beavatkozni, sem pedig becsületében vagy jó hírnevében megsérteni. Minden személynek joga van az ilyen beavatkozásokkal vagy sértésekkel szemben a törvény védelméhez.

13. cikk

1.     Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani.

2.     Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni.

14. cikk

1.     Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.

2.     Erre a jogra nem lehet hivatkozni közönséges bűncselekmény miatti, kellőképpen megalapozott üldözés, sem pedig az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétes tevékenység esetében.

15. cikk

1.     Minden személynek joga van valamely állampolgársághoz.

2.     Senkit sem lehet sem állampolgárságától, sem állampolgársága megváltoztatásának jogától önkényesen megfosztani.

16. cikk

1.     Mind a férfinak, mind a nőnek a nagykorúság elérésétől kezdve joga van fajon, nemzetiségen vagy valláson alapuló korlátozás nélkül házasságot kötni és családot alapítani. A házasság tekintetében a férfinak és a nőnek mind a házasság tartama alatt, mind a házasság felbontása tekintetében egyenlő jogai vannak.

2.     Házasságot csak a jövendő házastársak szabad és teljes beleegyezésével lehet kötni.

3.     A család a társadalom természetes és alapvető alkotóeleme, és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére.

17. cikk

1.     Minden személynek joga van a tulajdonhoz, mind egyénileg, mind másokkal együttesen.

2.     Senkit sem lehet tulajdonától önkényesen megfosztani.

18. cikk

Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.

19. cikk

Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, tájékozódhasson és terjeszthessen információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon.

20. cikk

1.     Minden személynek joga van a békés célú gyülekezés és egyesülés szabadságához.

2.     Senkit sem lehet valamely egyesületbe való belépésre kötelezni.

21. cikk

1.     Minden személynek joga van a hazája közügyeinek igazgatásában akár közvetlenül, akár szabadon választott képviselői útján való részvételhez.

2.     Minden személynek egyformán joga van ahhoz, hogy saját hazájában közszolgálati tisztséget betöltsön.

3.     A közhatalom tekintélyének az alapja a nép akarata; ennek az akaratnak tisztességes, rendszeres, az általános és egyenlő szavazati jogot és a titkos szavazást biztosító választásokon vagy más, a szavazás szabadságát egyenértékűen biztosító eljárás alapján kell kifejezésre jutnia.

22. cikk

Minden személynek mint a társadalom tagjának joga van a szociális biztonsághoz, továbbá jogosult arra, hogy – az államok erőfeszítései és a nemzetközi együttműködés révén, és az egyes országok szervezetével és gazdasági erőforrásaival összhangban – a méltóságához és személyiségének szabadon való kifejlődéséhez szükséges gazdasági, szociális és kulturális jogai érvényesüljenek.

23. cikk

1.     Minden személynek joga van a munkához, a munka szabad megválasztásához, a méltányos és kielégítő munkafeltételekhez és a munkanélküliség elleni védelemhez.

2.     Mindenkinek joga van egyenlő munkáért egyenlő bért kapni, bárminemű megkülönböztetés nélkül.

3.     Mindenkinek, aki dolgozik, olyan méltányos és kielégítő fizetéshez van joga, amely számára és családja számára az emberi méltóságnak megfelelő megélhetést biztosít, és amelyet szükség esetén a szociális védelem összes egyéb eszközei egészítenek ki.

4.     Minden személynek joga van, hogy érdekeinek védelme céljából másokkal együtt szakszervezet alapítson vagy szakszervezethez csatlakozzon.

24. cikk

Minden személynek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz, beleértve a munkaidő ésszerű korlátozását és a rendszeres fizetett szabadságot.

25. cikk

1.     Minden személynek joga van saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, ezen belül élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi ellátáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz, továbbá joga van a szociális biztonsághoz, ha munkanélküliség, betegség, rokkantság, özvegység, öregség, vagy tőle független más körülmények miatt elveszíti a megélhetését.

2.     Az anyaság és a gyermekkor különleges gondoskodásra, támogatásra jogosít. Minden gyermek, akár házasságból, akár házasságon kívül született, azonos szociális védelemben kell részesüljön.

26. cikk

1.     Minden személynek joga van az oktatáshoz. Az oktatásnak legalábbis elemi és alapfokon ingyenesnek kell lennie. Az elemi oktatás kötelező. A szakoktatást és a szakmai képzést általánossá kell tenni; a felsőbb szintű oktatásnak mindenki számára – érdemei szerint – egyenlő feltételekkel nyitva kell állnia.

2.     A nevelésnek az emberi személyiség teljes kibontakoztatására, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartásának megerősítésére kell irányulnia. A nevelésnek elő kell segítenie a nemzetek, valamint az összes faji és vallási csoportok közötti megértést, türelmet és barátságot, valamint támogatnia kell az Egyesült Nemzeteknek a béke fenntartása érdekében kifejtett tevékenységét.

3.     A szülőket elsőbbségi jog illeti meg a gyermekeiknek adandó oktatás megválasztásában

27. cikk

1.     Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez.

2.     Mindenkinek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.

28. cikk

Minden személynek joga van ahhoz, hogy mind a társadalmi, mind a nemzetközi viszonyok tekintetében olyan rendszer uralkodjék, amelyben a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított jogok és szabadságok teljes mértékben érvényesülhetnek.

29. cikk

1.     Minden személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelyben egyedül lehetséges személyiségének szabad és teljes kibontakozása.

2.     Jogainak gyakorlásában és szabadságainak élvezetében mindenki csak olyan korlátozásoknak lehet alávetve, amelyeket a törvény kizárólag mások jogai és szabadságai elismerésének és tiszteletben tartásának biztosítása, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében megállapít.

3.     Ezeket a jogokat és szabadságokat semmi esetre sem lehet az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni.

30. cikk

A jelen Nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az valamely állam, csoport vagy egyén részére jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsértésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen.

Subscribe now

Share

Share Tükör által...

(SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNY: Első szövegváltozatunkban több elírási hibát észleltünk. Ezeket kijavítottuk. Ezt a frissített változatot tekintjük hitelesnek.)

x x x

A Hamász-mészárlás drasztikus esemény volt az egész judaizmus számára. A diaszpórában egyre nehezebb az élet, Izraelben pedig az ultraortodox, ortodox és a liberális zsidók között eltolódik az egyensúly. Az Izraelben élő zsidók sincsenek biztonságban az iszlamista terrortól, de tudják, hogy ha valamely állam meg tudja és meg akarja akarja védeni zsidó állampolgárait, az csak Izrael állam lehet. Az az állam, amely jelen, 75 éves formájában a palesztin együttélés ezer gondja-bajával megterhelt nehéz múlttal, hihetetlen nagy munkával és szorgalommal, rendkívül nehéz bel-, regionális és nemzetközi összefüggések közepette próbálja megtalálni helyét újra őseinek földjén. S miközben ennek, elismert államként egy alig megfogható, irreguláris terrorszervezet mindenre kész vérszomjas, Izraelt a föld színéről eltüntetni akaró gyilkosaival (palesztin szemmel hős szabadságharcosokkal) szemben a legális módjait keresi, olyan infernális terrortámadásoknak van kitéve, amelyeket békésebb tájainkon nehéz felfognunk is. (Bár ami Oroszország nevéhez kötődik a szomszédos, szintén vérgőzös ukrajnai háborúban, ugyancsak elképesztő és sokkírozó.) S amikor jogos válaszcsapásként és túszul ejtett állampolgárai megmentésére reguláris haderejét Izrael mozgásba hozza, a fél világ a nyakába szakad emberi jogi, humanitárius és globálpolitikai zsibbasztó aggályok, egyetemi tüntetések, jobb és baloldali zavaros ideológiák és ásatag antiszemita felhangok bugyogásának közepette. Michael Wolffsohn, a Bundeswehr Müncheni Egyetemén az újkori történelem emeritus professzora is (a 2022-ben megjelent „Zsidó világtörténelem - másként” című könyve tette őt a nagyobb nyilvánosság előtt is ismertté) ezzel a bonyolult helyzettel foglalkozik abban a beszédében, amit a Liberális Judaizmus Szövetsége által alapított és idén neki odaítélt Israel Jacobson-díj átvételekor, november 19-én, Berlinben mondott el, s amit mi a Neue Zürcher Zeitungban fedeztünk fel. A történész azt állítja, hogy a zsidók sehol sincsenek biztonságban, és a jövőben sem lesznek biztonságban. Valóban ennyire végletes és végzetes lenne a helyzet? Talán mégsem, hiszen ő maga is felrajzol megoldási lehetőségeket.

Az élet több, mint a túlélés. Minden ember élni akar – mutat rá a történész-szakértő az emberi lét legalapvetőbb ösztönére. És a történész elemző szerint a zsidók 3000 éve csak hálásak lehetnek azért, hogy egyáltalán életben maradtak. Mi több – mondja keserűséggel, vállalva még az esetleges elfogultság vádját is - bárhol és bármikor, ha csak nem diszkriminálták, nem likvidálták őket, akkor „életükben valami elképesztően figyelemreméltó dolgot hoztak és hoznak létre az emberiség történetében maguk és mások számára: intellektuálisan és kulturálisan, tudományosan, gazdaságilag vagy társadalmilag”.

Ezt a „jelenséget” azzal magyarázza, hogy nem azért van így, mert intelligensebb génjeik vannak, mint más embereknek, hanem azért, mert tanulási, tanítási és nevelési hagyományaikat - kezdetben normatívan egyéni, majd közösségileg irányított módon - sokkal korábban és szélesebb körben teremtették meg és tartották fenn, mint a többségi társadalomban élő szomszédaik. 

Körülbelül 2500 éve minden zsidó közösségben népoktatás folyik – „ha egyáltalán megengedték nekik, hogy természetes halállal haljanak meg...” – teszi hozzá.  Úgy látja, hogy éppen a hosszabb, intenzívebb és széles spektrumú oktatási és teljesítmény-hagyományuknak köszönhetően sokszor sikeresebbek versenytársaiknál. Eben látja a gyökereit az őket körülvevő irigységnek, a gyűlölködésnek és végső soron a diszkriminációnak, s mindez együtt eljuthat egészen likvidálásukig is...

A történész professzor érvelése szerint mindebből először is az következik: a zsidók minden történelmi hányattatás mellett és ellenére, vagy tán éppen ezek miatt is igen erős életösztönnel rendelkeznek. Ennek legfrissebb bizonyítékát éppen a Hamász ez év október 7-i „düh-, vér- és gyilkossági orgiájában” látja. Ugyanakkor – érvel tovább elemzésében – Az ezt követő tovagyűrűző globális és életveszélyes hatások a diaszpórában élő zsidókra mindenki számára ismertek.

Hol voltak és vannak és lesznek biztonságban a zsidók ezen a világon? – teszi fel tehát a nyomasztó kérdést a történész professzor. Kemény választ talál, amikor azt állítja: a zsidók sehol sincsenek biztonságban, és a jövőben sem lesznek biztonságban. Szörnyű volt háromezer év alatt a zsidó lét minden gyötrelme. A legszörnyűbb dolgokat Berlinben eszelték ki és szervezték meg ellene a II. világháború idején. Ugyanakkor rámutat: minden borzalom elmúltával, bármennyire tragikusak is voltak azok, „kollektív feltámadás következett; tele életszeretettel, termékeny gondolatokkal és lélekkel”.

Ezerévek szétszórtságban

Figyelemreméltó és egyben sajátos érvelése szerint

„a diaszpóra-zsidók növekvő deizraelizációja az izraeli belső zsidó megosztottság következménye. Ez vonatkozik Izrael palesztin- és telepes-politikájára, a teokratizálásra, az orientalizációra és Izrael oroszosítására. Mindez együtt a politikai jobboldal irányába, a nacionalizmus és a vallás harcos megnyilvánulásai felé mozdította el Izrael társadalmát”.

Elemzése szerint ez a változás nem felel meg a zsidó diaszpóra szellemiségének. A diaszpóra zsidóság ma már nagyjából megbékélten él adott társadalmi környezetében, anélkül, hogy – akár vallási – identitását ezért fel kellene adnia, s az élet legszélesebb területén tapasztalható megnyilvánulásaiban, a nyugati államokban különösen is nyomon követhetően, inkább a nemzetek feletti korszellemet tükrözi.

Tekintettel azonban az újabban, már az október 7-i Hamász-vérfürdőt megelőzően többfelé erősödő globális klasszikus keresztény és posztkeresztény antijudaizmusra valamint az iszlám terorra és a nyugat-európai államok körében tapasztalt meglepő tehetetlenségére az egyébként valóban bonyolult helyzet kezelése terén, hogy ti. sikeresen megvédjék saját zsidó állampolgáraikat, érzékelhetően újra erősödött a „reizraelizáció”, illetve a zsidók Izraelbe való települése. Michael Wolffsohn szerint ez a folyamat az elkövetkező időkben nagymértékben erősödni fog.

De hát biztonságban vannak ott?  - teszi fel megint a nyugtalanító kérdést. Egyáltalán, kérdezhetnénk mi is:

hol vannak biztonságban a zsidók, ha még Izraelben sem, mint ahogy azt az október 7-i Hamász terror-borzalom nyilvánvalóvá tette. A professzor szerint azonban van egy alapvető különbség az Izraelben tapasztalható bizonytalanság és a diaszpórában élő zsidók bizonytalansága között: a diaszpórában a zsidókat mint zsidókat - függetlenül attól, hogy vallási vagy világi érvek-okok miatt - belföldön, míg Izraelben kívülről fenyegetik.

Az Izraelben élő zsidók sincsenek biztonságban az iszlám terrortól, de tudják, hogy ha egy állam, mint nemzetközileg is elismerten létező entitás, meg tudja és meg is akarja védeni zsidó állampolgárait, mert a társadalom jóváhagyja és elismeri annak erőszak-monopóliumát, ezzel egyben a rendőrséget és a katonaságot is saját állama szerves részének tekinti, nos, akkor az az állam elsősorban maga Izrael.

A zsidógyűlölet és a migráció

A zsidók „újraizraelizálása” a professzor elemzése szerint a világszerte növekvő militáns anticionizmusnak vagy Izrael-ellenességnek is a következménye. És ennek megjelenítői nem feltétlenül csak a muszlimok. 

Az anticionizmus - szögezi le a történész szakértő - sokkal több, mint csupán Izrael állam kritikája. Ez ugyan szerinte látszólag a jeruzsálemi kormány intézkedései ellen vagy éppen Izrael állami létjogosultsága ellen irányul, és látszólag csak az Izraelben élőkre vonatkozik, valójában azonban látensen a zsidóságra is értődik.

Ennek bizonyítékát az Európára és az USA-ra, valamint az ottani elit egyetemekre is tovagyűrűző hatásokban látja: az október 7-ét követő izraeli, a Gázát érintő ellencsapást követő, egyértelműen Izraellel szembeni elfogultság megjelenésében.

Az utolsó előtti exodus kezdete a Szovjetunió utolsó szakasza volt 1990/91 körül. Azóta hozzávetőleg egymillió zsidó özönlött Izraelbe az ortodox keresztény, a történész professzor megfogalmazásában „köztudottan zsidóellenes Oroszországból (valamint Ukrajnából, Fehéroroszországból és a FÁK-államokból)”.

Ehhez jön még az a különleges eseménysor – utal rá Michael Wolffsohn -, amikor az 1980-as évek óta csaknem 40 000 üldözött zsidót (falasát) mentettek ki a keresztény-muszlim Etiópiából. 2000 óta pedig az akkor 600 000 franciaországi zsidó közül mintegy 150 000 emigrált Franciaországból Izraelbe, „feltehetően válaszul az ottani iszlám erőszakra és az állami tehetetlenségre”. Csakúgy, mint Franciaországban, Németországban is

erősödött az iszlám erőszak fizikailag és verbálisan is. A történész utal arra, hogy 2014-ben – jóval 2023. október 7-e előtt – a baloldali (!) szélsőséges antiszemiták az iszlamistákkal együtt kiabálták: „Zsidókat a gázba!”. S hozzáteszi nyomatékkal, hogy figyelni kell a szóhasználatra: nem „csak” „izraelit”, hanem kifejezetten „zsidókat” kiabálnak. Az ártalmatlanabb kifejezés változatok – teszi hozzá szomorúan, október 7-e óta a múltéi...

Október 7-éig a világ különböző, főleg nyugat európai diaszpórában élő zsidók közösségei megosztottak voltak az iszlám és a tömeges migráció értelmezésében. Néhányan azt mondták: „Őseink is menekültek és migránsok voltak. Meg hogy a segítség emberi szükséglet.” Ugyanakkor mások pedig ennek ellentmondtak: „Ez igaz, de így önként fogadunk be potenciális zsidógyűlölőket?” A történész ennek kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy az államok képviselői elítélik ugyan az antiszemitizmust, de relativizálják a zsidókban a valós, tapasztalati alapon kialakult félelmet a muszlimoktól. A valódi veszélyt gyakran vagy eltúlozták vagy egyenesen tagadták. Október 7. óta azonban egyértelműen drámaian csökkent a muszlim bevándorlást támogató zsidók száma. És tegyük hozzá: a nem zsidóké is.

Az antiszemitizmus világszerte erősödik

Nagy-Britannia már október 7-e előtt is a masszívan a fellegvára volt az anticionista BDS mozgalomnak, amely Michael Wolffsohn történész professzor szerint elkötelezett az Izrael elleni politikai és gazdasági harc mellett. Felmérések szerint a zsidók harmada már a Corbyn-korszakban szeretett volna kivándorolni. Hova is? Izraelbe. 

A zsidók elleni verbális és fizikai erőszak ma már a mindennapi tapasztalat a svédországi zsidó közösségekben, különösen Göteborgban és Malmöben. Az eredmény: ez a város mára szinte „zsidómentes”. A zsidóellenesség átszivárgott Svédországból Dániába, még 2023. október 7-e előtt.

Pittsburgh, USA, szombati istentisztelet a helyi zsidók zsinagógájában, 2018. október 27-én: tizenegy embert meglőttek, sokan súlyosan megsérültek. A gyilkos azt kiáltja: „Minden zsidónak meg kell halnia!” 

A holnap amerikai döntéshozói ma még egyetemeken tanulnak. Elemzésében a történész arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre több fiatal egyetemista és oktató, valamint a Demokrata Párt balszárnya szimpatizált az Izrael-ellenes, zsidóellenes BDS mozgalommal már a Hamász október 7-i tömeggyilkossága előtt is. 

Ennek a csendesen csordogáló folyamatnak azonban a nagypolitikára nézve ​​hosszú távú következményei vannak, amelyek Michael Woffsohn szerint mindenki számára nyilvánvalóak. Még New Yorkban is, amely köztudottan már régóta az amerikai zsidók fellegvára, mindamellett, hogy a fiatal, képzett és gazdag amerikai zsidók egyre növekvő számban közömbösek a judaizmus és Izrael iránt.

Ám a 2010-es évek óta megerősödött vagy legalábbis aktívabbá és harcosabbá vált bal- és jobboldali antiszemitizmus már a Hamász megaterrorja előtt is fordulatot vett vagy legalábbis változásokat jelez. Az Amerikai Zsidó Bizottság 2021 őszi közvéleménykutatása szerint

az amerikai zsidók 90 százaléka valósnak tartja a hazai antiszemitizmust. Az általános népességben ez csak 60 százalék volt. Ugyanakkor az amerikai zsidók 91 százaléka antiszemita veszélynek tekintette a jobboldali szélsőségeseket (az iszlamistákra vonatkoztatva ezt 86 százalékuk gondolta). Több mint egy évvel korábban pedig a baloldali szélsőségesek növekvő veszélyét is látták: 61 százalékuk látta ezt a 2020-ban, 71 százalékuk pedig 2021-ben. A kép valószínűleg még borúsabb lesz 2023. október 7-e után.

Argentína ad otthont Latin-Amerika legnagyobb zsidó közösségének. A mai napig szinte minden politikus mindent megtett, hogy elrejtse az iráni kapcsolatot a Buenos Aires-i Zsidó Közösségi Központ elleni 1994 júliusi terrortámadás kapcsán, amikor is 87 embert meggyilkoltak és több mint 100-at megsebesítettek.

Ausztráliában jelenleg 120 000 zsidó él. Voltak ott is iszlamista verbális és zsidó célpontok elleni fizikai támadások.

Zsidó jövő

Mit jelent a globális forgatókönyv a diaszpórabeli zsidók számára ma és holnap? – teszi fel a kérdést tanulmánya harmadik fejezetében Michael Woffsohn professzor. Elsőként a belső okokat vizsgálva megállapítja, hogy

míg Izraelben a zsidók mintegy 30 százaléka vallási követelmények szerint életvitelt folytat – és a tendencia a magas születési ráta miatt emelkedik – ezzel ellentétben a diaszpórában a vallásos zsidók aránya nem haladja meg a 10 százalékot. Itt a zsinagógák még a nagy ünnepeken (újév és jom kippur) is ritkán telnek meg.

Különösen a németországi zsidó közösségek visszafogottak a valláshoz való kapcsolatukat illetően - kivéve kisebb haszid csoportokat. 

Ez azt jelenti: a zsidó szellemiség és a zsidó önazonosság a diaszpórában élő zsidók túlnyomó többsége számára már nem élvez élet-prioritást. Zsidóságukat mások határozzák meg – a kereszténység és főleg a politikai jobb- és baloldal, valamint a kívülről jövő iszlám veszélyek függvényében. A professzor szerint a diaszpóra zsidóságának a zsidó jövőt mégis egyfelől az ortodoxok másfelől pedig a reformjudaizmus biztosítja.

Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a liberális judaizmust a diaszpórában és Izraelben egyaránt szerkezetileg is gyengíti a belső zsidó demográfia. Például az USA-ban, ahol az amerikai zsidók túlnyomó többsége még mindig a liberális judaizmushoz tartozik, az ortodoxok több gyereket szülnek. Hogy ez mit jelent a diaszpóra vallási irányultsága szempontjából - vonja le az érdekes következtetést Michael Wolffsohn - az magától értetődő: x ideig a liberális és az ortodox judaizmus még egyformán erős, ám hosszú távon az ortodoxia lesz az erősebb.

A zsidók körülbelül 65 százaléka él jelenleg diaszpórában. Aki szórvány-zsidóként Izrael felé orientálódik, az cionistának tekinti magát és az “izraelizmust” gyakorolja. De ez a fajta Izraelen kívüli izraelizmus fura állapot és ezért „abszurd színház”.

Aki diaszpóra-zsidóként sem vallásilag, sem kulturálisan, sem tudatos izraelita, hagyománytisztelő módon él, annak csak egyfajta halvány „zsidó ráérzése” van bármiféle valódi zsidó tartalom nélkül. 

Erre a rétegre igen erős negatív befolyással van a klasszikus, leginkább az ultra ortodox vallási, vagy éppen a jobb- és baloldali ideológia, valamint - még jobban, mint 2023. október 7-e előtt - a zsidókkal szembeni iszlám ellenségeskedés. Vagyis a mások erősen artikulált negatív (elő)ítéletei.

Izrael jövője

A izraeli zsidók 30-40 százaléka, mutatótól függően akár 50 százaléka vallásos vagy ortodox, illetve ultra ortodox vallási elveket vall, követ. Ez azt jelenti, hogy ami a zsidó tartalmat, öntudatot-önazonosságot illeti, Izrael két táborra oszlik. E megosztottság bizonyos fokig már az ellenségesség érzelmét, sőt az ellenségeskedést is magával hozza. Innen nézve milyen a jövő? – teszi fel a kérdést a történész elemző.

Az ortodox zsidók demográfiai dinamikus mutatói világosan igazolják a Talmudban, az Mózes első könyvének 9. fejezetébe található bibliai parancsolat komolyan vételét: „Legyetek termékenyek és sokasodjatok!” Az északi féltekén élő emberek többségével ellentétben az ortodox zsidók engedelmesen teljesítik az isteni elvárást.

Azonban, ha az Izraelben élő nem vallásos zsidók nem csak frázisokkal, hanem valós tartalommal akarják megtölteni a zsidó állam önértelmezését, és ugyanakkor fel akarják venni a versenyt az (ultra)ortodox zsidók többfelől megmutatkozó monopol helyzetével, egyetlen lehetőségük van: a liberális judaizmus karakteres, tartalmilag is értelmezhető megjelenítése...

Ez annál is inkább igaz, mivel az ortodox zsidók - a történész professzor megfogalmazásában - többnyire csak a „saját köldöküket” nézik. Tehát van egy - bár bizonyos értelmezésben rendkívül partikuláris - zárt, de “tisztán zsidó”, azaz történetesen a vallási kötődés által legitimált világnézetük. Az Izraelben és a diaszpórában élő világi - mondhatnánk: nem vallásos - zsidók világképe azonban teljesen más. Meglehetősen nyitott és univerzális, így összekapcsolja a „zsidó dolgokat” a nagy, széles világgal. Életét nem csak Izrael népével és Izrael népeként, hanem az emberiség részeként éli meg.

A Hamász 2023. október 7-i vérfürdője után sok világi zsidó Izraelben és a diaszpórában egyaránt minden bizonnyal szorosabb közelséget keres a zsidósága megéléséhez, a zsidó önazonossághoz. Ez, mindent figyelembe véve és hosszabb távon a liberális judaizmus számára kézenfekvő , valamint a legjobb megoldás, mert talán az egyetlen járható híd lehet Izrael, a diaszpóra zsidók és a nem-zsidó világ között. Reménysugár ez a zsidók és nem zsidók számára, szerte a világon. Főleg ebben a világban, amely 2023. október 7-e után olyan sötét lett - vonja le a következtetést elemzésében Michael Wolffsohn történész.

Mindazonáltal úgy tűnik, a kérdés továbbra is válaszra vár: addig is, hol vannak biztonságban a zsidók? Akár az ortodox vallási, akár liberális közösség tagjai?

Share Tükör által...

Share

Thanks for reading Tükör által...! Subscribe for free to receive new posts and support my work.

Subscribed

(SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNY: Első szövegváltozatunkban több elírási hibát észleltünk. Ezeket kijavítottuk. Ezt a frissített változatot tekintjük hitelesnek.)

A Hamász-mészárlás drasztikus esemény volt az egész judaizmus számára. A diaszpórában egyre nehezebb az élet, Izraelben pedig az ultraortodox, ortodox és a liberális zsidók között eltolódik az egyensúly. Az Izraelben élő zsidók sincsenek biztonságban az iszlamista terrortól, de tudják, hogy ha valamely állam meg tudja és meg akarja akarja védeni zsidó állampolgárait, az csak Izrael állam lehet. Az az állam, amely jelen, 75 éves formájában a palesztin együttélés ezer gondja-bajával megterhelt nehéz múlttal, hihetetlen nagy munkával és szorgalommal, rendkívül nehéz bel-, regionális és nemzetközi összefüggések közepette próbálja megtalálni helyét újra őseinek földjén. S miközben ennek, elismert államként egy alig megfogható, irreguláris terrorszervezet mindenre kész vérszomjas, Izraelt a föld színéről eltüntetni akaró gyilkosaival (palesztin szemmel hős szabadságharcosokkal) szemben a legális módjait keresi, olyan infernális terrortámadásoknak van kitéve, amelyeket békésebb tájainkon nehéz felfognunk is. (Bár ami Oroszország nevéhez kötődik a szomszédos, szintén vérgőzös ukrajnai háborúban, ugyancsak elképesztő és sokkírozó.) S amikor jogos válaszcsapásként és túszul ejtett állampolgárai megmentésére reguláris haderejét Izrael mozgásba hozza, a fél világ a nyakába szakad emberi jogi, humanitárius és globálpolitikai zsibbasztó aggályok, egyetemi tüntetések, jobb és baloldali zavaros ideológiák és ásatag antiszemita felhangok bugyogásának közepette. Michael Wolffsohn, a Bundeswehr Müncheni Egyetemén az újkori történelem emeritus professzora is (a 2022-ben megjelent „Zsidó világtörténelem - másként” című könyve tette őt a nagyobb nyilvánosság előtt is ismertté) ezzel a bonyolult helyzettel foglalkozik abban a beszédében, amit a Liberális Judaizmus Szövetsége által alapított és idén neki odaítélt Israel Jacobson-díj átvételekor, november 19-én, Berlinben mondott el, s amit mi a Neue Zürcher Zeitungban fedeztünk fel. A történész azt állítja, hogy a zsidók sehol sincsenek biztonságban, és a jövőben sem lesznek biztonságban. Valóban ennyire végletes és végzetes lenne a helyzet? Talán mégsem, hiszen ő maga is felrajzol megoldási lehetőségeket.

Az élet több, mint a túlélés. Minden ember élni akar – mutat rá a történész-szakértő az emberi lét legalapvetőbb ösztönére. És a történész elemző szerint a zsidók 3000 éve csak hálásak lehetnek azért, hogy egyáltalán életben maradtak. Mi több – mondja keserűséggel, vállalva még az esetleges elfogultság vádját is - bárhol és bármikor, ha csak nem diszkriminálták, nem likvidálták őket, akkor „életükben valami elképesztően figyelemreméltó dolgot hoztak és hoznak létre az emberiség történetében maguk és mások számára: intellektuálisan és kulturálisan, tudományosan, gazdaságilag vagy társadalmilag”.

Ezt a „jelenséget” azzal magyarázza, hogy nem azért van így, mert intelligensebb génjeik vannak, mint más embereknek, hanem azért, mert tanulási, tanítási és nevelési hagyományaikat - kezdetben normatívan egyéni, majd közösségileg irányított módon - sokkal korábban és szélesebb körben teremtették meg és tartották fenn, mint a többségi társadalomban élő szomszédaik. 

Körülbelül 2500 éve minden zsidó közösségben népoktatás folyik – „ha egyáltalán megengedték nekik, hogy természetes halállal haljanak meg...” – teszi hozzá.  Úgy látja, hogy éppen a hosszabb, intenzívebb és széles spektrumú oktatási és teljesítmény-hagyományuknak köszönhetően sokszor sikeresebbek versenytársaiknál. Eben látja a gyökereit az őket körülvevő irigységnek, a gyűlölködésnek és végső soron a diszkriminációnak, s mindez együtt eljuthat egészen likvidálásukig is...

A történész professzor érvelése szerint mindebből először is az következik: a zsidók minden történelmi hányattatás mellett és ellenére, vagy tán éppen ezek miatt is igen erős életösztönnel rendelkeznek. Ennek legfrissebb bizonyítékát éppen a Hamász ez év október 7-i „düh-, vér- és gyilkossági orgiájában” látja. Ugyanakkor – érvel tovább elemzésében – Az ezt követő tovagyűrűző globális és életveszélyes hatások a diaszpórában élő zsidókra mindenki számára ismertek.

Hol voltak és vannak és lesznek biztonságban a zsidók ezen a világon? – teszi fel tehát a nyomasztó kérdést a történész professzor. Kemény választ talál, amikor azt állítja: a zsidók sehol sincsenek biztonságban, és a jövőben sem lesznek biztonságban. Szörnyű volt háromezer év alatt a zsidó lét minden gyötrelme. A legszörnyűbb dolgokat Berlinben eszelték ki és szervezték meg ellene a II. világháború idején. Ugyanakkor rámutat: minden borzalom elmúltával, bármennyire tragikusak is voltak azok, „kollektív feltámadás következett; tele életszeretettel, termékeny gondolatokkal és lélekkel”.

Ezerévek szétszórtságban

Figyelemreméltó és egyben sajátos érvelése szerint

„a diaszpóra-zsidók növekvő deizraelizációja az izraeli belső zsidó megosztottság következménye. Ez vonatkozik Izrael palesztin- és telepes-politikájára, a teokratizálásra, az orientalizációra és Izrael oroszosítására. Mindez együtt a politikai jobboldal irányába, a nacionalizmus és a vallás harcos megnyilvánulásai felé mozdította el Izrael társadalmát”.

Elemzése szerint ez a változás nem felel meg a zsidó diaszpóra szellemiségének. A diaszpóra zsidóság ma már nagyjából megbékélten él adott társadalmi környezetében, anélkül, hogy – akár vallási – identitását ezért fel kellene adnia, s az élet legszélesebb területén tapasztalható megnyilvánulásaiban, a nyugati államokban különösen is nyomon követhetően, inkább a nemzetek feletti korszellemet tükrözi.

Tekintettel azonban az újabban, már az október 7-i Hamász-vérfürdőt megelőzően többfelé erősödő globális klasszikus keresztény és posztkeresztény antijudaizmusra valamint az iszlám terorra és a nyugat-európai államok körében tapasztalt meglepő tehetetlenségére az egyébként valóban bonyolult helyzet kezelése terén, hogy ti. sikeresen megvédjék saját zsidó állampolgáraikat, érzékelhetően újra erősödött a „reizraelizáció”, illetve a zsidók Izraelbe való települése. Michael Wolffsohn szerint ez a folyamat az elkövetkező időkben nagymértékben erősödni fog.

De hát biztonságban vannak ott?  - teszi fel megint a nyugtalanító kérdést. Egyáltalán, kérdezhetnénk mi is:

hol vannak biztonságban a zsidók, ha még Izraelben sem, mint ahogy azt az október 7-i Hamász terror-borzalom nyilvánvalóvá tette. A professzor szerint azonban van egy alapvető különbség az Izraelben tapasztalható bizonytalanság és a diaszpórában élő zsidók bizonytalansága között: a diaszpórában a zsidókat mint zsidókat - függetlenül attól, hogy vallási vagy világi érvek-okok miatt - belföldön, míg Izraelben kívülről fenyegetik.

Az Izraelben élő zsidók sincsenek biztonságban az iszlám terrortól, de tudják, hogy ha egy állam, mint nemzetközileg is elismerten létező entitás, meg tudja és meg is akarja védeni zsidó állampolgárait, mert a társadalom jóváhagyja és elismeri annak erőszak-monopóliumát, ezzel egyben a rendőrséget és a katonaságot is saját állama szerves részének tekinti, nos, akkor az az állam elsősorban maga Izrael.

A zsidógyűlölet és a migráció

A zsidók „újraizraelizálása” a professzor elemzése szerint a világszerte növekvő militáns anticionizmusnak vagy Izrael-ellenességnek is a következménye. És ennek megjelenítői nem feltétlenül csak a muszlimok. 

Az anticionizmus - szögezi le a történész szakértő - sokkal több, mint csupán Izrael állam kritikája. Ez ugyan szerinte látszólag a jeruzsálemi kormány intézkedései ellen vagy éppen Izrael állami létjogosultsága ellen irányul, és látszólag csak az Izraelben élőkre vonatkozik, valójában azonban látensen a zsidóságra is értődik.

Ennek bizonyítékát az Európára és az USA-ra, valamint az ottani elit egyetemekre is tovagyűrűző hatásokban látja: az október 7-ét követő izraeli, a Gázát érintő ellencsapást követő, egyértelműen Izraellel szembeni elfogultság megjelenésében.

Az utolsó előtti exodus kezdete a Szovjetunió utolsó szakasza volt 1990/91 körül. Azóta hozzávetőleg egymillió zsidó özönlött Izraelbe az ortodox keresztény, a történész professzor megfogalmazásában „köztudottan zsidóellenes Oroszországból (valamint Ukrajnából, Fehéroroszországból és a FÁK-államokból)”.

Ehhez jön még az a különleges eseménysor – utal rá Michael Wolffsohn -, amikor az 1980-as évek óta csaknem 40 000 üldözött zsidót (falasát) mentettek ki a keresztény-muszlim Etiópiából. 2000 óta pedig az akkor 600 000 franciaországi zsidó közül mintegy 150 000 emigrált Franciaországból Izraelbe, „feltehetően válaszul az ottani iszlám erőszakra és az állami tehetetlenségre”. Csakúgy, mint Franciaországban, Németországban is

erősödött az iszlám erőszak fizikailag és verbálisan is. A történész utal arra, hogy 2014-ben – jóval 2023. október 7-e előtt – a baloldali (!) szélsőséges antiszemiták az iszlamistákkal együtt kiabálták: „Zsidókat a gázba!”. S hozzáteszi nyomatékkal, hogy figyelni kell a szóhasználatra: nem „csak” „izraelit”, hanem kifejezetten „zsidókat” kiabálnak. Az ártalmatlanabb kifejezés változatok – teszi hozzá szomorúan, október 7-e óta a múltéi...

Október 7-ig a világ különböző, főleg nyugat európai diaszpórában élő zsidók közösségei megosztottak voltak az iszlám és a tömeges migráció értelmezésében. Néhányan azt mondták: „Őseink is menekültek és migránsok voltak. Meg hogy a segítség emberi szükséglet.” Ugyanakkor mások pedig ennek ellentmondtak: „Ez igaz, de így önként fogadunk be potenciális zsidógyűlölőket?” A történész ennek kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy az államok képviselői elítélik ugyan az antiszemitizmust, de relativizálják a zsidókban valós, tapasztalati alapon kialakult félelmét a muszlimoktól. A valódi veszélyt gyakran vagy eltúlozták vagy egyenesen tagadták. Október 7. óta azonban egyértelműen drámaian csökkent a muszlim bevándorlást támogató zsidók száma. És tegyük hozzá: a nem zsidóké is.

Az antiszemitizmus világszerte erősödik

Nagy-Britannia már október 7-e előtt is a masszívan a fellegvára volt az anticionista BDS mozgalomnak, amely Michael Wolffsohn történész professzor szerint elkötelezett az Izrael elleni politikai és gazdasági harc mellett. Felmérések szerint a zsidók harmada már a Corbyn-korszakban szeretett volna kivándorolni. Hova is? Izraelbe. 

A zsidók elleni verbális és fizikai erőszak ma már a mindennapi tapasztalat a svédországi zsidó közösségekben, különösen Göteborgban és Malmöben. Az eredmény: ez a város mára szinte „zsidómentes”. A zsidóellenesség átszivárgott Svédországból Dániába, még 2023. október 7. előtt.

Pittsburgh, USA, szombati istentisztelet a helyi zsidók zsinagógájában, 2018. október 27-én: tizenegy embert meglőttek, sokan súlyosan megsérültek. A gyilkos azt kiáltja: „Minden zsidónak meg kell halnia!” 

A holnap amerikai döntéshozói ma még egyetemeken tanulnak. Elemzésében a történész arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre több fiatal egyetemista és oktató, valamint a Demokrata Párt balszárnya szimpatizált az Izrael-ellenes, zsidóellenes BDS mozgalommal már a Hamász október 7-i tömeggyilkossága előtt is. 

Ennek a csendesen csordogáló folyamatnak azonban a nagypolitikára nézve ​​hosszú távú következményei vannak, amelyek Michael Woffsohn szerint mindenki számára nyilvánvalóak. Még New Yorkban is, amely köztudottan már régóta az amerikai zsidók fellegvára, mindamellett, hogy a fiatal, képzett és gazdag amerikai zsidók egyre növekvő számban közömbösek a judaizmus és Izrael iránt.

Ám a 2010-es évek óta megerősödött vagy legalábbis aktívabbá és harcosabbá vált bal- és jobboldali antiszemitizmus már a Hamász megaterrorja előtt is fordulatot vett vagy legalábbis változásokat jelez. Az Amerikai Zsidó Bizottság 2021 őszi közvéleménykutatása szerint

az amerikai zsidók 90 százaléka valósnak tartja a hazai antiszemitizmust. Az általános népességben ez csak 60 százalék volt. Ugyanakkor az amerikai zsidók 91 százaléka antiszemita veszélynek tekintette a jobboldali szélsőségeseket (az iszlamistákra vonatkoztatva ezt 86 százalékuk gondolta). Több mint egy évvel korábban pedig a baloldali szélsőségesek növekvő veszélyét is látták: 61 százalékuk látta ezt a 2020-ban, 71 százalékuk pedig 2021-ben. A kép valószínűleg még borúsabb lesz 2023. október 7-e után.

Argentína ad otthont Latin-Amerika legnagyobb zsidó közösségének. A mai napig szinte minden politikus mindent megtett, hogy elrejtse az iráni kapcsolatot a Buenos Aires-i Zsidó Közösségi Központ elleni 1994 júliusi terrortámadás kapcsán, amikor is 87 embert meggyilkoltak és több mint 100-at megsebesítettek.

Ausztráliában jelenleg 120 000 zsidó él. Voltak ott is iszlamista verbális és zsidó célpontok elleni fizikai támadások.

Zsidó jövő

Mit jelent a globális forgatókönyv a diaszpórabeli zsidók számára ma és holnap? – teszi fel a kérdést tanulmánya harmadik fejezetében Michael Woffsohn professzor. Elsőként a belső okokat vizsgálva megállapítja, hogy

míg Izraelben a zsidók mintegy 30 százaléka vallási követelmények szerint életvitelt folytat – és a tendencia a magas születési ráta miatt emelkedik – ezzel ellentétben a diaszpórában a vallásos zsidók aránya nem haladja meg a 10 százalékot. Itt a zsinagógák még a nagy ünnepeken (újév és jom kippur) is ritkán telnek meg.

Különösen a németországi zsidó közösségek visszafogottak a vallássahoz való kapcsolatukat illetően - kivéve kisebb haszid csoportokat. 

Ez azt jelenti: a zsidó szellemiség és a zsidó önazonosság a diaszpórában élő zsidók túlnyomó többsége számára már nem élvez élet-prioritást. Zsidóságukat mások határozzák meg – a kereszténység és főleg a politikai jobb- és baloldal, valamint a kívülről jövő iszlám veszélyek. A professzor szerint a zsidó jövőt a diaszpóra zsidóságának egyfelől az ortodoxok másfelől pedig a reformjudaizmus biztosítja.

A liberális judaizmust a diaszpórában és Izraelben egyaránt a belső zsidó demográfia szerkezetileg is gyengíti. Például az USA-ban, ahol az amerikai zsidók túlnyomó többsége még mindig a liberális judaizmushoz tartozik, az ortodoxok több gyereket szülnek. Hogy ez mit jelent a diaszpóra vallási irányultsága szempontjából - vonja le az érdekes következtetést Michael Wolffsohn - az magától értetődő: x időben a liberális és az ortodox judaizmus még egyformán erős, ám hosszú távon az ortodoxia lesz az erősebb.

A zsidók körülbelül 65 százaléka él jelenleg diaszpórában. Aki szórvány-zsidóként Izrael felé orientálódik, az cionistának tekinti magát és az “izraelizmust” gyakorolja. De ez a fajta Izraelen kívüli izraelizmus fura állapot és ezért „abszurd színház”.

Aki diaszpóra-zsidóként sem vallásilag, sem kulturálisan, sem tudatos izraelita, hagyománytisztelő módon él, annak csak egyfajta halvány „zsidó ráérzése” van bármiféle valódi zsidó tartalom nélkül. 

Erre a rétegre igen erős negatív befolyással van a klasszikus vallási, vagy éppen a jobb- és baloldali ideológia, valamint - még jobban, mint 2023. október 7-e előtt - a zsidókkal szembeni iszlám ellenségeskedés. Vagyis mások erősen artikulált negatív (elő)ítéletei.

Izrael jövője

A izraeli zsidók 30-40 százaléka, mutatótól függően akár 50 százaléka vallásos vagy ortodox, illetve ultraortodox vallási elveket vall, követ. Ez azt jelenti, hogy ami a zsidó tartalmat, öntudatot-önazonosságot illeti, Izrael két táborra oszlik. E megosztottság bizonyos fokig már az ellenségesség érzelmét is magával hozza. Innen nézve milyen a jövő? – teszi fel a kérdést a történész elemző.

Az ortodox zsidók demográfiai dinamikus mutatói világosan igazolják a Talmudban, az Mózes első könyvének 9. fejezetébe található bibliai parancsolat komolyan vételét: „Legyetek termékenyek és sokasodjatok!” Az északi féltekén élő emberek többségével ellentétben az ortodox zsidók engedelmesen teljesítik az isteni elvárást.

Azonban, ha az Izraelben élő nem vallásos zsidók nem csak frázisokkal, hanem valós tartalommal akarják megtölteni a zsidó állam önértelmezését, és ugyanakkor fel akarják venni a versenyt az (ultra)ortodox zsidók monopol helyzetével, egyetlen lehetőségük van: a liberális judaizmus karakteres, tartalmilag is értelmezhető megjelenítése...

Ez annál is inkább igaz, mivel az ortodox zsidók többnyire csak a „saját köldöküket” nézik. Tehát van egy - bár bizonyos értelmezésben rendkívül partikuláris - zárt, de “tisztán zsidó”, azaz a vallási kötődés által legitimált világnézetük. Az Izraelben és a diaszpórában élő világi - mondhatnánk: nem vallásos - zsidók világképe azonban teljesen más. Meglehetősen nyitott és univerzális, így összekapcsolja a „zsidó dolgokat” a nagy, széles világgal. Nem csak Izrael népével és Izrael népeként, hanem az emberiség részeként éli meg életét.

A Hamász 2023. október 7-i vérfürdője után sok világi zsidó Izraelben és a diaszpórában egyaránt minden bizonnyal szorosabb közelséget keres a zsidósága megéléséhez, a zsidó önazonossághoz. Ez, mindent figyelembe véve és hosszabb távon a liberális judaizmus számára kézenfekvő , valamint a legjobb megoldás, mert talán az egyetlen járható híd lehet Izrael, a diaszpóra zsidók és a nem-zsidó világ között. Reménysugár ez a zsidók és nem zsidók számára, szerte a világon. Főleg ebben a világban, amely 2023. október 7-e után olyan sötét lett - vonja le a következtetést elemzésében Michael Wolffsohn történész.

Mindazonáltal úgy tűnik, a kérdés továbbra is válaszra vár: addig is, hol vannak biztonságban a zsidók? Akár az ortodox vallási, akár liberális közösség tagjai?

Share Tükör által...

Share

Még csak kóstolgatjuk egymást. Még csak majdnem hogy játszadozunk vele. Vagy ezen a fázison már túl is lennénk? Teremtettünk valamit, amit mesterséges (mert hogy megalkottuk) intelligenciának neveztünk el (nagyvonalúan megelőlegezve neki olyasmit, ami „neki” - még - nincs: nevezetesen az autonóm mérlegelés- és döntésképességet). Megteremtettük, hogy könnyítse meg a munkánkat: mivel ezerszer gyorsabban tud kutatni adatbázisokban, mint mi, szedjen össze minden információt a rendelkezésére álló adatbázisokból és rendszerezve tárja elénk, hogy aztán mi már könnyedén levonhassunk belőle következtetéseket… Igen ám, de az informatikai-technológiai fejlődés lendülete felröppentette ezt az eszközt már olyan magasságokba, hogy azon kell morfondíroznunk, vajon csak nem egy olyan eszközt teremtettünk, amely képes lesz hamarosan az önfejlejlesztésre és önfejlődésre? S ehhez már nem lesz szüksége a mi emberi, azaz teremtőjénak (alkotójának) további segítségére? Egyelőre úgy tűnik, ez (még) a scince fiction világába tartozik. Ha ugyan… Vannak már egyéb tünetek is, amelyek lassan a kontroll nélküli fejlődés tüneteire utalnak. Hogy akkor mi lesz, azt még a találgatjuk. Mindenesetre mi most annak néztünk egy kicsit utána, hogy vajon a vallás, a vallások és a vallási világkép, mi több a hit világára lehet-e potenciálisan ennek az eszköznek bármi hatása? Akkor figyeltünk erre fel igazán, amikor a közelmúltban arról értesültünk (ezt a Tükör által… oldalunkon meg is írtuk), hogy egy németországi evangélikus templomban egy mesterséges intelligencia által megírt igehírdetést (prédikációt) olvasott fel egy nagy kivetített képen egy ugyancsak a mesterséges intelligencia képalkotó képességével létrehozott, az élő ember megtévesztően hű képével és hangjával azonos virtuális „személy”, egy virtuális lelkész…

I. Miről is beszélünk?

Néhány általános, alapvető szempont, amit az MI-vel kapcsolatosan érdemes figyelembe vennünk

1. Az MI szolgáltatás, amely bizonyos algoritmus segédletével célzott kérdésre

   a)    adatot gyűjt,

   b)    értékeli a gyűjtött adatokat (mert pontosan azonosan limitált terjedelemben válaszol) és

   c)    rendszerezve közli azokat.

2. Az MI eszköz

   a)    bizonyos korlátok között döntéshozó eszköz (szelektál, súlyoz és rendszerez),

   b)    Az MI ismereteink szerint jelenleg nem alkalmas autonóm döntéshozatalra

   c) Az MI ismereteink szerint nem alkalmas autonóm módon fölülírni emberi utasításokat

3.  Az MI alkalmazásával kapcsolatos kérdések természete

• a) teológiai,

• b) filozófiai,

• c) morális,

• d) katonai-biztonságpolitikai,

• e) lehetséges visszaélések.

  

II. Vallási nézőpont: egészséges tartózkodás

A mesterséges intelligencia vallásokra gyakorolt hatása ma még széles körű találgatások és viták tárgya. Minden technológiai fejlődés, beleértve a mesterséges intelligenciát is, pozitív és negatív hatással egyaránt lehet a vallásokra, vallási világképre és vallási gyakorlatokra, függetlenül attól, mely (világ)vallásról van szó. Íme néhány lehetséges pozitív hatás és ugyanakkor negatívnak felfogható következmény, amit érdemes megfontolni:

1. Teológiai reflexió

A mesterséges intelligencia potenciálisan fokozhatja a teológiai reflexiót azáltal, hogy eszközként szolgál a vallási szövegek mélyebb elemzéséhez és értelmezéséhez. Segíthet az összetett teológiai fogalmak megértésében, és az adatfeldolgozás és az algoritmikus elemzés révén új betekintést nyújthat a vallások szent irataiba, leírt, azaz az MI által digitálisan elérhető tanításaiba, hagyományaiba.

Ugyanakkor: a mesterséges intelligencia nem helyettesítheti az emberi, személyes elmélkedés és a spirituális alapokon szerzett bölcsességet és megkülönböztető képességet.

2. Etikai megfontolások

Ahogy a mesterséges intelligencia egyre kifinomultabbá válik, alkalmazása fontos, vallási alapokban gyökerező etikai kérdéseket is felvet. A vallásoknak kritikai párbeszédet és mérlegelést kell folytatniuk annak biztosítása érdekében – ezt felfoghatjuk eddig nem gyakorolt, ám a jövőben pozitív jelenségnek –, hogy a mesterséges intelligencia „cselekvőképesége (mondjuk: programozása, keresési rendszerének beállítása) összhangban legyen a szent irataikból, tanításaiból, hagyományaikból levezetett etikai és erkölcsi elvekkel. Mindezek útmutatást nyújthatnak a bármikori etikai döntéshozatalhoz – erre ma még ismereteink szerint az MI nem képes –, mint például a felebaráti szeretet parancsa, valamint az igazságosságról és az együttérzésről szóló tanítások.

Ugyanakkor: főként az járhat egyelőre beláthatatlan következményekkel, az erkölcsi döntéshozatallal kapcsolatos kérdésekkel, ha a mesterséges intelligencia rendszerek esetleg már autonóm cselekvőképességgel rendelkezzenek, azaz amikor már a programozó ember szándékától független – akár saját, autonóm  –  etikai következtetéseket is képes lesz levonni saját kutatásai és elemzései nyomán.

3. Emberi méltóság és cél

A mesterséges intelligencia megkérdőjelezheti az emberi méltóságról és célról alkotott felfogásunkat. Például: kereszténykén bibliai-teológiai álláspont szerint az ember Isten képmására teremtetett, és ebből eredő értékekkel rendelkezik. A vallások alapértékei arra emlékeztetik a hívő embereket, hogy az ember létének célja, értelme Isten és egymás szeretete és szolgálata. függetlenül vallási hovatartozásunktól.

Ugyanakkor: miközben a mesterséges intelligencia az információ gazdag szolgáltatásával növelheti az emberi képességeket, azonban alapvető fontosságú annak biztosítása, hogy ne értékelje le vagy dehumanizálja az embert, mint a teremtés individuális egységét. A mesterséges intelligenciát ezért olyan módon kell felhasználni, hogy kizárja a vallási-felekezeti, vagy bármiféle csoportérdekek szembeállítását.

4. Istentisztelet és közösséggyakorlás

A mesterséges intelligencia potenciálisan hatással lehet a vallási gyakorlatokra azáltal, hogy új módokat kínál az istentiszteleten és a közösségben való részvételre. Például a mesterséges intelligencia által működtetett virtuális „asszisztensek” vallási „útmutatást” nyújthatnak vagy megkönnyíthetik a digitális közösségek tevékenységének összehangolását.

Ugyanakkor: nem szabad megengedni, hogy a technológia helyettesítse a valódi emberi kapcsolatot, valamint az istentisztelet és a közösségnek a saját történelme során kiérlelt gyakorlatát, amely számos vallási hagyományban a szent iratok mellett– Isten kijelentéseként felfogott elemként, szintén - központi szerepet játszik.

5. Teológiai antropológia

A mesterséges intelligencia fejlődése kérdéseket vet fel az emberi létezés természetével, valamint az emberek és a gépek közötti kapcsolatot illetően. A vallások szent iratai, tanításai, hagyományai, legartikuláltabban a keresztyénség Bibliája, azt tanítja, hogy az ember különbözik a teremtés többi lényétől, mivel Isten képmására van formálva.

Ugyanakkor: miközben a mesterséges intelligencia következményeit vizsgáljuk, készségeit felhasználjuk, döntő fontosságú, hogy az embernek és az emberiségnek ez a domináns helye a teremtett világban – ne változzon, ne sérüljön, ugyanakkor egyben a teremtett világ más „alkotóelemeinek” jelentőségét se csökkentse, ellenkeuzőleg: segítsen abban, hogy az emberiség a maga helyét a teremtett világban, az univerzumban „társteremtményként” legyen képes értelmezni, annak minden, saját magára vonatkoztatott speciális adottságaival (istenképűség) és egyben kötelezettségével a többi teremtmény irányában.

6. Egy fontos részletkérdés: segíthet-e a MI vallási (általa hozzáférhető) dokumentumok jobb megértésében?

6.1. Előnyei

A mesterséges intelligencia többféle módon is segíthet ebben.

a)     Megkönnyítheti a szövegelemzést az adatbányászat, a nyelvi elemzés és az összehasonlító tanulmányok automatizált folyamatainak biztosításával.

b)    A mesterséges intelligencia algoritmusai segíthetnek az általa vizsgált szövegeken belüli minták, lexikai kapcsolatok és bonyolult szövegkapcsolatok azonosításában, értékes betekintést nyújtva a tudományos kutatóknak a nyelvi árnyalatokba és a tematikus koherenciába.

c)     A mesterséges intelligencia továbbá segíthet a történelmi és kulturális kontextualizálásban, lehetővé téve számunkra, hogy megértsük azt a társadalmi, politikai és vallási közeget, amelyben ezek a szövegek keletkeztek.

d)    Hatalmas mennyiségű történelmi adat elemzésével a mesterséges intelligencia megvilágíthatja a kulturális hátteret, egyben fényt deríthet bizonyos szövegek eredeti szándékára és jelentésére.

6.2. Korlátai

Bár a mesterséges intelligencia kétségtelenül új, technikai értelemben lenyűgöző eszközöket és perspektívákat kínálhat, alapvető fontosságú, hogy felismerjük korlátait a vallások szent szövegei, tanításai és hagyományai egyedi természetét, illetve azok gépi értelmezését illetően.

a)     Először is, alapvető fontosságú annak elismerése, hogy a vallások szent iratai, tanításait, hagyományait tartalmazó, a mesterséges intelligencia által is elérhető dokumentumai, mint például a Biblia, nem pusztán hétköznapi irodalmi művek, hanem a különböző vallási hagyományok hívei isteni (transzcendens) ihletésűnek tekintik azokat, amelyek időtlen, örökérvényű igazságokat tartalmaznak, és spirituális és erkölcsi tanításokat közvetítenek. Ezért a szent szövegek megértéséhez átfogó megközelítésre van szükség, amely túlmutat a puszta intellektuális, illetve bármiféle (főleg nyelvi) algoritmusokkal operáló elemzésen.

b)    A mesterséges intelligencia jelenleg főleg nyelvi algoritmusok alapján működik, és elsősorban a statisztikai elemzés vezérli. Hiányzik belőle a spirituális megkülönböztető képesség, az érzelmi intelligencia, valamint a vizsgált vallási anyagokban jelen lévő metafizikai és szimbolikus dimenziók értelmezésének képessége. A mesterséges intelligencia nehezen, szerintünk szinte sehogy nem tudja megragadni az értelmezés ezen összetett rétegeit és figyelmen kívül hagyja a szöveg felszíni jelentésén túl rejlő mélyebb spirituális igazságokat.

c)     Ráadásul a szent szövegek gyakran sokrétűek, és különböző hermeneutikai szinteken értelmezhetők, beleértve a szó szerinti, allegorikus, morális és anagógiai, azaz a vallásos/vallási források történeti értelmén túli szemléletet, azaz hogy meglássa, jelezze valamilyen magasabb, jelképes értelem jelenlétét.

III. Kitekintés

1.     A mesterséges intelligencia alkalmazásával a vallások szent szövegeinek, tanításainak hagyományainak jobb megértése terén fontos, hogy a holisztikus megközelítéssel éljünk, amely a mesterséges intelligencia eszközeinek és módszereinek használatát olyan hagyományos és bevált értelmezési módszerekkel kombinálja, mint az irodalmi elemzés, a történelmi kutatás és a teológiai reflexió. Ha a mesterséges intelligenciát eszközként ebbe a tágabb keretbe integráljuk, akkor kihasználhatjuk a képességeit, ugyanakkor továbbra is tudatában kell lennünk a vallási szent iratok, tanítások és hagyományok egyedi sajátosságainak.

2.    A mesterséges intelligenciának vallásokra gyakorolt hatása attól függ majd, hogyan fejlesztjük, használjuk és integráljuk azt a – transzcendens entitáshoz kötődő – vallásos világképbe és gyakorlatokba. Fontos, hogy a vallási közösségek árnyaltan gondolkodjanak, s összhangban maradjanak hitük alapvető értékeivel, valamint továbbra is szent irataikból, tanításaikból, hagyományaikból keressenek útmutatást gondolkodásukhoz, nézeteik interpretálásához, főleg a nem vallásos közeg előtt, s ennek fényében mindenkor kellő kritikával viszonyuljanak a technológiai fejlesztésekhez.

3.     Természetesen ezek a hatások csak a felszínt karcolják. A mesterséges intelligenciának a vallásra gyakorolt valós hatása sok tényezőtől függ, például a technológia fejlődésétől, a vallási közösségek reakciójától és a társadalmi környezettől. A változások gyorsasága és mértéke is kiszámíthatatlan, de az biztos, hogy az MI további fejlődése egyre több kérdést és kihívást fog felvetni a vallások világában.

Subscribe now

Share

Nagyon fontos témával foglalkozik a Tükör által... a reformációval kapcsolatos írásában.  A reformáció olyan mély hatást gyakorolt az európai gondolkodásra, amelynek következményei rendkívül szerteágazóak és végül is az egész emberiség történetére kihatottak és kihatnak mai napig is. Méltatlanul keveset foglalkozunk vele, pedig ha jobban ismernénk, talán mai történéseinket is árnyaltabban tudnánk elemezni. A témafelvetés engem is tovább gondolásra serkentett.

Szerintem a reformáció, miközben megpróbálta helyreállítani a hit, a hivő ember és az Isten, tulajdonképpen az istentudat közötti viszonyt, lehetővé tette, hogy az ember ajándéknak, gazdagságnak és ne fenyegetésnek, korlátnak, rettegésnek érje és élje meg a hitet, korlátba is ütközött.

Már a létrejöttekor érezte, sőt tudta, hogy nem tud egyetemessé, minden, Istennel valamilyen viszonyban álló ember egyetlen üdvözítő útmutatójává válni, ezért kereteket keresett és talált magának.

Elméletileg ilyen volt a nyelv, a bibliafordítás. De azt is láttuk, hogy még a német nyelvterületen is csak egyes vidékeken (egységekben) érvényesült a reformáció törekvése.

A másik, konkrétabb keret így a világi földrajzi egység lett. Ezek - nagyon is világi folyamatok révén - hercegségek, fejedelemségek, államok, akár városok. Ezek a harminc éves vallásháború, és az ezt irányító világi törekvések, végül a leginkább világi vesztfáliai békerendszer révén "nemzetállamokká" alakultak (ezt hangsúlyozottan az egy megformált és cselekvőképes világi hatalom által irányított, konkrét határok között működő modern államként kell felfogni, nem azonos nyelvű, tudatú és vallású emberek közösségeként), és a reformáció is nemzeti (nemzetállami) keretek közé szorult. Cuius regio eius religio – azaz: akié a föld, azé a vallás. Íme egy kis lexikális emlékeztető: A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, határaikon túl élő hittestvéreiket sem védhetik meg, felekezeti indokból nem lehet háborút indítani. Felekezeti kisebbségek csak a birodalmi városokban élhettek. Így a béke a felekezetek területi elkülönülésének folyamatát, a tartományok felekezeti zártságát erősítette. A béke előírásai szerint: ha egy főpap áttért protestáns hitre, akkor ezzel hivatalát, birtokait és rangját is elveszítette. (Ennek a kitételnek a latin megnevezése: reservatum ecclesiasticum.) A Luther Márton által még elfogadott, az egyházi birtokok magántulajdonba vételét jelentő szekularizáció lehetősége az augsburgi vallásbékével megszűnt, ami a főnemesség körében kissé lelassította a protestantizmus terjedését. A vallásbéke csak a katolikus és evangélikus felekezetekre vonatkozott, más irányzatok követői, például a reformátusok nem élveztek hasonló sérthetetlenséget.

Megteremtődött a kereszténység egyetemes jellegét kikezdő nemzeti összetevő.

A római katolikus egyház ezt addig úgy kezelte, hogy a valamely területet birtokló világi urat kvázi lelki hűbéresének tartotta, és mint jó katolikust, a hit védelmezőjét fel is ruházta bizonyos egyházi jogosultságokkal (székesegyházak, kolostorok létesítése, főpapok kiválasztása stb.). Nem hangsúlyozta, de kényszerűen tudomásul vette a világi hatalmak által létrehozott határokat.

Úgy látom, hogy az egységes keresztényi/keresztyéni parancsolatok (hitbéli elvárások és individuálisan, meggyőződésből fogant egyben az egyház által megszabott kötelezettségek) azóta - a történeti tudat jobbára nemzeti vonatkozású ápolása mellett - nemigen érvényesülnek konfliktushelyzetekben.

Bármennyire is büszkék vagyunk arra, amit a magyar protestáns, legközismertebben a református egyház a nemzeti öntudat, a magyar nyelv és a magyar politikai függetlenség érdekében egykor tettek, lényegében nem feloldható, hogy félő: ezt valamely keresztény gondolat ellenében és kárára tették. Nevezetesen: a nemzeti tudat és értékrendszer bizonyos mértékben felülírta az univerzális keresztaén értékrendszert. Ugyanakkor az is igaz, hogy a népiség, a felvilágosítás, a plebejus sorsvállalás ennek az egyháznak kétségtelenül elidegeníthetetlen érdeme.

Végül a katolicizmus (a római katolikus egyház), de valamelyest a reformáció is fellélegezve vehette tudomásul, hogy egy bizonyos Hugo Grotius (1583-1645) működővé alakította az addig bizonytalan nemzetközi jogot, így a keresztyénség ledobta magáról az egyetemesség kontra nemzeti keretek terhét, és a világi hatalmakra bízta ezt az erkölcsi dilemmát. Tette ezt szerintem egyszerűen azért, mert így könnyebb volt a gyakorlatban működnie, szót értenie a Krisztus tanait követő hívő emberekkel, közel maradnia a közösségekhez.

Hogy közben hatalmas európai, majd világháborúk robbantak ki, amiket nekik is át kellett élniük, egyben értelmezniük is kellett a történéseket meg a következményeket is, ez megint egy másik, nem kevésbé fontos kérdés.

Vajon – vetődik fel a kérdés – tudtak-e, tudnak-e élni azzal a reformáció által kiérlelt egyik legfontosabb felismeréssel, miszerint az egyháznak folyamatosan meg kell tudni újítania önmagát. Már nem abban, ami a reábízott biblikus üzenet örökérvényűnek felfogott jelentőségét illeti, hanem abban, hogy figyeljék, felfogják az idők szavát és hitelesen közvetítsék az önmagukra értelmezett küldetést jelen – sok bajjal küzdő - világunkban.

Úgy tűnik, e téren maguk az egyházak is, ha nem akarnak történelmi zárvánnyá válni, komoly – egyebek mellett például önértelmezési –nehézségekkel kell hogy szembenézzenek.

x x x

A szerzőről: M. Lengyel László Aranyatoll-életműdíjas, kétszeres Népszabadság-díjas újságíró. Pályáját az MTI-ben kezdte 1979-ben, majd az Ország-Világnál, a Népszabadságnál és újra az MTI-nél dolgozott. Az egyetemmel együtt összesen 17 évet élt Moszkvában, 12-t állandó tudósítóként dolgozott ott. Oroszul, angolul és franciául beszél, de más szláv és latin nyelveken is dolgozott. Jelenleg nyugdíjas, a Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke, a Nemzetközi és az Európai Újságíró (szakszervezeti) Szövetség magyarországi képviselője, az Európai Parlament Daphne Caruana Galizia-díjának magyarországi zsűritagja.     

Subscribe now

Share

Mi a Halloween?

A Halloween egy népszerű ünnep, melyet október 31-én ünnepelnek, főleg az angolszász országokban, de az elmúlt évtizedek során sok más országban is egyre népszerűbbé vált. A Halloween neve az "All Hallows' Eve" rövidítése, ami az "Mindenszentek estéjét" jelenti.

A kelták hite szerint október 31-én este a holtak szellemei visszatérnek, és mivel beköltözhetnek az élőkbe, az élők félelmükben különféle álcázó maskarákat öltöttek, mert ezzel akarták becsapni és összezavarni a holtak szellemeit. Amerikában az 1900-as évek elejétől vált egyre népszerűbbé, majd a legkedveltebbé halloween ünnepe, az ünnepi fesztiválokon szörnyek, boszorkányok, földönkívüliek, kalózok, rajzfilmek és mesék szereplői, állatok és hírességek maszkjait viselő jelmezesek jelennek meg.

Amikor a kereszténység elterjedt Európában, sok pogány ünnepet és hagyományt asszimiláltak, beolvasztották a keresztény hagyományokba. Bizonyos értelmezések szerint a Halloween-nel is ez történt: a keresztény egyház bevezette az Mindenszentek ünnepét és Halottak napját november 1-jén és 2-án, amelyeknek előestéje a Halloween.

Néhány jellegzetes Halloween hagyomány:

•    Jelmezben járás. Az emberek és különösen a gyerekek különféle jelmezekbe öltöznek, gyakran ijesztők, mint például boszorkányok, szellemek, vámpírok stb.

•    Csokit vagy csínyt (angolul: trick-or-treat). A gyerekek házról házra járnak, és édességet kérnek, különben "csínyt" követnek el.

•    Tökfaragás. A tököt kivájják, arcot faragnak bele, és gyertyát helyeznek belé, hogy mintegy az ártó szellemmek riasztójaként világítson az éjszakában.

•    Dekoráció. Sokan díszítik otthonaikat Halloween témájú dekorációkkal, mint például pókhálók, boszorkányok, szellemek stb.

Miközben a Halloween sok helyen elsősorban szórakoztató és kulturális eseményként jelenik meg, néhányan vallási vagy szellemi jelentőséget is tulajdonítanak neki. Ezeknek a keresztyén hitvilághoz vajmi közük van. Pontosabban: semmi.

Mindenszentek ünnepe: november 1.

A római katolikus tanítás szerint a „megdicsőült egyház ünnepe”. Nem tévesztendő össze a „szenvedő egyház ünnepével”, amely november 2., a halottak napja (lásd lejjebb).

A katolikus tanítás szerint az élő és meghalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek. Ennek alapján beszélünk küzdő egyházról (ecclesia militans), amely a földön élő lelkek közössége, szenvedő egyházról (ecclesia patiens), amely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és a diadalmas egyházról (ecclesia triumphans), amely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.

Mindenszentek napján a katolikusok mindazon megdicsőült lelkeket ünnepelik, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt (vö. Jelenések könyve 7,9-10) a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba. (Forrás: lexikon.katolikus.hu)

Halottak napja: november 2.

A római katolikus egyház tanítása szerint a földön küzdő egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. A halottakról való gondoskodás a vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség. A halottak ünnepe az ókori Rómában a feralia volt.

Az egyházban Szt. Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes meghaltról is megemlékezzenek. 998-ban kezdték az ünnepet, amely a XI. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Róma a XIV. században fogadta be. XV. Benedek pápa (uralkodott 1914-1922) 1915-ben engedélyezte, hogy a halottak napján minden pap 3 misét mondhat; egyet egy konkrét elhunytért, egyet általában a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a pápa szándékára. A bizánci (keleti ortodox) szertartásban ezen ünnep megfelelője a lelkek szombatja. A szerzetesrendek külön napon emlékeznek meg saját halottaikról.(Forrás: lexikon.katolikus.hu)

Milyen más keresztyén ünnepek vannak még az elhunytak tiszteletére, emlékére?

A keresztény vallásban számos ünnep létezik, amelyek a halál és az elhunytak tiszteletére emlékeztetnek. Ezek közül a legfontosabbak:

1. Nagypéntek. Nagypénteken a keresztények Jézus Krisztus kereszthalálát emlékezik meg. Ez az ünnep a keresztény hit szerint az emberiség bűneinek megváltására emlékeztető nap. Egyben az elhunytakért való imádkozás és az áldozatvállalás, -felajánlás is fontos szerepet játszik.

2. Gyászoló anyák napja. Ezt az ünnepet néhány keresztény egyházban, például az ortodox egyházban tartják meg. Ez az ünnep azon gyászoló anyákra emlékeztet, akik elvesztették gyermekeiket.

3. Halottak vasárnapja. Ezt az ünnepet néhány keresztény felekezet november utolsó vasárnapján tartja. Az elhunytakért való imádkozás és az emlékezés központi szerepet játszik ezen a napon.

4. Adventi gyertyagyújtás. Az adventi időszakban, azaz karácsony előtt négy vasárnapon keresztül, a hívők gyertyákat gyújtanak az emlékezés és a remény jelképeként. Ezen a négy vasárnapon többek között az elhunyt szeretteinkre is emlékezhetünk.

Miért nem ünnep a Mindenszentek napja és a Halottak napja a protestáns egyházakban?

A protestáns egyházak különbözőségei a katolikus egyháztól a reformáció idején (XVI. század) keletkeztek, amikor egyes keresztények - köztük jelentős teológusok, mint Luther Márton, Kálvin János - kritizálták a római katolikus egyház egyes tanításait és gyakorlatait.

1. A reformáció hatása. A protestantizmus kialakulásakor az egyházi reformátorok, mint például Luther Márton és Kálvin János, kritikát fogalmaztak meg a katolikus egyház egyes hagyományaival és gyakorlataival szemben. Ezen reformátorok célja az volt, hogy a vallásos hitvilágot és a vallásgyakorlatot visszavezessék a Bibliához. Ezen kritikák közepette a protestáns mozgalmak új egyházi struktúrákat és tanokat alakítottak ki. Ezek közül sok hatással volt arra, hogy milyen ünnepeket és hagyományokat tartanak fenn. Mivel a Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja nincs közvetlenül a Szentírásban megemlítve, ezért ezek az ünnepek nem kapnak helyet a protestáns egyházakban, mint ahogy viszont a Biblia alapján meghatározott ünnepek a karácsony és a húsvét igen.

2. Teológiai különbségek. A protestáns egyházakban a tanítás és a teológiai megközelítés más, mint a katolikus egyházban. A protestánsok a hitbeli egyéni kapcsolatra helyezik a hangsúlyt Isten és az elhunyt hívők között, és úgy vélik, hogy az elhunytak közvetlenül Isten jelenlétében vannak. Ezért a protestánsok inkább az imádkozást és az emlékezést helyezik előtérbe az elhunytakért, semmint hogy a szentekhez fordulnának a halottakért elmondott imáik közvetítésért.

3. A tisztítótűz tanításának elutasítása. A katolikus egyház tanítja a tisztítótűz létezését, ami egy átmeneti állapot az elhunytak számára, ahol megtisztulnak a bűneiktől, mielőtt a mennyországba jutnának. A mindenszentek ezen tanítás körül forog, amikor is az elhunytakért imádkoznak, különösen azokért, akik a tisztítótűzben vannak. A protestantizmus elveti a tisztítótűz tanítását, így számukra ez az ünnep nem releváns.

4. A szentek kultuszának elutasítása. Bár a protestantizmus is elismeri a szentéletű emberek példamutató életének jelentőségét, nem gyakorol különleges tiszteletet irányukban és ellentétben a katolikus tanítással, semmilyen közbenjáró szerepet nem tulajdonít nekik az ember és teremtője, az Isten között, mivel az szigorúan csak Krisztusra vonatkoztatható. Így a mindenszentek ünnepe sem része hitgyakorlatuknak.

Ez nem azt jelenti, hogy a protestáns egyházakban nincs emlékezés az elhunytakra vagy az egyház nagy alakjaira; sok protestáns egyház megemlékezik az elhunytakról és a keresztény hagyomány nagy alakjairól, de ennek tartalmi vonatkozása és gyakorlati módja eltér a katolikus hagyományoktól.

Milyen más ünnepek vannak a protestáns egyházakban az elhunytak emlékezésére?

A protestáns egyházakban vannak olyan ünnepek és alkalmak, amelyek lehetőséget adnak az elhunytak emlékezésére és tiszteletére. A megemlékezések lényege: hálaadás Istennek, a az egykor velünk élt szeretteink által közölt ajándékokért, jótéteményért.

1. Gyászszertartások, emlékezési, hálaadó istentiszteletek. A protestáns egyházakban általában gyászszertartásokat, templomi istentiszteletet tartanak, melyek az elhunytakról emlékeznek meg és imádkoznak értük. Ezek a szertartások lehetőségei adnak a gyászolóknak az elhunytakért való imádkozásra, az emlékezésre és a vigasztalódásra.

2. Gyertyagyújtás az adventi koszorún. Az adventi vasárnap, azaz karácsony előtt négy vasárnapon keresztül a protestáns egyházaknál gyakran gyertyákat gyújtanak az adventi koszorún. Ezen a négy vasárnapon az elhunyt szeretteikre is emlékezhetnek, és a gyertyagyújtás során imádkozhatnak értük vagy kifejezhetik tiszteletüket.

3. Húsvét utáni vasárnap. Néhány protestáns egyházban a húsvét utáni vasárnapot is megünneplik a halottak emlékére. Ez a nap lehetőséget ad a hívőknek arra, hogy az elhunytakért imádkozzunk és emlékezzenek rájuk.

Share

Subscribe now

Ad fontes! Vissza a forráshoz! Ez volt a reformáció központi célja. A keresztyénség – miként azt a korabeli teológusok értelmezték - a XVI. századra erősen eltorzult. Ez a deformáció a tanúságtételük szerint a kultuszban, a keresztyéni élet mindennapos dolgaiban és magában a tanításban is megmutatkozott. Egész konkrétan a bűnbocsátó cédulák egyház általi árusítása (gyakorlatilag: a pénzért megvehető megváltás) volt az „utolsó csepp a pohárban”: az egyház tanítása eltávolodott attól, amit evangéliuminak és krisztusinak neveznek – vonták le a következtetést. Értelemszerűen: megérett a helyzet a változtatásra, a változásra.  Ennek a történelmi fordulatnak lett kiváltó és egyben szimbolikus alakja Luther Márton, aki 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte azon 95 tételét, ami az akkori egyház kritikájaként olyan szellemi-lelki földindulást gerjesztett, ami alapvetően befolyásolta – a vele szinte egy időben Genfben működő Kálvin János reformátor munkásságával kiegészülve – előbb kontinensünk, majd szinte az egész világ történelmét.

A változás lényege

A reformáció egy mélyen meghatározó történelmi és vallási mozgalom volt, amelynek hatása, teológiai, egyházi és társadalmi jelentősége mind a mai napig érezhető.

Teológiai jelentősége

Az öt „sola”

Sola scriptura ("csak az írás"). A német Luther Márton, a francia-svájci Kálvin János és a reformátorok hangoztatták, hogy a Biblia az egyetlen megbízható és hiteles forrása a keresztény hitnek s nem a pápai hatalommal együtt járó kinyilatkoztatás, valamint az egyházi hagyomány.

Sola fide ("csak a hit által"). Azt állították, hogy az emberek kizárólag hit által igazulnak meg (azaz nyerik el üdvösségüket, ami nem más, mint az az állapotot, amire Isten megteremtette az embert: a vele való örökké tartó boldogságot), nem pedig cselekedeteik által.

Sola gratia ("csak a kegyelem által"). Az emberek üdvösségre jutása Isten kegyelme által történik, nem emberi érdemek alapján.

Sola Christus („egyedül Krisztus”). Ez az elv Isten és az ember közötti közbenjárással van összefüggésben, és azt vallja, hogy egyedül Jézus Krisztus a közbenjáró, senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás; a pap sem lehet közbenjáró, a pápa személye sem emelkedik ki a többiek közül; az egyház feje maga Jézus Krisztus, akinek nincs szüksége földi helytartóra. Isten előtt nincs más közbenjáró Jézus Krisztuson kívül.

Soli Deo gloria („egyedül Istené a dicsőség”). Kizárólag az ő akarata és tette által ment végbe a megváltás, abban nem volt emberi érdem. Isten munkája volt a golgotai kereszten bemutatott áldozat és bekövetkezett megváltás. Isten munkája az is, hogy ha az ember ebben hisz. Ezt a hitet is a Szentlélek adja. Mindent Isten tett az emberért, ezért minden dicsőség egyedül Istennek jár.

Néhány fontosabb változás az alap tanításokban

Az úrvacsoratanban

A római katolikus egyház tanítása szerint a mise során a pap az ostyát Krisztus valóságos testévé, a bort pedig Krisztus valóságos vérévé változtatja át. Ezt a tanítást "transzubsztanciáció"-nak nevezik.

Eszerint a mise során, amikor a pap az eucharisztia szavait mondja (az utolsó vacsora során Krisztus által elmondott szavakat: „Ez az én testem…”, „Ez az én vérem…”), a kenyér és bor anyaga (vagyis "szubsztanciája") megváltozik, és Krisztus valóságos testévé és vérévé válik. Ugyanakkor a kenyér és bor külseje (azaz "akcidensei", tehát íze, színe, szaga stb.) nem változik meg, továbbra is kenyérnek és bornak látszik és annak is ízleljük.

Ez a katolikus eucharisztikus teológia központi eleme, és mélyen gyökerezik az egyház hagyományában és Szentírási alapjaiban. Az eucharisztia szent titkának tartják, és azt tanítják, hogy az ebben a sakramentumban jelen lévő Krisztus a katolikusok számára a lelki táplálék forrása és csúcspontja.

A szent jegyekből azonban csak maga a pap részesülhet, a hívők „csak” a Krisztus testévé változtatott ostyát vehetik magukhoz („egy szín alatti áldozás”).

Ezzel ellentétben: a protestáns - református - istentiszteleti gyakorlatban (liturgiában) – bár e téren többféle értelmezés van, de lényegében Krisztus utolsó vacsorán adott útmutatása alapján – a megtört kenyérrel és a pohár borral („két szín alatti úrvacsora”) az ő testi megtöretésére és megváltó áldozatára emlékeznek (“vegyétek és egyétek”, “vegyétek és igyátok az én emlékezetemre”).

A szentségekről szóló tanításban

Míg a római katolikus tanítás szerint a papok hét szentség kiszolgálására jogosultak, a protestáns teológia két, bibliai alapokra, Krisztus szavaira visszaeredeztetett szentséget ismer el: a „két szín alatti úrvacsora kiszolgálását”, valamint a keresztséget.

Egyházszervezeti vonatkozások

A római katolikus egyház mindmáig központilag építkező egyházi, sui generis intézmény. Spirituális képződmény, Krisztus helytartójaként (Pontifex Maximus) értelmezett egyházfővel (a Péter apostol utódának tekintett mindenkori római püspökkel, a pápával). És evilági hatalom, a Szentszék szerepében állami entitásként, élén az államfőként is funkcionáló koronás fővel, a pápával, tulajdonképpen monarchiaként működő evilági állam.

A reformáció ezt a képletet radikálisan akként változtatta meg, hogy az egyházat alulról építkező egyházközségek létrehozásával, rendkívül kiterjedt önkormányzatisággal ruházta fel, a papok, immár lelkipásztorok cölibátusát megszüntette, az egyházközségek önálló döntéshozási lehetőségeit maximálisan kiterjesztette (lásd: a szubszidiaritás elvét), ezzel megalapozta a közösségek ún. demokratizálódásának kifejlődését, kimondta az egyetemes papság elvét, a lelkészeket nem az egyház intézménye (pl. a püspökök) nevezik ki szolgálati helyükre, hanem az egyházközségek hívják meg a szolgálatra és választják meg közösségük lelki vezetőjének.

Egyházi jelentősége

Egyházi struktúra. A reformáció során sok új (a magyar katolikus szóhasználat szerint, amely Krisztus keresztjére utal) keresztény vagy keresztyén (a magyar protestáns szóhasználat szerint Krisztus nevére utal s az őt követők gyűjtőfogalma) felekezet (Krisztus egyháza EGY, amely a történelem során több felekezetre osztódott-szakadt) jött létre, amelyek máig kihívást jelentenek a római katolikus egyház dominanciájára, miután hosszú ideig (az 1960-as években megtartott II. Vatikáni Zsinatig) a katolikus egyház az „elszakadt részeket” nem ismerte el egyháznak, miután önmagát tekintette eme entitás egyetlen és hiteles birtokosának és megjelenítőjének.  Ezen az állásponton azóta az ún. ökumenikus törekvések sokat változtattak, komoly elvi erőfeszítéseket tesznek mind a mai napig a keresztény/keresztyén egység megteremtése érdekében, kisebb-nagyobb sikerrel.

Liturgia. A protestáns egyházak egyszerűsítették a liturgiát, a közösségi éneklés nagyobb hangsúlyt kapott.

Társadalmi jelentősége

A nyomtatás elterjedése. A reformáció idején a nyomtatás forradalma lehetővé tette a Biblia és a reformátori írások széles körű terjesztését. Ez radikálisan hozzájárult az olvasás és írás általános elterjedéséhez.

A nemzeti identitás ébredése. Sok országban a reformáció elősegítette a nemzeti identitás kialakulását, ahogy az egyes államok vagy elfogadták, vagy elutasították a reformációt.

Társadalmi változások. A reformáció következményének tartják egyebek között az egyéni felelősség, a munka etikájának és az oktatás fontosságának hangsúlyozottabb előtérbe kerülését.

Politikai változások. A reformáció gyakran összefonódott a politikai hatalmi harcokkal, a „trón és az oltár”, azaz az állami hatalom és az egyház közötti összefonódás lebontásával és megszüntetésével kapcsolatos törekvésekkel, ami súlyos konfliktusokhoz és háborúkhoz vezetett, lokálisan több országban is (Magyarországon is a római katolikus egyházzal szimbiózisban élő Habsburg hatalommal szembeni magyar függetlenségi harcok idején, amelyekben a protestánsok magukat a magyar szabadságküzdelmek elkötelezettjeinek tekintették) de kontinentálisan is, lásd például a harmincéves háborút Európában.

A reformáció tehát nem csupán egy vallási mozgalom volt. Mély hatással volt a teológiára, az egyház struktúrájára és tanításaira, valamint a társadalomra és a politikára. Azóta is érezhetően sokrétű hatása van a modern világra, különösen a keresztény/keresztyén örökségre a világkép alakulásában.

Az előzmények

A reformáció természetesen nem előzmények nélkül való. Jelentősége és irodalma óriási. Előreformátoroknak nevezik azokat a személyeket, akik a középkor második felében az egyházat reformpróbálkozásokkal igyekeztek megújítani, a 16. századi reformációt megelőzően.

Az előreformátorok fontosságát és kiemelkedő személyiségük jelentőségét elismerve, itt csak felsoroljuk közülük a legjelentősebbeket. A négy fő személy a wormsi Luther-emlékmű talapzatán, annak lábainál láthatóak. Mindannyian újítást akartak vinni az egyház életébe, de a tényleges megújításig nem jutottak el: Pierre Valdes (Vald Péter) (1140 k.-1218 előtt) – Franciaország, John Wycliffe (Wycliff János) (1320-1384) – Anglia, Ján Hus (Husz János) (1369-1415) – Csehország, Girolamo Savonarola (1452-1498) – Itália. (A Luther-emlékműn való szereplésével ellentétben előreformációs szerepe vitatott.) Ugyancsak a történelmi hitelesség kedvéért említsünk meg néhány fontosabb előreformációs mozgalmat is annak illusztrálására, hogy a reformáció egy hosszas történelmi vajúdás eredmény: arnoldisták, valdensek, lollardok, husziták, cseh-morva testvérek.

Mi volt Luther Márton jelentősége?

Általában Luther Mártont tartják az előreformátori törekvéseket betetőző reformáció elindítójának. Luther 1517. október 31-én, Wittenbergben, a vártemplom kapujára függesztette ki (hozta nyilvánosságra, mondanánk ma) 95 tételét az egyház teológiájával és napi gyakorlatával kapcsolatos ellenérzéseiről (legalábbis a legenda szerint), ami jelképes cselekedetnek számított az egyház bírálata terén. Ezek a tételek kritizálták a bűnbocsánattal kapcsolatos egyházi gyakorlatot, és gyorsan terjedni kezdtek, részben a nyomtatás új technológiájának köszönhetően.

Miközben Luther tevékenysége és írásai gyorsan terjedtek és hatással voltak Európa számos részére, más régiókban és országokban saját reformátorok és mozgalmak is létrejöttek, amelyek Luther Márton tanításától néha függetlenül vagy csak részben befolyásolva fejlődtek ki és működtek.

Mi volt Kálvin János szerepe a reformációban?

A francia származású Jean Calvin, ismertebb nevén Kálvin János, a reformáció egyik kulcsfigurája volt, és az ő tanításai alapján alakult ki a kálvinizmus, a protestantizmus egyik fő ága.

"Institutio Christianae Religionis". 1536-ban Kálvin ezt a művet írta, amely ismertebb "A keresztény vallás tanítása" címmel. Ez a munka rendszerezte és kifejtette Kálvin teológiai nézeteit, és alapművé vált a reformált keresztény teológiának.

Genf és a teokratikus állam: 1541-től Kálvin Genfben élt és szolgált lelkészként, ahol egy olyan közösséget próbált létrehozni, amely az ő teológiai nézetei szerint működött. Genf Kálvin vezetése mellett vált a reformáció egyik központjává, ahol szigorú erkölcsi kódexet vezettek be.

A predestináció tanítása. Kálvin azonosul a predestináció tanításával , miszerint Isten előre elrendelte az emberek sorsát, függetlenül attól, hogy mit tesznek az életükben. Bár ez a tanítás nem volt kizárólagosan Kálviné, ő rendszerezte és terjesztette azt.

Egyházszervezet. Kálvin egyedülálló egyházkormányzati rendszert hozott létre, amelyben a helyi közösség által választott presbiterek (idősebbek egyháztagok és lelkészek) kormányozták az egyházközséget, összhangban a polgári hatóságokkal. Ez a presbiteriánus egyházkormányzat ma is sok reformált egyház szervezeti alapja (a magyar reformátusságé is).

Missziói tevékenység és terjeszkedés. Kálvin tanításai nem korlátozódtak Genfre vagy Svájcra. Hívei és követői tovább terjesztették tanait Európa-szerte, majd világszerte, és új reformált egyházi közösségeket alapítottak.

Hogyan jelent meg a reformáció Magyarországon?

A reformáció Magyarországon is gyorsan elterjedt. A reformáció jelentős hatással volt a magyar társadalomra, kultúrára és politikára, és mélyen beágyazódott a magyar történelembe. Néhány alapvető információ a reformáció magyarországi történetéről.

A XVI. század elején Luther Márton tanai kezdtek elterjedni Magyarországon, elsősorban a németajkú városi polgárság és a tanultabb rétegek körében. Az első magyarországi protestáns egyházközségek a 1520-as években alakultak.

Központi személyiségek. Olyan emberek, mint például Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János,  Méliusz Juhász Péter vagy Károli Gáspár és még sokan mások játszottak kulcsszerepet a reformáció magyarországi elterjesztésében.

A két fő irányzat. A lutheri (evangélikus) és a kálvinista (református) irányzat vált a legmeghatározóbbá Magyarországon. Míg a XVI. század közepén a lutheri tanok voltak a dominánsak, a század második felére a kálvinizmus vált meghatározóbbá, különösen Magyarország észak-keleti, keleti területein.

A Tordai Országgyűlés (1568). A Tordai Országgyűlésen hozott határozatok biztosították a vallási toleranciát Magyarországon. Az országgyűlés elismerte a katolikus, a lutheránus és a kálvinista vallásfelekezeteket, valamint az unitáriust is.

Ellenreformáció. A XVII. században az ellenreformáció idején a római katolikus egyház, valamint a Habsburg uralkodók megpróbálták visszaszorítani a protestantizmust, ami a magyar nemesség és a Habsburgok közötti súlyos konfliktusokhoz vezetett.

A török hódoltság hatása. A török hódítások és az ezt követő török hódoltság szintén befolyásolta a vallási képet. A török hódítók toleránsak voltak a keresztyén felekezetekkel szemben, ami lehetővé tette a protestánsok számára, hogy fennmaradjanak és terjedjenek a hódoltsági területeken.

Békekötések. A XVII. század végén a Habsburgok és a magyar protestánsok között több békekötés (például a linzi béke) is létrejött, amelyek a vallási jogok és szabadságok kérdésében próbáltak kompromisszumot kialakítani.

Összességében elmondható, hogy a reformáció mély nyomot hagyott Magyarországon: hatással volt a nyelvre, kultúrára, művészetre és az oktatásra is (iskolahálózatok, kollégiumok létrejötte). A reformáció és az azt követő vallási megújulás egyik legnagyobb eredménye a magyar nyelvű Biblia-fordítások létrejötte, amelyek közül kiemelkedik a Károli Gáspár fordítása, továbbá a református istentisztelet szerves részévé vált ószövetségi 150 Zsoltárnak Szenczi Molnár Albert lelkész, teológus, műfordító, költő nevéhez fűződő énekelt szövegekké tétele (az ún. genfi zsoltárok), amelyeket a magyar reformátusság mind a mai napig istentiszteleti elemként tartja számon, énekli. Mindezek igen jelentős mértékben hozzájárultak a magyar beszélt és írott nyelv, valamint az irodalom fejlődéséhez.

Hogyan tekint a Vatikán a reformációra?

A római katolikus egyház hozzáállása a reformációhoz az évszázadok során változott. A reformáció kezdeti időszakában az egyház gyakran elutasító és ellenséges volt a reformátorok és tanításaik iránt, és erőteljesen védekezett (az ellenreformáció idején különösen is) a reformátori kihívások ellen. Azonban a XX. század második felében, főként a II. Vatikáni Zsinat után, az egyház hozzáállása mérséklődött, és erőfeszítéseket tett az ökumenikus párbeszéd elősegítésére a keresztény felekezetek között.

Néhány fontosabb pont a Vatikánnak a reformációhoz való hozzáállásával kapcsolatban.

A reformáció korai időszaka. A XVI. században, amikor a reformáció kezdetét vette, a római katolikus egyház ellenségesen reagált a reformátorokra és tanításaikra. Ebben az időszakban az egyház sok reformátort eretneknek nyilvánított, és erőteljesen ellenállt a reformátori változtatásoknak

A Tridenti Zsinat. 1545 és 1563 között az egyház összehívta a Tridenti Zsinatot, hogy válaszoljon a reformátori kihívásokra. A zsinat elutasította a reformátorok legtöbb tanítását, de egyben elismerte az egyházon belüli reform szükségességét is. Az egyház ebben az időszakban erőfeszítéseket tett a belső megújulás és tisztulás irányában.

A XX. század és az ökumenikus mozgalom: A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után a katolikus egyház nyitottabb lett az ökumenikus párbeszéd iránt, és több erőfeszítést tett a kapcsolatok javítására a protestáns egyházakkal. Az egyház ebben az időszakban elismerte, hogy mindkét oldalnak volt felelőssége a reformáció idején történt szakadásban.

II. János Pál pápa Debrecenben

A hazai magyar reformátusság ikonikus központjában, Debrecenben, a Nagytemplomban hatalmas tömeg előtt mondott beszédet Magyarországon tett látogatása során II. János Pál pápa. Beszédében hitet tett a világ előtti közös keresztyén felelősség fontosságáról és arról, hogy meg kell látni az „idők jeleit” az ökumenikus, azaz a keresztyén felekezetek egymásra találásának érdekében. Ezt követően a pápa és az egyházi vezetők a templom mögött lévő, az ellenreformáció idején gályarabságra ítélt református és evangélikus lelkészek emlékére már korábban állított emlékoszlophoz vonult és ott elhelyezte az emlékezés koszorúját.

A reformáció 500. évfordulója. 2017-ben, a reformáció 500. évfordulóján, a Vatikán több ökumenikus eseményt és párbeszédet szervezett a protestáns egyházakkal.

Ferenc pápa, aki 2013-ban lett a katolikus egyház feje, jelentősen elmozdult a korábbi pápák egyes nézeteitől a reformációhoz való hozzáállást illetően. Ferenc pápa minden jel szerint a keresztény egység keresésére és a párbeszédre törekszik. Személyesen részt vett 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójának emlékére rendezett központi ökumenikus eseményen Svédországban, és kijelentette, hogy a keresztényeknek közösen kell ünnepelniük a reformáció emlékét.

Ferenc pápa megnyilvánulásai

Ferenc pápa több alkalommal is nyilatkozott a reformációval kapcsolatban, és egyebek között a következő nézeteket fogalmazta meg.

Elismerés és önvizsgálat. Ferenc pápa a 2017-es emlékünnepségen elismerte, hogy a reformáció korában az egyháznak komoly problémái voltak, és Luther Márton kritikája sok tekintetben jogos volt. Ugyanakkor az egyházat arra hívta, hogy vizsgálja meg önmagát és ismerje el a múltbeli hibákat.

Keresztény egység. Az ökumenikus párbeszéd és a közös cselekvés fontosságát gyakran hangsúlyozza. Bár Ferenc pápa meglévőnek tekinti a teológiai különbségeket a katolikusok és a protestánsok között, hangsúlyozza azonban, hogy a különbözőségek helyet az ugyancsak meglévő nézetazonosságokra kell a hangsúlyt tenni és keresztényeknek közösen kell fellépniük a világban és tanúságot tenniük Krisztusról.

Mélyebb párbeszéd Ferenc pápa arra buzdítja az egyházat, hogy folytasson mélyebb párbeszédet a protestáns testvérekkel, és velük közösen keresse az igazságot. Ezt gyakran a közös imádság, tanulmány és szolgálat keretében képzeli el.

Összességében elmondható, hogy bár a Vatikán a korábbi évszázadokban ellenségesen reagált a reformációra, a modern időkben az egyház hozzáállása – feltehetően Ferenc pápa megnyilatkozásainak is – jelentősen mérséklődött és nyitottabb lett a párbeszédre, valamint a testvéri közösség megélésére.

x x x

És hogy milyen összetett folyamat volt a reformáció, érdemes elolvasni Illyés Gyula nagyívű versét, amit a reformátorok monumentális genfi emlékfala ihletett.

x x x

Kitekintő

Ecclesia semper reformari debet - ecclesia semper transformari debet?

Luther Márton 95 tételei többnyire főként a búcsúcédulák és az azokkal kapcsolatos visszaélések témáját tárgyalták, bírálták. A tételek kiszögelése, a vita elindítása, az előzményeket tekintve továbbvitele, a későbbi évek reformátorainak megújító és megváltoztató szándékai, ezek feszültsége (újítani vagy átalakítani) megérlelte azt a korabeli álláspontot, hogy a reformáció soha nem lehet lezárt esemény. Sokkal inkább egy örök folyamat, amely igyekszik mindig visszavezetni a keresztény gyakorlatot a bibliai alapokhoz. Ecclesia semper reformari debet! Az egyház reformációját mindig tovább kell vinni!

Nehéz és bonyolult helyzetben vannak a ma egyházai is. Persze, vajon mikor nem voltak? Mégis, a ma élő embereknek, számunkra a jelen kihívásai az érdekesek és fontosak. És az, hogy miként reagál rá a kereszténység, függetlenül felekezeti széttagoltságától. Azaz mégsem: igenis, tekintettel arra is, hogy felekezeti széttagoltsága egyben a világ előtti hitelességét is nehéz helyzetbe hozza.

Mutatkoznak napjainkban is elszánások, úgy tűnik, egyelőre elméleti szinten. De legalább mutatkoznak. Így talán reménykedhetünk abban, hogy az elméleti alapok lerakásával megkezdődhet egy hatékony újjáépítés és újraformálás. Ott, azokon a pontokon, ahol arra már igen nagy szükség van.

Álljon itt egy idézet egy református hátterű fontos elmélkedésből:

Az egyháznak

„Új szerepet vállalni és tevékenyen részt venni a társadalom életében (a második parancsolat fontosságának hangsúlyozása a szolidaritás visszaállításának érdekében).

Hangsúlyosabb szerepet kell vállalni a civil kezdeményezésekben, a politikában. Ennek során nem az egyháznak kell politizálnia, mert erre egyébként sem sok tere maradt, de tagjait a közéleti szerepvállalásra kell ösztönöznie.

Fontos feladat az egyház intermediális szerepének megértetése, elfogadtatása mind az állam, mind a társadalom részéről, és fontos e szerepének következetes végigvitele.

Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nemcsak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül.

A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a XXI. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető, reformált földi egyházszervezetben.

Az egyházat újra a közösségre, a gyülekezetre kell építeni az állami gondoskodás kényelme helyett, ami együtt jár a gazdasági önállóság megteremtésével.

Fontos feladatként jelentkezik az egyház szervezetének korszerűsítése, a célok és feladatok által meghatározott hatékony struktúra kialakítása, a hivatástudat, hivatásközpontúság, átláthatóság, finanszírozhatóság, a hirdetett egyházalkotmányi alapelvek nemcsak formális, hanem tartalmi érvényesítése. Ezért újra kell gondolnunk az egyházkormányzati struktúrát: valóban szükségünk van-e a négyszintű kormányzatra.

Sürgető feladat a lelkészképzés megújítása, új oktatási szerkezet, „szakmunkásképzés” és erre épülő tudósképzés, lifelong learning, a nem lelkészi egyháztagság képzése és továbbképzése, majd bevonása az egyházi munkába.”

Ferenc Pápa szerint pedig:

„Az önmagát evangelizáló egyház feladata az, hogy a Szentlélek vezetésével mindig a megtérés és megújulás igényes útján járjon.

Ehhez a világban való evangelizáló jelenléte értelmezésének és megélésének módjait kell megváltoztatni, elkerülve a ’mindig így volt’ szemlélet logikáját, amelyek olyan ’mentsvárak’, amelyek megbetegítik az egyházat.

Az egyház forduljon teljesen Isten felé, vegyen részt az emberiséget üdvözítő tervében, de egyúttal maradjon teljesen nyitott az emberiség felé is.

Folytasson párbeszédet a kortárs világgal, szőjön testvéri kapcsolatokat, melyek megteremtik a találkozás tereit a befogadás, a másik és a másság elismerése és integrációja számára. Vagyis legyen olyan egyház, amely párbeszédet folytat a jelenkori világgal, de minden nap találkozik az Úrral és párbeszédet folytat az Úrral, beengedi a Szentlelket, aki az evangelizáció főszereplője.

A Szentlélek nélkül csak reklámozni tudjuk az egyházat, de nem evangelizálni. A bennünk lakó Szentlélek indít minket az evangelizáció felé és ez Isten gyermekeinek igazi szabadsága”. (Forrás: Vatican News)

Share

Hogy valami komoly probléma lehet általában a hivatalosnak tekintett vallásfelekezeti intézményekkel, legszemléletesebben hazai kereszténységet-keresztyénséget reprezentáló egyházzal és annak felekezeteivel, a köznyelvben „történelmi egyházakként” ismert vallási entitásokkal, az a közéletünket valamennyire is figyelemmel kísérő olvasók előtt egyre szélesebb körben közismert. Az emberek érzékelik azokat az anomáliákat, ellentmondásokat, amelyek az institucionalizált vallásfelekezetek és az egyházak által hirdetett hitelvi – a keresztény-keresztyén felekezetek esetében a bibliai - tanok és a való élet-gyakorlatuk között egyre szemléletesebben mutatkoznak. A hazai vallásfelekezetek többnyire - tiszteletre méltó kivétel az evangélikus egyház elnökpüspöke, dr. Fabiny Tamás - mélyen hallgatnak a szegénység terjedéséről és főleg annak okairól, azaz a tüneti terápiaként végzett valós karitatív tevékenységük mellett az oki terápia megnevezéséről és követeléséről. Mint ahogy hallgatnak a társadalmi méretekben felhalmozódó korrupcióról, a szélesedő társadalmi igazságtalanságokról. Továbbá nem hallatnak egyértelmű szót a nemzetközi összefüggésekben kibontakozott háború és a béke vonatkozásában sem, sőt mintegy egyetértőleg veszik tudomásul a háborúk felelősségét elkenő, az általános békeszólamokra korlátozódó mellébeszélést. Ugyancsak szó nélkül hagyják a társadalmi-politikai életben felbukkant, álságosnak tűnő neofita buzgalmak hamisan csengő tirádáit (a gyakran a tájékozatlanságból fakadó, vagy szándékosan teljesen félreértelmezett teológiai fogalmakat-gondolatokat, zagyvaságokat, amelyek mögött ráadásul leplezetlenül jelennek meg napi /párt/politikai szándékok). És szó nélkül hagynak olyan, magas beosztású politikustól származó “őszinte” vallomást, miszerint “aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér…” És egyre többen, egyre nagyobb értetlenséggel és ellenérzéssel észlelik a status quo azon (“sikeresnek” tűnő) törekvéseit, amikkel az „egyházakat” mintegy „megvásárolta” a szinte korlátlan állami (az adófizetők pénzéből merített) anyagi, illetve jogi „támogatásokkal”.  Ebből a szemszögből nézve nem meglepő, hogy a 2022-es, a közelmúlt napokban nyilvánosságra hozott népszámlálás adatai szerint az előző, 2011-es cenzushoz képest a magyar állampolgárok vallási (egyházi?) kötődése radikálisan csökkent. Megjegyzendő, hogy a történelmi egyházak ezen adatokat a lehető legegyszerűbben és sajátosan, szinte pozitívumokat kiemelő módon kommentálták. S az sem meglepő, hogy következésképpen a hazai lakosság bizalma, szintén radikálisan csökken a vallási intézmények hitelességét illetően. Gyanúnk szerint a népszámlálási kritika főleg a látható egyházat érinti (teológiai szakszóval az ecclesia visibilis-t), miközben az eredetileg vallási érzelmeket is magukénak tudó emberek annak „hűtlensége” ellenére továbbra is hitben élő tagjai a láthatatlan egyháznak, a hit világában, esetünkben pl. a Krisztus-követők láthatatlan közösségének, azaz az ecclesia invisibilis-nek. Persze nem ez az ideális állapot. A hit világának intézményes keretet adni hivatott látható egyház elvben nem lenne szabad, hogy elszakadjon mindattól, aminek képviseletére hivatott: a hit világának reprezentációjáról ezen a világon. Mindez – kemény címadásában is - ott lapul lenti cikkünk szerzője állásfoglalásába. Aki bár alapvetően a hazai római katolikus egyház tüneteit vizsgálja, következtetései azonban minden bizonnyal a többi hazai vallásfelekezetre is érvényesek.  - Szerkesztőség

Eladott küldetés?

Sokak számára ismerős lehet az Apostolok Cselekedeteiben olvasható, a sánta koldusmeggyógyításának története. Eszerint a bénán született ember a jeruzsálemi templom un. Ékes kapujánál kéregetett és amikor meglátta a templomba igyekvő apostolokat, Pétert és Jánost, tőlük is alamizsnát kért. „Péter azonban ezt mondta neki: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A Názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj! Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt és tudott járni.” (vö.: 3,1-10)

Ez a történet ihletője egy későbbi, III. Ince pápa és Assziszi Szent Ferenc beszélgetéséről szóló legendának. III. Incét úgy tartja számon az egyháztörténelem, mint a középkor leghatalmasabb egyházfőjét.

Így aztán érthető, hogy kellő büszkeséggel mutatja Szent Ferencnek Róma fényűző gazdagságát s utalva a fent idézett szentírási történetre, kijelenti: neki már nem kellene azt mondania az alamizsnára szorulóknak, hogy aranyom és ezüstöm nincs. - De azt is hiába mondanád a bénának - válaszolja Ferenc -, hogy kelj fel és járj!

A történet tanulsága egyértelmű. Ha az egyház saját anyagi gyarapodását tartja szem előtt, akkor elvesznek vagy legalább is veszélybe kerülnek azok a kegyelmi adományok, amelyek küldetésének és üzenetének erejét, végső soron hitelességét hivatottak biztosítani. S mivel éppen a szegények szentjeként ismert Ferenc hívja fel erre a figyelmet, ezért a történet az egyház gazdagságának és az elesettek szenvedésének kiáltó ellentétével is szembesít.

Az isteni igazságszolgáltatás mérlegének nyelve a szegényekkel való bánásmód

Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus nem a kiváltságosokkal és a gazdagokkal azonosította önmagát, hanem a szegényekkel. Sőt, ennek alapján fog megtörténni a végítélet. Az isteni igazságszolgáltatás mérlegén a szegényekkel való bánásmód súlyosan esik a latba, mert „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Máté evangéliuma, 25,31-46).

Ámde nemcsak a keresztény egyházak és felekezetek számára jelent megkerülhetetlen feladatot a szegények iránti tevékeny szolidaritás, hanem a mindenkori kormányzat számára is - különösképpen, ha az adott kormány magát keresztény meggyőződésűnek hirdeti. Mint ahogy hazánkban a hatalmon lévő politikai elit.

Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatára, mint a demokrácia-történet dokumentumára: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, ezek közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek...”.

A mindenkori kormányzat létalapja

Az ember teremtettségére, azaz a keresztény antropológiai előfeltevésre való hivatkozás alapozza meg a jogokat, amelyeknek a kormányzat tevékenysége révén kell érvényesülnie.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a követelménynek a teljesítésén nyugszik a mindenkori kormányzat léte. Habár a szavazásban megnyilvánuló többségi akarat hozza létre a demokratikus országok kormányzatait, de a legitimitás kizárólag a kormányzat megfelelő működésében teljesedhet ki: abban ugyanis, hogy meg tud-e felelni a létrehívás okát szolgáltató követelményeknek. Azaz képes-e avagy akarja-e a jogokat a reábízottak számára biztosítani.

De vajon érvényesülhet-e a szabadsághoz, a boldogságra való törekvéshez, egyáltalán az élethez való jog ott, ahol növekszik a szegénység, sőt, a mélyszegénység is tagadhatatlanul jelen van?

A demokrácia alapértékei megszűnésének jelei

Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szegénység a demokrácia hullafoltja. Hiszen azokban a közösségekben, régiókban, perifériára szorult társadalmi rétegekben, ahol jele n van a növekvő szegénység, ott megszűnnek a demokrácia alapértékei. A generációkra kiható körülményeket figyelembe véve ilyen élethelyzetben nem is lehet az embert megillető jogok még lehetséges létezéséről sem beszélni. Valójában csak a napi megélhetésért folytatott kilátástalan küzdelem, az életben maradás diktatórikus állapota a jellemző.

A keresztény egyházak és vallási felekezetek számára még kevésbé tekinthető mellékfoglalkozásnak a szegényekkel való törődés, amelyet nem lehet a mindennapi pasztorációs tevékenység véletlenszerű járulékának tekinteni és amit alkalmi adakozásokkal, eseti jótékonykodással nem lehet elintézni. Kiváltképpen akkor kell elutasítanunk ezt a magatartást, amikor a tehetősek jogtalanul birtokolt javaiknak egy töredékét kínálják fel a rászorulóknak, mert ez csak saját lelkiismeretük időleges megnyugtatását szolgálja, a társadalmi igazságosságot aligha.

Sokszor ugyan szükséges az alkalmi segítség, de sokkal jelentősebb az egyház társadalmi tanítása, az igazságosság általános értelmű követelményeinek hirdetése, amely a társadalom egészére, a működés struktúrájának megváltoztatására irányul. Nem véletlen, hogy éppen a kezdeti kapitalizmus - a gazdagok és a nekik kiszolgáltatott szegények tragikus - korszakában jelent meg az első pápai enciklika (XIII. Leó, Rerum novarum, 1891), amely a tőke és a munka konfliktusában az igazságosságot kérte számon a munkaadókon és a politikai hatalom képviselőin. Ezt követően minden katolikus egyházfő kötelességének érezte az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó körlevelek megfogalmazását. A Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulóján II. János Pál pápa adta ki a Centesimus annus-t, amelyben ezt olvassuk:

„Mindenekelőtt szakítani kell azzal a szemlélettel, amely a szegényeket - embereket és nemzeteket - mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermelnek. A szegények jogot követelnek maguknak, hogy megkapják jussukat az anyagi javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése érdekében” (30. pont).

Kötelezettségszegés és lehetséges következményei

Mivel a mindenkori államhatalom a közjó őre, ezért rajta lehet és kell számon kérni a társadalmi igazságosság érvényesülését, illetve annak hiányát.

Sajnálatos, hogy helyi egyházunk nem teljesíti ezt a kötelezettségét, sőt, a magukat vallásos identitásúnak valló politikusokkal karöltve hallgatnak a pápai szociális enciklikák tanításairól. Ha mégis előveszik, az megmarad a tudományos konferenciák, hittantermi elmélkedések keretei között, de attól óvakodnak, hogy a közvélemény széles körei megismerhessék, nehogy sérülés érje az állam és az egyház közötti, anyagi javakra épülő együttműködést.

Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk, Tomás Halik, prágai katolikus teológusnak a Lutheránus Világszövetség 2023-ban, Krakkóban tartott nagygyűlésén elhangzott nagysikerű beszédének egy részletét:

 „Ha az egyház hagyja, hogy korrumpálja valamely politikai rezsim, először a fiataljait veszíti el, aztán kritikusan gondolkodó és képzett tagjait; a múlt iránti nosztalgia, az egyház és állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat”.

x x x

Szerzőnkről

Dr. Giczy György Antal újságíró, katolikus teológus, volt politikus és országgyűlési képviselő. 1971-ben érettségizett a Budapesti Piarista Gimnáziumban. A budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián 1977-ben teológus diplomát, 1982-ben teológiai doktorátust szerzett. Emellett elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) keretében működő, kétéves, posztgraduális újságíró iskolát. 1977-ben az Új Ember című katolikus hetilap adminisztrátora lett, majd 1979-től egy évig annak gyakornoka volt. 1980-tól a lap munkatársaként dolgozott, 1984 és 1986 között rovatvezetőként, majd utána főmunkatársként. Írásai, esszéi, tanulmányai más egyházi lapokban is megjelentek (Vigília, Teológia stb.). 1991 és 1992 között a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöki tisztét töltötte be. Ugyanebben az időszakban tagja volt a Keresztény–Zsidó Társaság elnökségének is. 1993-ban a Magyar Penne Kiadói Kft. – a Pest Megyei Hírlap kiadóvállalatának – ügyvezető igazgatója lett, emellett 1996-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem médiatanszékén volt előadó. Kutatási területe a zsidó-keresztény teológiai párbeszéd. Politikai-közéleti pályafutását 1988-ban, a Márton Áron Társaság titkáraként kezdte. 1989-ben a Kereszténydemokrata Néppárt alapító tagja, ill. a párt Hazánkért c. lapjának felelős szerkesztője volt. Az 1990-es országgyűlési választáson pártja országos listájáról szerzett mandátumot. 1993-ban a párt programszerkesztési bizottságának elnöke lett, majd az 1994-es országgyűlési választás után, ahol újra mandátumot szerzett, a párt országos alelnökévé, majd 1995-ben annak elnökévé választották. Elnöksége idején esett szét két részre a párt, melynek csúcspontja az 1997-es pártszakadás volt, melynek során a párt országgyűlési frakciójának nagyobb része átment a Fideszhez, míg a Giczy-féle szárny tagjai független képviselőkként folytatták munkájukat. 1998-ban indult az országgyűlési választáson, de mandátumot sem ő, sem a KDNP nem szerzett. 2001-ben távozott a párt éléről. Párttagságát 2002-ben vesztette el, amikor bírósági úton újjáalakult a KDNP az 1997 előtti állapotok szerint. 2006-ban a Magyar Keresztényszociális Unió szakértője volt. (forrás: Wikipedia)

Subscribe now

Share Tükör által...

Ömlenek a hírek a Hamasz palesztin iszlamista milícia által szombaton, október 7-én Izrael ellen indított háborús offenzívája és az izraeli ellencsapás következményeiről. Ezeket az eseményeket itt mi nem tudjuk nyomon kísérni, dokumentálni. Ugyanakkor: egyértelmű, hogy a Közel-Kelet eseményei, azon belül is főként Izrael legújabb kori történelme közvetett és esetenként – miként most, napjainkban is – közvetlen hatással lehet a világ egészének helyzetére, alakulására. Aztán van egy másik szempont is, ami különösen jelentőssé teszi az ottani eseményeket: a vallási nézőpont. És ezúttal nem feltételen csak a judaizmus és az iszlám szembenállásáról, nem is a mai zsidóság és a vele (kisebbségben) együtt élő palesztin arabok kibékíthetetlennek tűnő folyamatos politikai és vallásgyakorlási szembe feszüléseire gondolunk. Hanem arra a keresztény nézőpontra is, amely Izrael történetét biblikus teológiai alapokon a világ kikerülhetetlen – megoldandó – problémakörének tartja, még ha kritikus elemekkel is tarkítva, végkövetkeztetésként azonban egyértelmű Izrael-barát végkicsengéssel. (Lásd ezzel kapcsolatos korábbi elemzésünket: Karizmatikus keresztény kezdeményezés Izrael bibliai, prófétai szerepének betöltéséért.) Kerülve a részletekbe menő tudósítás kísértését, a következőkben mi most csak arra vállalkozunk, hogy a Hamasz által most kirobbantott brutális háborús offenzíva és az arra szinte azonnal megérkezett, Gázára irányuló izraeli válaszcsapás lényegét összegezzük előzményinek, hátterének, lehetséges kimenetelének s a már említett keresztény szempontnak a felvázolásával. Az előbbieket nagy nemzetközi hírügynökségek tudósításai, valamint a New York Times, a Jerusalem Post és a Neue Zürcher Zeitung napilapok elemzései alapján, az utóbbiakat főként amerikai és vatikáni, valamint a genfi Egyházak Világtanácsa keresztyén források alapján próbáljuk áttekinteni.

Vajon megint miért?

Ma, vasárnap esti helyzet: egész nap és este is zajlottak az izraeli légi- és tüzérségi támadások a gázai övezetben, az állam saját bevallása szerint több, mint 800 Hamász-célpontra mértek légicsapást. A légicsapások intenzitása az este folyamán ismét kiújult.

Mahmúd Abbász palesztin elnök azt mondta Antony Blinken amerikai külügyminiszternek, hogy a palesztinokkal szembeni "igazságtalanság" robbanásba viszi az Izraellel folytatott konfliktust - írja a Reuters hírügynökség.

Irán: “Halál Izraelre!”

Közben az iráni külügyminisztérium is megszólalt. Az MTI tudósítása szerint Irán - nemzetközi megítlés szerint Izrael legádázabb ellensége - úgy véli: az Izrael elleni támadás a palesztinok önvédelmi cselekedete, és felszólította a muzulmán országokat, hogy támogassák őket jogaik érvényesítésében. "Ez a művelet (...) Palesztina elnyomott népe ellenállási szervezeteinek spontán megmozdulása elidegeníthetetlen jogaik védelmében, és természetes reagálás a cionista háborús uszításra és provokatív politikákra" - idézte az iráni állami média Nászir Kanánit, a külügyminisztérium szóvivőjét. "Irán úgy ítéli meg, hogy a cionista megszálló rezsim és a jól ismert támogatói (...) a felelősök az erőszakért, a palesztinok elleni gyilkosságokért, és felszólítja az iszlám államokat, hogy támogassák (...) a palesztin nép jogait" - mondta Nászir Kanáni. Akbár Ali Velajati, Ali Hamenei ajatollahnak, Irán legfőbb vallási és politikai vezetőjének a főtanácsadója közleményében leszögezte: "Ez a győztes hadművelet minden bizonnyal siettetni fogja a cionista rezsim összeomlását, és küszöbönálló megsemmisítését ígéri" - jelentette a Farsz félhivatalos iráni hírügynökség.  Ali Bahadori-Dzsaromi kormányszóvivő az állami médiának azt mondta: a támadások "bebizonyították, hogy a cionista rezsim sérülékenyebb, mint valaha, és a kezdeményezés a palesztin fiatalok kezében van". Az állami televízióban bemutatott felvételeken látni lehetett, amint a teheráni Palesztina téren összegyűlt emberek üdvözlik a támadásról szóló hírt, "Halál Izraelre!" jelszót skandálnak és tűzijátékokat lődöznek. A televíziós felvételek szerint Irán-szerte számos városban ünnepelték az Izrael elleni Hamász-támadást.

Magyarországi álláspont

Magyarország a lehető leghatározottabban elítéli a brutális terrortámadást, elismeri Izrael önvédelemhez fűződő jogát, és őszinte együttérzését fejezi ki Izrael kormányának és az izraeli népnek az őket ért veszteségek miatt - írta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a Facebook-oldalán.

A legfontosabb tudnivalók az Izrael elleni Hamasz-offenzívával kapcsolatban

Ötven évvel a jom kippuri háború után a palesztin Hamász milícia szombat reggel komoly támadást intézett Izrael ellen.  Rakétacsapások ezrei érték Izrael déli részét, a palesztin harcosok behatoltak izraeli telepekre és túszokat ejtettek. A támadás valószínűleg a legnagyobb az elmúlt évtizedekben.

Izraelben 700 embert öltek meg (vasárnap esti adat) a Gázai övezetből érkező támadások és 2243-an megsebesültek. A Gázai övezetben uralkodó iszlamista Hamász vasárnap estig 3255 rakétát lőtt ki Izraelre, ezek közül több elérte Jeruzsálemet is. Ugyanakkor a felfegyverzett palesztinok szárazföldön, tengeren és légi úton benyomultak Izraelbe. Legkevesebb száz civilt és katonát fogtak el és raboltak el, ejtettek túszul. Izrael hadiállapotot hirdetett, és válaszul a Hamász katonai célpontjaira lőtt Gázában. A palesztin áldozatok száma 3-400 főre tehető.

A Hamász vezetője, Iszmail Hanija a szombati támadást a jeruzsálemi Al-Aksza mecset elleni úgymond „folyamatos agresszióval” indokolta, amely véleménye szerint az elmúlt napokban érte el csúcspontját. Az offenzívával a Hamász „az Al-Aksza mecsetet, a szent helyeket és a foglyokat akarja megvédeni”. 

Radikális zsidó csoportok az utóbbi időben egyre gyakrabban keresték fel a Templom-hegyet, ahol jelenleg az iszlám világ szent helye, az Al-Aksza mecset és a Sziklakupola található.

Az Iszlám Dzsihád bejelentette, hogy csatlakozott a Hamasz offenzívájához. A libanoni Hezbollah milícia szerint, amely folyamatosan kapcsolatban áll a Hamasszal, a támadás egyértelmű üzenetet küldött azoknak az arab világban, akik az Izraellel való normalizálásra törekedtek.  Az iszlamista mozgalom ismereteink szerint nem avatkozott bele a konfliktusba. Egy kétfrontos háború a Hamásszal és a Hezbollah-hal abszolút rémálom lenne Izrael számára.

A Hamasz támadásra válaszul a palesztin Gázai övezet lakosságának hatalmas izraeli megtorló támadásokra kell felkészülnie, kell azt elszenvednie. A hadsereg már reggel bejelentette, hogy több tucat vadászgép bombázta a Hamasz célpontjait a Gázai övezetben. Az iszlamista Hamasz mozgalom 2007-es hatalomra kerülése óta szigorú blokád alatt álló, sűrűn lakott tengerparti sáv 2,3 millió lakosa az elmúlt 16 évben már négy háborút élt át.

Mi van a hátérben?

A támadás ötven évvel azután történt, hogy Egyiptom és Szíria Izraelt megtámadta a zsidóság legmagasabb ünnepén, 1973. október 6-án, Jom Kippurban. Azóta ez a legsúlyosabb offenzíva.

A támadással a Hamász valószínűleg meg akarja torpedózni Izrael azon törekvését, hogy normalizálja a kapcsolatokat Szaúd-Arábiával. A Közel-Kelet geopolitikája számára a két állam közeledése a században egyedülállóan fontos lenne. A Hamasz számára azonban ez minden remény végét jelentené. Izrael és Szaúd-Arábia – az összes arab ország közül a legerősebb és az iszlám legfontosabb szent helyeinek otthont adó állam – békemegállapodása következményeképpen valószínűleg véglegesen szertefoszlana a független palesztin állam realitása.

A Hamasz meg akarja állítani a Szaúd-Arábiával folytatott békefolyamatot, bármi áron.

A támadás formája és terjedelme már felülmúlja az összes korábbi Izrael és Hamasz közötti konfrontációt. A brutalitás ellenére ezek általában bizonyos szabályokat követtek, és valamennyire ellenőrizhetőnek tűntek. Ezúttal azonban minden más. A radikális palesztin szervezet úgy tűnik, mindent egy kártyára akar tenni. Úgyszólván totális háborút üzent Izraelnek.

Felvetődik tehát a kérdés: mi késztette a Hamaszt arra, hogy ilyen frontálisan és átfogóan megtámadja Izraelt? Hivatalosan szóvivőik az offenzívát a Templom-hegyi izraeli úgymond provokációkra, a telepépítésekre és a Ciszjordániában ismétlődő erőszakra adott válaszként írták le. De ezek a dolgok nem újak, és a múltban ritkán vezettek ilyen eszkalációhoz.

A válasz Rijádban rejlik. Egy izraeli miniszter várhatóan rövid időn belül másodszor látogat a szaúdi fővárosba a héten. Hetek óta terjednek a pletykák arról, hogy közeleg a megállapodás Izrael és a királyság között. A Közel-Kelet geopolitikája számára a kapcsolatok normalizálódása rendkívül fontos, távlatos esemény lenne – hangsúlyozza a Neue Zürcher Zeitung elemzése. Nem lényegtelen szempont: Mahmúd Abbászt, a Hamaszszal szembenálló palesztin elnököt is elárasztják az Öbölből származó pénzek.

Nem csoda, hogy a Hamasznak nagy érdeke fűződik a szaúdi-izraeli közeledés kisiklásához. Első pillantásra azonban az a mód, ahogyan ezt csinálja, inkább kollektív öngyilkos küldetésnek tűnik, semmint hűvös számításnak. A Hamász harcosoknak sikerült kemény csapást mérniük az izraeliekre. Ugyanakkor veszélyeztetik szervezetük létét, és halált és pusztítást hoznak Gázába.

Rijádban az emberek hitetlenkedve fogadták az eseményeket, és mindkét felet felszólították a harcok leállítására. A Szaúd-Arábiában hatalmon lévők jól tudják, hogy a béke Izraellel csak akkor lehetséges, ha nem eszkalálódik a konfliktus a palesztinokkal. Most éppen az ellenkezője történt. A Hamasznak az elemzések szerint éppen ez a szándéka.

Az iszlamista milícia azonban nyilván nagy kockázatot vállal. Noha sok arab szolidaritást mutat a palesztinokkal, nagyon kevesen akarnak háborúzni Gázáért. Ha a Hamasz, amelyet a legtöbb Öböl-menti államban egyértelműen elutasítanak, valóban regionális tűzvész létrehozására törekszik, az bumerángnak bizonyulhat, és akár az iszlamista párt bukását is beharangozza.

Az erőszak körforgásának veszélye

A Hamasz támadása példátlan volt, így Izrael válasza minden eddig látottat felülmúl. De ha palesztinok ezrei halnak meg Gázában, akkor Izrael és Szaúd-Arábia tervezett közeledése egyelőre lelassulhat, befagyhat. A Hamász – tegyük hozzá öngyilkos - stratégiája pedig úgy tűnik, éppen erre irányul. A Gázai övezet politikai megoldása nélkül tehát Izrael nem kerülheti el az erőszak körforgását.

Egy amerikai keresztyén hang

„Miközben a békéért imádkozunk, erkölcsi világosságra van szükségünk ezzel a háborúval kapcsolatban” – írja az egyik mértékadó amerikai keresztyén hírportál.

“Izraelnek joga és kötelessége, hogy megvédje magát”

“Az amerikaiak vasárnap reggel reggel a közel-keleti háborúról szóló hírekre ébredtek, mivel a Hamasz terrorcsoport kimondhatatlanul brutális módon megtámadta Izrael államot . Miközben képernyőink megtelnek az égből záporozó tűz képeivel, a szeretteik elrablása és meggyilkolása miatt gyászoló családok képeivel, tudjuk, hogy – akárcsak saját országunk számára a szeptember 11-i támadások után – ez a gonosz nap is csak a kezdete annak, ami jön. Miközben a háború kezdetén a békéért imádkozunk, az amerikai keresztényeknek ezt olyan erkölcsi tisztasággal kell megtenniük, hogy elismerjék Izrael jogát és kötelességét, hogy megvédje magát” – olvasható a határozott hangú vélemény.

Az írás arra a fontos mozzanatra is kitér, hogy sokan úgy tudják, hogy a neoprotestáns karizmatikus protestánsok automatikusan támogatják Izraelt az eszkatologikus nézetek alapján, amelyek kifejezetten már a modern Izrael államnak is bizonyos szerepet szánnak a bibliai próféciák beteljesülésében/beteljesítésében. (Lásd ezzel kapcsolatos korábbi elemzésünket: Karizmatikus keresztény kezdeményezés Izrael bibliai, prófétai szerepének betöltéséért.)

“Nem a Knesszet tévedhetetlenségében hiszünk…”

Vannak azonban olyan keresztyén elképzelések és egyházak, amelyek nem osztják ezt az elvet. „Hisszük, hogy Isten ígéretei Krisztusban teljesednek be, nem pedig az 1948-as izraeli Függetlenségi Nyilatkozatban – nyomatékosítja az állásfoglalás. Sokan közülünk kritikusan is tudunk Izraelre tekinteni, ha éppen úgy véljük, hogy helytelenül cselekszik. Nem hisszük, hogy az izraeli Knesszet valamiképpen tévedhetetlen.”

De még ezekkel a nézeteltérésekkel is, az amerikai keresztényeknek egységesen kell támogatniuk Izraelt, mivel támadás alatt áll – teszi egyértelművé a helyzetet az állásfoglalás.

“A jelen háború megítlésében nincs erkölcsi zavar”

Bizonyos keresztények pacifisták, akik minden katonai akciót helytelennek tartanak. A legtöbb keresztény az egyháztörténelem során azonban ragaszkodott az igazságos háború elméletének valamilyen formájához, amely szerint a háború mindig szörnyű, de – bizonyos, nagyon korlátozott körülmények között – erkölcsileg igazolható.

A Jézus kapcsolatba lépett a katonákkal (Mt 8:5–13), és felszólította őket, mint másokat, hogy bánják meg a bűnt – említ bibliai voanatkozásokat a cikk. Magáról a katonai szolgálatról azonban soha nem beszélt bűnként. Pál apostol az állam szerepéről írt, hogy „kardot viseljen” „a gonosztevővel” szemben (Róm. 13:1–4). Ez a tekintély aligha határtalan. Minden állam elszámoltatható Isten igazságossága előtt, és ha igazságtalanul cselekszik, Isten ítéletének van kitéve. Éppen azt a római kormányt, amelyről Pál írt, később a Szentírás egy „vadállat” állapotként ábrázolja, amellyel szembe kell nézni (Jel 13:1–18).

Ha azonban igazságosan cselekszik, az államnak nemcsak joga, hanem felelőssége is megvédeni magát és polgárai életét.

Néha, különösen a háború korai pillanataiban – irányítja rá a figyelmet az amerikai cikk - , bizonytalanok lehetünk afelől, hogy kinek van igaza és kinek nincs igaza. A jelen izrali-Hamasz háború esetében a cikk szerint nincs ilyen erkölcsi zavar. A Hamasz – és állami szponzorai – ártatlan embereket támadtak meg, ahogyan azt a múltban is többször megtették , ezúttal korábban nem látott erőt és brutalitást alkalmazva .

Bármely, az igazságosság mellett elkötelezett, állampolgáraiért felelős államtól elvárható, hogy megvédje önmagát, és ha kell, hogy erőszakkal válaszoljon egy olyan támadásra, mint amit Izrael elszenvedett – esetünkben különösen is mindazon egyedi körülmények figyelembevételével, amelyek a zsidó állam megalakulásához éppen 75 évvel ezelőtt vezettek. Már államiságának létrejötte során is Izraelnek állandó fenyegetésekkel kellett szembenéznie, gyakran a történelemből jól ismert súlyos és baljós antiszemita toposzokkal.

“Családunk egy tagját érte erőszakos támadás”

„Amerikaiként úgy látjuk: megtámadták Izraelt, amely egy liberális demokrácia, ráadásul egy egy olyan régióban, amelyet illiberális, tekintélyelvű rezsimek uralnak. Keresztényként különös figyelmet kell fordítanunk az Izrael elleni erőszakra – mivel a családunk egy tagját érte erőszakos támadás. Hiszen az Ábrahámnak tett ígéretre vagyunk beoltva (Róma 11:17). A mi Urunk, Jézus galileai zsidó ember. Szemünkben a zsidó nép elleni támadás, Jézus elleni támadás is. És mivel mi Jézus követői vagyunk, ez a támadás ellenünk is irányul” – vonja le a következtetést a szerző.

A határozott hangú, keresztény alapokon megnyilvánuló írás végül leszögezi: „a Hamasz indította háború a terrorizmust megnyilvánulása. El kell ismernünk az erre a terrorizmusra adott erőteljes válasz igazságosságát is. Bárhogyan is olvassuk a Biblia próféciáit, és bárhogyan is értékeljük a világpolitika eseményeit, az amerikai keresztyéneknek most Izrael mellé kell állniuk”.

Share

Subscribe now